Vajon mi szükség van egyáltalán a mai ember számára sokszor nagyon bizarrnak tetsző ereklyékre? A rossz kalandfilmek szerzőinek véleményével ellentétben az ereklyék nem sűrített varázslatok. A katolikus egyházban a szentek és boldogok relikviái a legkorábbi időktől nagy tiszteletet élveznek. Ehhez hasonló kultusz más vallásoknál is fellelhető, de a kereszténységen kívül nemigen küzdenek az ereklyék talizmánszerű használata ellen. Az ereklyetisztelet megfelelő mederbe terelése a nagy teológusok minden iparkodása ellenére sem nevezhető teljesen sikeresnek.
A vértanúkkal, szentekkel kapcsolatos tárgyak kultusza abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy az ember lelki-szellemi valója testben, vagyis az anyagban ölt formát. Ezért élvezhet tiszteletet a csont, a vér, a ruhafoszlány, vagy bármi, ami a szent életéhez köthető. A frissen megkeresztelkedett magyarság a késő ókori Pannónia, majd Szent István népe erkölcsi értelemben vett legkiválóbbjainak földi maradványait és hátrahagyott tárgyait ugyanolyan tiszteletben részesítette, mint ami bárhol a keresztény világban látható.
Ősi szokás szerint a szilárd oltárok alá vértanúk vagy más szentek ereklyéit helyezték el, s a nagy templomok kincstárai Magyarországon is gyűjteni kezdték a relikviáikat. A növekvő tisztelet anyagi értelemben is felértékelte az ereklyéket. A „kereslet” megnövekedése miatt egyre több ereklye áramlott az országba, és alighanem nálunk is megkezdődött a hamisítás. Sokszor maguk az uralkodók tettek szert különlegesen értékes relikviákra. Az egyik legnevezetesebb Remete Szent Pál földi maradványa volt, amelyet Nagy Lajos király az itáliai hadjáratáról vitetett a budaszentlőrinci pálosok templomába.
A hamisítások mellett megkezdődött a maradványok elaprózódása. Ez a világegyházban már a legkorábbi időkben lezajlott. Erre utal Szent Fructuosus legendája, aki 258-ban halt vértanúhalált, majd állítólag megjelent a földi maradványait lelkesen osztogató híveknek, és kifejtette a széthordás miatti rosszallását. Az ereklyék különösen túlzó tisztelete végső soron a Szent Jobb legendájából is kiolvasható, Mercurius szokatlan történetéből ugyanis akár a törvénytelen lopásra, akár még a hamisításra is következtethetünk.
A Szent Istvánt követő kanonizált Árpád-házi szenteknek többnyire kevesebb földi maradványuk maradt napjainkra, mint az országalapítónak. Az első magyar király fia, Imre herceg még apja életében, 1031 szeptemberében meghalt. Egy varsói kódex szerint a herceg a vadászbaleset után még nyolc napig élt, s a nyolcadik nap kilencedik órájában lehelte ki lelkét.
A források – köztük legendájának – szűkszavúsága miatt időről időre felmerült, hogy halálának oka nem lehetett a vadkan támadása. Néhány kisebb jel alapján Szegfű László arra a következtetésre jutott, hogy Imre herceg Vazul trónkövetelő összeesküvésének lett az áldozata. Egy Janus Pannonius-epigramma mellett erre utalna a Képes Krónika miniatúrája is, amely egyetlen képen ábrázolja Szent Imre temetését és Vazul megvakítását.
Imre testét a fehérvári bazilika altemplomába temették, valószínűleg még az egész templom felszentelése előtt. Sírjánál nagyon korán csodák történtek, és 1038 novemberében, két hónappal István kanonizációja után, László király Imrét is szentté avatta. A legtöbb ereklye a felemelés, az elevatio előtt, a sír kinyitásakor válhatott tisztelet tárgyává.
A történelmi Magyarországon legalább negyven település és száz körüli templom őrizte Szent Imre emlékét, s elég valószínű, hogy ezek közül jó néhányban volt is a szent életű herceghez köthető ereklye. Kutatók szerint az oltárra emelést követően a koponyát különválaszthatták testétől, és a fejereklyéjét Imre sírkápolnájában helyezték el állandó tiszteletre.
Divald Kornél feltételezése szerint ez a herma azonos a melki apátságban őrzött robusztus fejereklyetartóval, melyet tévesen tulajdonítanak Szent Kálmánénak. Ha igaz a hipotézis, a XII. századi ezüstözött réz királyfej úgy került az apátságba, hogy Miksa császár katonái 1490-ben betörtek a koronázóvárosba, kifosztották a székesegyházat, és elrabolták az ereklyetartót.
A szabad rablásról Bonfini részletesen is beszámolt, szerinte a katonák valóban bejutottak az Istenanya templomába, de a lopástól mégis visszarettentek, mert kiderült, hogy Miksa súlyos retorziót helyezett kilátásba a szent épületek fosztogatásáért. Ettől függetlenül persze elvihettek néhány tárgyat. Divald Kornél szerint ez történt Szent Imre hermájával is, melyet a császár később a melki bencés apátságnak ajándékozott, ám az évszázadok során feledésbe merült, hogy az ötvöstárgyban kinek a csontjait őrzik.
A többi fehérvári Szent Imre-relikviáról Szerémi György is megemlékezett. II. Lajos, majd Szapolyai János udvari papja a Magyarország romlásáról című emlékiratában arról számolt be, hogy István és Imre ezüstládikában őrzött ereklyéit 1526-ban, a mohácsi katasztrófa után elvitték Fehérvárról. A szerző annyit említ még, hogy a ládikákat Tokajban társzekérre rakták, de hogy mi történt a továbbiakban, nem tudni.
A Magyarországon őrzött középkori Szent Imre-ereklyék többsége a történelem zűrzavarai közepette eltűnt vagy megsemmisült. Ez történt az egyik Nagyvárad közeli középkori zarándokcélponttal, a bihari Hegyközszentimre monostorával s vele együtt értékes ereklyéivel is. A hagyomány szerint a vadkan okozta baleset a közelben történt, itt veszítette életét a súlyosan sebesült királyfi. A monostor a Berettyó teraszán állhatott, a mai Monostordombon, de ennek emlékét már csak az egyik szőlő neve őrzi. A helyszínen mélyszántáskor faragott köveket és faldarabokat fordított ki az eke.
Székesfehérváron és Hegyközszentimrén kívül a középkori Esztergomban is őriztek nagyobb darabot Szent Imre földi maradványaiból. A székesegyház kincstárának régi katalógusaiban olvasható, hogy Imre herceg aranyozott ezüst kézereklyetartója volt birtokukban. Még egy 1553-as jegyzékben is szerepel a kincs, vagyis a török elől sikerült elmenekíteni, mára azonban eltűnt.
Hacsak nem azonos azzal az ereklyehármassal, amely az 1528-as leltárban szerepel először. Ma egy 1854-ben készült ereklyetartóban láthatók a jelentős méretű relikviák. István koponyájából egy körülbelül kétcentis darab, és bordájából egy öt centiméteres.
Szent Imre karcsontjából egy hat centi hosszú, egy centi átmérőjű darabka. A László földi maradványaiból származó partikula azt követően lett az esztergomi káptalané, hogy a szent király nagyváradi sírját 1565-ben – János Zsigmond rendeletére – felforgatták, és a csontjait szétszórták. Ezek közül sikerült Szegedy Benedek kanonoknak néhányat megmentenie, s a bizonytalan helyzetre való tekintettel a Nagyszombatban működő esztergomi főkáptalannak elküldenie.
A legtöbb ma is ismert hazai Szent Imre-relikvia a hódoltság után került elő, és amennyire nyomon követhető sorsuk, külföldről kerültek az országba. Ilyen például Mária Terézia ajándéka a trencséni jezsuitáknak. A királynő két ezüst ereklyetartót küldött a felvidéki városba, az egyikben Szent István, a másikban Szent Imre csontszilánkjával. Hogy honnét származnak a maradványok, biztosan nem tudható. A két rokokó ötvösmunka ma a Nemzeti Múzeumban van.
Eredetét tekintve a még középkorhoz köthető Szent Imre-ereklyék java talán most is a határokon kívül van. Az aacheni székesegyház magyar kápolnáját 1358–1366 között IV. Károly császár építtette, majd a kápolna elkészülte után egy évvel Nagy Lajos király gazdagította értékes adományokkal. Oltárt kapott benne Szent István, Szent László és Szent Imre, s a király természetesen ereklyéket is küldött Imre pilisi apáttal, aki különleges ereklyetartókat is vitt a Maas folyó közelében fekvő városba. Máig őrzik a középkori magyar ötvösművészet remekeit, gyertyatartókat, ereklyetartókat és három Szűz Mária-képet. Nem csoda, hogy a magyar zarándokok kedvelt célpontja lett Aachen, és a székesegyháznak állandó magyar papjai is voltak.
Szintén a középkorban kerülhetett egy nagyobb Szent Imre-ereklye Passauba. Ennek története meglehetősen kalandos, Zsigmond király ugyanis visszahozatta Magyarországra Hohenlohe György esztergomi érsekkel (1421–1423), tehát mindenképpen 1421 előtt kerülhetett a német püspöki székhelyre.
Sokáig azonban a relikvia nem volt Magyarországon, mert Albert király (nálunk 1437–1439 között uralkodott) újból visszajuttatta Bajorországba, ahol bizonyosan volt más városban is Szent Imre-ereklye: egy 1493-ban megjelent kis könyv alapján feltételezhetjük, hogy a bambergi dóm is őrzött Szent István és Szent Imre földi maradványaiból valamit. A könyv szerzője megemlítette a történelmi kapcsolatot is: hiszen Szent István Szent Henrik nővérének, Gizellának volt a férje, Szent Imre pedig Szent Istvánnak a fia. A könyv közli a relikviákat tartalmazó ereklyetartók rajzát is.
Rómában is lehet több Szent Imre-ereklye. Az egyiket 1867. június 29-én Szent Péter vértanúságának ezernyolcszázadik ünnepén Simor János hercegprímás, a káptalannal és az egyházmegye papságával vitte egy értékes ereklyetartóban. De Imrén kívül Szent István és Szent László partikulája is szerepelt a Szent Péter-székesegyház kincstárának szánt ajándékban.
Az újból Magyarországra került Szent Imre-ereklyék közül a legjobban dokumentált a budai ciszterci Szent Imre-templom maradványa és a székesfehérvári ereklye. A két ujjcsontdarab
Aachenből érkezett 1930-ban, s a kölni érsek jóvoltából kerülhettek ismét Magyarországra. Székesfehérváron a Szent Imre titulusú ferences templomban is őriznek a fiatalon meghalt herceg csontjából egy kis darabot. Egy kis Szent Imre-ereklye 1967. augusztus 20-án újból Rómába került.
Ez is Aachenből érkezett, és a Szent István-zarándokház kápolnájának fölszentelésére küldték – Szent István ereklyéjével együtt. A szertartást Carlo Confalonieri bíboros, a Püspöki Kongregáció proprefektusa végezte, a Magyar Püspöki Kart Zemplén György, a Pápai Magyar Intézet rektora képviselte. Az ereklyéket az aacheni káptalan tagja, Peter Firmenich ünnepélyes kísérettel vitte a kápolnába a középkori magyar ereklyetartó pontos másolatában.
A balatonalmádi Szent Imre-plébániatemplomban a harmadik évezred elejétől István-, Gizella- és Imre-ereklyét is őriz. Az előzményhez szervesen hozzátartozik, hogy 1957-ben a budai vár Szent Jobb-kápolnáját Pintér Sándor almádi plébános megmentette a pusztulástól.
A legfontosabb magyar ereklye őrzésére szolgáló kápolnát Lotz Károly tervezte, aranymozaikja Róth Miksának köszönhető. A súlyosan megrongálódott építményt a kommunista hatalom nem kívánta megőrizni, s így sikerült Pintér Sándornak átszállíttatni és újraépíttetni a templom bal oldalán emelt hasonmás almádi kápolnában. Ereklyéje azonban csak 2001-ben lett Szabó János plébánosnak köszönhetően. A kápolna először egy kis Szent Jobb-töredéket kapott. Majd 2002-ben Szent Imre-relikviával, 2007-ben Boldog Gizella-ereklyével gazdagodott. Ugyanabban az évben került egy kis Szent Imre-ereklye Lakitelekre. Az Erdő Péter bíboros által hitelesített csontszilánkot Bábel Balázs, a Kalocsa–Kecskeméti Főegyházmegye érseke adta át Bagi Ferenc plébánosnak. Az ereklye átmenetileg a tiszaújfalui bencés nővérektől kapott monstranciába került a Jézus Szíve-plébánián.
A szent életű királyfi földi maradványai a történelem viharai és Szent Imre tiszteletének következtében távoli településekre kerültek. Az ereklyék többsége olyan apró, hogy mai technológiai ismereteink mellett aligha lehetséges az azonosításuk. De erre talán nincs is szükség.