Ivan Szerov NKVD-tábornok volt az, aki 1956-ban a Maléter Pál vezetette tárgyalóküldöttséget Tökölön letartóztatja. 1945 márciusában ugyanezt teszi a nyugati hatalmaktól kapott listán szereplő lengyelekkel, akik közül 16 embert júniusban Moszkvában bíróság elé is állítottak, és mondvacsinált vádak alapján elítéltek.
A „tizenhatok pere” miatt egyedül a Lengyel Munkáspárt első titkára, Władysław Gomułka emelte fel szavát azért, mert azt nem Varsóban rendezték meg, azt az érzetet keltve, hogy a megszületőben lévő népi Lengyelország a Szovjetunió vazallusa.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 1945. június 5-én megszakította a kapcsolatot a londoni emigráns kormánnyal, és elismerte a Sztálin jóváhagyásával létrehozott és így valójában a kommunisták által vezetett ideiglenes nemzeti egységkormányt. Ez megkoronázta a Jaltában megszületett, lengyelekre vonatkozó döntést.
A háborút a Harmadik Birodalom-ellenes szövetségben végigküzdő Lengyelország azt kapta jutalmul, amit a Hitler utolsó csatlósának bélyegzett Magyarország büntetésül: a Sztálin nevével fémjelzett kommunizmus építésének politikai, társadalmi, gazdasági, szellemi, lelki jármát, még ha annak súlya a többpártrendszer 1948-as felszámolásával, a totális diktatúra kiépítésével válik is mind nyomasztóbbá. Ez Magyarországon a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártja, Lengyelországban pedig a tisztségéből kibillentett Gomułka helyett a Bolesław Bierut által irányított Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) uralmát jelentette.
Az 1948-ig Magyarországon és Lengyelországban lejátszódó folyamatok között persze különbségek is voltak. Lengyelországban a Szabadság és Függetlenség nevű földalatti szervezet „kiátkozott katonái” még éveken át folytatták a fegyveres ellenállást. A lengyel pártvezetésnek a katolikus egyház erejével, befolyásával és a háború alatt meghatványozódott erkölcsi tekintélyével is számolnia kellett.
Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a NKVD-ügynökből és kommunistából – Sztálin utasítására – pártonkívüliként lett köztársasági elnököt, Bolesław Bierutot többször mutatták a filmhíradók, amint a körmenetben többedmagával a szent szobrot cipeli. Ehhez képest Rákosi Mátyásék Szőts István Ének a búzamezőkről című játékfilmjének 1947-es házi bemutatójáról az első képkockák után kivonultak, mert azok a búzatáblák megszentelését jelenítették meg.
A lengyel kommunista hatalom 1950-ben megegyezni kényszerült Stefan Wyszyński prímással, míg a felekezetileg megosztott Magyarországon pártutasításra minden gátlás nélkül bíróság elé állították és életfogytiglani börtönre ítélték Mindszenty József hercegprímást. (Igaz, 1948 végétől Bierut már nemcsak a Lengyel Köztársaságnak, hanem a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának is elnöke volt. Újbóli kommunistaként már nem vett részt körmenetekben.)
Az évezred prímása
A magyar és lengyel kommunista párt 1945 utáni első vezetői között is szembeszökő volt a különbség. Míg Władysław Gomułka a kezdetektől fogva ellene volt a kolhozosításnak, és Moszkvának ellentmondva hirdette a szocializmusba vezető sajátos lengyel út járhatóságát, Rákosi Mátyás Sztálint mindenben kiszolgáló tanítványnak bizonyult. Nem véletlen, hogy a hatalomból „nacionalista elhajlás” vádjával eltávolított Gomułkát 1951 augusztusában letartóztatták, és 1954 végéig szigorú házi őrizet alatt tartották, míg a Kreml Rákosi iránti bizalma, ha 1953 tavaszutóján átmenetileg megrendült is, 1956 nyaráig nem omlott össze.
Sztálin halála után némileg ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi Lengyelországban és Magyarországon. Míg az addig háttérbe szorított Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké és az általa meghirdetett kormányprogram – amely többek között előírta az internálótáborok felszámolását, a kolhozból kilépés lehetőségét, a rendőrállami hatalomgyakorlás korlátozását – a magyar társadalmat lélegzetvételhez juttatta, Lengyelországban szigorúbb kurzus vette kezdetét. A pártvezetés éppen Sztálin halála után lendült támadásba az egyház ellen; 1953 szep-temberében ítélték el Czesław Kaczmarek kielcei püspököt, s tartóztatták le Stefan Wyszyńskit, „az évezred prímását”.
A korábban halálra ítélt lengyel törzstisztek és tábornokok közül is többeket 1953 után végeztek ki. A politikai dermedtség jégtörőjének a Belbiztonsági Minisztérium hírhedt X. ügyosztályát vezető Józef Światło alezredes bizonyult, aki miután 1953 őszén Nyugatra szökött, egy évre rá a Szabad Európa Rádióban folytatásokban számolt be a kommunista rendszer működését biztosító erőszakszervezetek brutalitásáról, megnevezve az áldozatokat, s taglalva a velük szemben alkalmazott vallatási módszereket. A hatalomgyakorlás lényegének ily módú leleplezése sokkolóan hatott a lengyel társadalomra, beleértve a párttagságot is.
Bieruték kénytelenek voltak a Belbiztonsági Minisztériumot – Moszkva jóváhagyásával – feloszlatni, és néhány alsóbb vezetőjét bíróság elé állítani. A mind morajlóbb elégedetlenség légkörében a különféle művészeti ágak képviselői, akik addig buzgón vagy kényszeredetten szolgálták a szocialista realizmus diktatórikus ideológiáját, szembefordultak a hatalommal.
A Lengyel Írószövetség lapjában, a Nowa Kultura hasábjain 1955 augusztusában megjelenik Adam Ważyk Poéma a felnőtteknek című verse, amely a korábban sztálinista költő visszafogott hangú vádirata az egyént tönkretevő zsarnoki rendszer ellen. A lap főszerkesztőjét azonnal leváltották. Talán nem véletlen, hogy egy hónappal később a Színház és Mozi lapjain lát napvilágot Illyés Gyula Bartók című verse, amely szellemi röpiratként terjedt az országban. „Picasso kétorrú hajadonai / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek…” – dübörögték az Egy mondat a zsarnokságról költőjének sorai.
Verses vádbeszéd volt ez. Igazát az a párttörténész is megerősíthette, aki több kiadást megért s lengyelül is megjelentetett könyvében leírta, hogy 1948 és 1953 között 700 ezer politikai színezetű perre került sor Magyarországon.
Beszélni Katyńról
Rákosi és hívei mit sem értettek Illyés Gyula verséből. Ahogyan a mindinkább robbanással fenyegető helyzetet sem tudták felmérni. A szovjet pártvezetőnek, Nyikita Szergejevics Hruscsovnak 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusán elhangzott beszéde és az, hogy Bierut ezt követően még Moszkvában elhalálozott, földrengést váltott ki Lengyelországban. A titkos beszédet húszezer példányban nyomtatták ki lengyelül, így minden településre jutott belőle; megvitatására nyílt pártnapokat tartottak.
„Elvtársak, súlyos felelősség nehezedik ránk: gondolkodni kell!” – hangzott egy olsztyni pártmunkás szájából. Végre kendőzetlenül lehetett beszélni a Molotov–Ribbentrop-paktumról, Katyńról, a Szibériába elhurcolt százezrekről, a cserbenhagyott varsói felkelésről. Májusban 26 ezer politikai foglyot helyeztek szabadlábra. Persze nem mindenkit.
Rákosi Mátyás hazatérve szenvtelen hangon jelentette be a központi vezetőség ülésén, hogy a XX. kongresszuson semmi különös nem történt; a szovjet elvtársak változatlan bizalommal vannak iránta. Őt elsősorban az foglalkoztatta, hogy a tavasz folyamán aktivizálódott Petőfi Kör vitái egyre nagyobb tömegeket mozgósítottak. A június 27-i úgynevezett sajtóvitán hétezren vettek részt. A Petőfi Körrel való leszámoláshoz Rákosinak az emberi méltóságukat, önérzetüket visszaszerzett és jogaik érvényesítéséért június 28-án felkelést kirobbantó poznańi munkások elleni brutális fellépés nyújtott bátorítást. Június 30-án a sajtóvitát együtt ítélte el a poznańi megmozdulással, s ez a Petőfi Kör betiltását jelentette.
A poznańi munkásfelkelés miatt bíróság elé állított résztvevők súlyos börtönbüntetést kaptak, védőik azonban már nem a vádlók szerepében léptek fel, mint ez addig megszokott volt, hanem a rendszer bírálójaként. A későbbiekben az augusztus elején pártba visszavett Władysław Gomułka is a munkások oldalára állt.
A Lengyel Egyesült Munkáspártban a hatalom megszerzéséért harcot folytató úgynevezett liberálisok és dogmatikusok – nem sokkal azelőtt mindannyian odaadó sztálinisták – Gomułkában látták potenciális vezetőjüket. Ennek eredményeként október 12-én beválasztották a központi bizottságba. Ám Moszkva számára elfogadhatatlan volt, hogy az egykor kegyvesztett pártvezér ismét a hatalom legfelsőbb csúcsára jusson.
Ráadásul Gomułka leszögezte, hogy az első titkári poszt vállalásának feltétele a sztálinizmusért felelős legfőbb bűnösök és szovjet tanácsadóik távozása. Miután a LEMP október 19-re Moszkva jóváhagyása nélkül összehívta a VIII. plénumot, a Bierut által a lengyel honvédelmi miniszteri posztra meghívott Konsztantyin Rokosszovszkij marsall, a sztálingrádi csata hőse páncélosegységeket mozgósított Varsó megfenyítésére.
A plénum első napján – hívatlanul – Hruscsov is megjelent Varsóban egy főleg katonákból álló delegáció élén. Csak akkor távozott, amikor lengyel elvtársai – köztük Gomułka – meggyőzték arról, hogy az Odera–Neisse-határ garanciája a szovjet csapatok lengyelországi jelenléte. De biztos volt abban, hogy Gomułkával mielőbb le kell számolnia. Október 21-én Gomułkát a központi bizottság első titkárává választották. Aznap tartott rendkívül bátor beszédét a Szabad Nép október 23-án teljes terjedelmében lehozta.
Miközben Lengyelországban e sorsdöntő eseményekre sor került, a változásokra felkészületlen magyar pártvezetés a Moszkvával kibékült Titónál járt Canossát. Igaz, már Rákosi Mátyás nélkül, akit a júliusban Magyarországra nagykövetnek kinevezett Jurij Andropov eltávolított a hatalomból, de helyébe a gyűlölt Gerő Ernőt emelte.
Az október 23-i forradalom genezisében felfejthetők a pár nappal korábban Lengyelországban lejátszódott események. A tüntetők azért vonulnak lengyel zászlók, címersasok alatt a Bem-szoborhoz, és skandálnak lengyelbarát jelszavakat, hogy a varsói változásokkal, hatalomváltással való szolidaritásukat kifejezzék, és példaként felmutassák. A magyar forradalom kitörésének hírére a lengyelek már 1956. október 26-án gyógyszer- és élelmiszer-küldeményt juttattak repülőgépen Budapestre. Ezt november 3-áig még 15 légi küldemény követte.
A repülőgépen a gyógyszer- és élelmiszer-rakományokon kívül újságírók is érkeztek. Ők tájékoztatták a lengyel közvéleményt arról, hogy Magyarországon nincs ellenforradalom, s a kialakult helyzetben Nagy Imre egyet tehetett: bejelentette Magyarország semlegességét, és kilépett a Varsói Szerződésből. A lengyeleket sokkolták a harcoló Budapestről érkező hírek. Számukra mintha az 1944. augusztus 1-jén kirobbant varsói felkelés folytatódott volna 1956 októberében–novemberében a magyar főváros utcáin, körútjain, sikátoraiban, közterein, hevenyészett barikádjain… És mintha a magyarok vívták volna meg a lengyelek 1956 októberében kitöréssel fenyegető harcát is.
A lengyelek történelmük legnagyobb karitatív jellegű vállalkozását Magyarország javára szervezték meg. A világtól kapott társadalmi segélyadományoknak több mint a negyed része Lengyelországból érkezett. Gomułka jóváhagyásával százmillió złoty értékű vissza nem térítendő áruhitelként szállítottak Magyarországnak szenet, építőanyagot, élelmiszert. Ő jól tudta, hogy posztján a magyar forradalom erősítette meg, mivel a lengyelnél súlyosabb magyar helyzet csapdájában Hruscsov kénytelen volt őt a konfliktuskezelés példaképének tekinteni.
A lengyel társadalom híven őrizte a magyar forradalom emlékét, amely előtt legnagyobb költői is fejet hajtottak. Magyar fiatalok ezrei lehettek ennek tanúi és a szó jó értelmében haszonélvezői. Azok, akik az 1960-as években autóstoppal bejárták Lengyelországot, s olyan fogadtatásban részesültek, mintha a levert forradalom hősei és mártírjai lettek volna.
Magyarországon Kádár a kegyetlen megtorlást követően az 1960-as évek utolsó harmadában az „új gazdasági mechanizmus” bevezetésével próbálta rendszerét stabilizálni.
Kísérlete néhány év után megfeneklett, részben elvtársai ellenállásán és Moszkva rosszallásán. Pedig 1968 augusztusában tankjai a Kreml urainak parancsára részt vettek az emberibb rendszerrel kísérletező Csehszlovákia leigázásában, amely ellen a lengyel Ryszard Siwiec és a magyar Bauer Sándor önkéntes tűzhalállal tiltakozott. Hogy a magyar társadalomnak – minden látszat ellenére – nem sikerült a gerincét teljesen megtörni, azt az ifjúság 1972-es és 1973-as március 15-i tüntetései bizonyították, amelyeket villámgyorsan kiszabott börtönbüntetésekkel torolt meg a kádárista igazságszolgáltatás.
A környezete iránt mind bizalmatlanabb Gomułka apránként beleszürkült a kommunista vezetők környezetébe. 1966-ban az egyházzal akart leszámolni – sikertelenül. 1968-ban az értelmiséggel – látszólag sikerrel. 1970 decemberében a tengerparton fellázadt munkássággal. Ebbe az utóbbi vérengzésbe belebukott. A helyébe lépő Edward Gierek Lengyelországában a rend annyi időre stabilizálódott, ameddig a felvett olcsó „petróhitelekkel” a viszonylagos jólétét finanszírozni tudták.
Mikor az olajválság és az elhibázott gazdaságpolitika 1976 nyár elején áremelésre ösztökélte az új lengyel párt- és államvezetést, a munkásság újból megmozdult. Az emiatt börtönbüntetésre ítélt munkások kiszabadítására az értelmiség ezúttal bátor volt a meghurcoltak mögé felsorakozni. Megalakult a Munkásvédő Bizottság. Az 1978 októberében pápává választott krakkói püspök, Karol Wojtyła személyében olyan pártfogóra talált, aki lengyel történelmet is új mederbe terelte. A „ne féljetek!” felszólítással buzdított cselekvésre, amely a társadalom önszerveződését jelentette.
1956 örökösei
Ez a magyarázata annak, hogy az 1980 nyarán kirobbant tengerparti és sziléziai sztrájkok nyomán képes volt igen gyorsan megszerveződni a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom, amelynek legális léte Lengyelországban a szabadság 16 hónapját is jelentette. Kérdés volt, hogy az Afganisztánban kilátástalan háborúba bonyolódott Szovjetunió valóban beavatkozik-e, vállalja-e a kétfrontos harcot, s magára veszi-e a válságos lengyel gazdaság minden terhét. Wojciech Jaruzelski tábornok élete végéig a szovjet beavatkozás veszélyével mentegette a hadiállapot általa elrendelt bevezetését 1981. december 13-án.
A Kádár-rendszer egy ideig várakozó álláspontot foglalt el a Szolidaritás korszakának megítélését illetően. Propagandagépezetét azonban beindította az úgymond nem dolgozó, sztrájkoló lengyelek ellen, akiket, mint hirdette, nekünk kell eltartani. A társadalom egy része erre a propagandára fogékony volt. A diákifjúságot azonban magával ragadta a Szolidaritás ethosza. Soha annyian nem jelentkeztek az egyetemek lengyel szakára, mint az 1980-as évek első felében.
Az 1980-ban szerveződő magyar ellenzéki mozgalom mindkét meghatározó vonulata, hogy ne használjam a szembeállításával félrevezető demokratikus és nemzeti fogalmakat – a Szolidaritást egyaránt viszonyítási pontnak tekintette. Maga a szolidaritás fogalma a közép-európai népek összefogásának, összetartozásának ideáját is jelentette. A vízválasztó inkább az volt, ki tartja magát hitelesen a magyar 1956 örökösének. Ez nem az akkoriban féllegálisan vagy nyíltan megtartott megemlékezéseken, hanem éppenséggel a rendszerváltozás után bizonyosodott be igazán. A különböző színezetű szervezeteken, mozgalmakon belül egyetlen alakult politikai párttá 1988 áprilisa előtt: a Fidesz.
Jaruzelski tábornok 1989. január végén ország-világ számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Szolidaritás bevonása nélkül megoldhatatlan a lengyel helyzet. Szinte ezzel egyidejűleg jelentette be Pozsgay Imre, hogy Magyarországon 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. 1989. június 4-én Lengyelországban megtartották az első korlátozottan szabad választást, amelyen elsöprő győzelmet aratott a Szolidaritás. Magyarországon a rendszerváltozás jelképes kezdetének Nagy Imre és mártírtársai június 16-i újratemetését tekinthetjük. Azóta csaknem harminc év telt el, egy korszak, amelynek története, értékelése feldolgozásra vár.