– Milyen szerepet játszott „svájcisága” a karrierjében?
– Bár kis ország az enyém, hihetetlen előnye a nyelvi sokféleség. Német, francia, olasz és a rétoromán a hivatalos nyelv, amelyet persze nem mindenki beszél, de például az én szűkebb szülőföldemen a német és a francia ismerete minimum. Ezekhez jön a nemzetközi életben elengedhetetlen angol. Azaz Svájc a többnyelvűség hazája, ami nagyon nagy előny számunkra az egynyelvű országokkal szemben.
– Mennyire ismeri Budapestet?
– Számtalan alkalommal jártam a fővárosukban, és másutt is megfordultam az országban. Tíz évvel ezelőtt a Pécsi Tudományegyetem választott díszdoktorrá, hat éve a Magyar Kémikusok Egyesületének első nemzetközi, Sopronban megrendezett konferenciáján is itt voltam. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja is vagyok.
– Emlékszik még a magyarokkal kapcsolatos első emlékére?
– Természetesen. Az én első élményem a magyarok örök bánata. Az 1954-es labdarúgó-világbajnokságot Svájcban rendezték meg. Tizenhat éves voltam, de követtem az eredményeket, hiszen rajongtam a futballért. Tudom, milyen máig ható traumát okozott a magyaroknak az elvesztett döntő. Két évvel később, 1956-ban tört ki Magyarországon az októberi forradalom és szabadságharc. Nagyon sok egyetemista emigrált akkor, többen a Berni Egyetemen fejezték be tanulmányaikat, ott, ahol én is tanultam. Sok magyar barátom volt, akikkel a tanulás mellett természetesen rengeteget fociztunk.
– Mit és miért tanult a Berni Egyetemen?
– Fizikát, kémiát és matematikát, amelyek kellően megalapozták későbbi pályámat. Amit ez a három tantárgy nyújt, az többé-kevésbé egy életre elegendő alapot ad, amit természetesen folyamatosan fejleszteni kell, de mégsem olyan drasztikus a változás, mint ami például a biológiában az elmúlt fél évszázadban lezajlott.
– Egyetemistaként egy sportiskolában is tanított, ami nem kötötte le minden idejét. Felajánlotta kémiaprofesszorának, hogy szívesen ad neki úszóleckét, ha cserébe kutathat a laborjában. Mi történt pontosan?
– Először az egyik fizikaprofesszort kerestem, hogy nála szeretnék dolgozni. Azt mondta, neki olyan ember kell, aki kutat és nem sportol, mert egyébként szégyent hoz az intézetre. A kémiaprofesszor nem volt ennyire elutasító, a kérdésben említett feltétellel felvett. Ő megtanult úszni, én pedig elindultam a tudományos pályán.
– A természettudományok mellett a francia nyelv és irodalom és a színház is elbűvölte. Ez a tudás hasznosnak bizonyult, hiszen gyakorta megfordult Franciaországban, ahol a francia konyha és a bor a nagy kedvence. De mi lett a színházzal és az irodalommal?
– Ha tehetem, Párizsban mindig megnézek egy-egy darabot, és az irodalmi életet is követem. Imádom Moliére-t, Racine-t. Egyébként nyelvi kavalkádban élek: svájci munkahelyemen franciául beszélünk, az Egyesült Államokban természetesen angolul. Kínában is gyakorta megfordulok, ahol mindenki kínaiul kommunikál, így sokszor nem tudom, mi történik körülöttem.
– A PhD-fokozatát szervetlen kémiai témában szerezte. Ezután fordult a biológia és a biokémia felé. Mit javasol, a pályakezdő kémikusok milyen irányba specializálódjanak?
– Nem tudom, hogy mit tegyenek a vegyészek. Fizikusnak tartom magam, annak ellenére is, hogy 2002-ben kémiai Nobel-díjat kaptam. Amit én javaslok, hogy akit ez a terület érdekel, az fizikát és kémiát tanuljon, amit matematikai és informatikai tudással erősít, mert akkor biológiai és orvosbiológiai kutatásokban is eredményes lehet.
– Mi kell a sikerhez a tudományos életben?
– Visszakérdezek: maga szerint mi a siker a tudományban?
– Egy cikk a Nature-ben vagy a Science-ben mindenképpen annak tekinthető.
– Ezek valóban fontosak egy kutató számára, de nem szabad kizárólag ilyen nívójú lapokban való publikálás alapján megítélni valakit. Nem az a fontos, hogy hol publikálsz, hanem az, hogy miről jelenik meg közleményed. A kevésbé fontos lapokban közzétett cikkek is jelenthetnek tudományos szenzációt. A Biochemical and Biophysical Research Communications (BBRC) szaklap impakt faktora, amely a lap nívóját mutatja, 2,5 körül volt az elmúlt öt évben, korábban sem tartozott a legerősebb folyóiratok közé. Az egyik itt publikált cikkemre mégis több mint hatezer hivatkozás érkezett. Nem hiszem, hogy többen idézik akkor, ha ugyanaz a Nature-ben jelenik meg. Én csak közzé akartam tenni az eredményemet, és ez lett belőle. Azaz, nem tudhatjuk, hogy mit kap fel a nagyvilág.
– Ennyire kiszámíthatatlan a tudomány?
– Ennyire. Mondok egy sporthasonlatot. Az olimpiai részvételhez szintidőket kell teljesíteni. Minden futó tudja, hogy mennyi az országos, az olimpiai és a világcsúcs például nyolcszáz méteren, és tudja, hogy milyen időt kell futni az olimpiai részvételhez. Ha bajnok akar lenni, ha be akarja írni a nevét a sporttörténelembe, a kvalifikációs időnél mindenképpen gyorsabban kell futnia.
Ezért edz hónapról hónapra. Minden egyértelmű. A tudományban láthatod a célt, de nem lehetsz biztos abban, hogy az általad választott út oda vezet. Vagy ha célba is érsz, nem biztos, hogy azonnal jön az elismerés, olykor évtizedeket kell várni, hogy beigazolódjon a feltételezésed, hogy kiderüljön, fontos gyakorlati jelentősége van a felfedezésednek.
– Egykori sportolóként hogyan tekint most a versenysportra?
– A sport hatalmas üzlet lett, elképesztő pénzeket kereshetnek a sportolók, a siker érdekében sokan sok mindent megengednek maguknak. Nemcsak a doppingszerekkel trükköznek, hanem az állampolgársággal is. Ha pénzed van, összevásárolhatsz egy világsztárokból álló válogatottat.
– Fontos szerepet játszott a Nemzetközi Biofizikai Unió életében, hiszen 1975–78-ig a tanács tagja, 1978–84 között a szakmai szervezet főtitkára volt. Mire emlékszik ezekből az évekből?
– Arra, hogy rengeteget utaztam. Igen gyakran megfordultam a kelet-európai szocialista országokban és a Szovjetunióban is. Nem volt egyszerű azokban az években a szakmai kapcsolattartás.
– Közeledik a nyolcvanadik évéhez, de olyan intenzitással dolgozik, mint egy huszonéves. A zürichi Tudományos és Technológiai Egyetem (ETH Zürich) mellett a kaliforniai The Scripps Kutatóintézet és a SanghaiTech iHuman Intézet is munkatársának tudhatja. Az Edinburgh Egyetem vendégprofesszora, a Hongkong Egyetem tiszteletbeli professzora. Emellett az Amerikai Tudományos és Technológiai Tanácsadó testület tagja is. Nem sok ez egyszerre?
– Sok lenne, ha ez a tisztség mind egyszerre ért volna, de szerencsére megoszlottak a felkérések. Edinburgh-ban húsz évvel ezelőtt voltam vendégprofesszor, az a felkérés három évre szólt. Hongkongban tizenöt évvel ezelőtt kértek fel. Napjainkban a zürichi egyetemen vagyok professzor, és kutatócsoportom működik Kaliforniában, a The Scripps Kutatóintézetben, és valóban Kínában is jelen vagyok, mint ahogy Dél-Koreában is segítek a tanácsaimmal. És még egy különlegesség: a moszkvai Lomonoszov Egyetem rektorának is tanácsokat adok.
– Mit tart legfontosabb eredményének?
– Sokak szerint megnyitottam az utat a fehérjék térszerkezetének NMR-spektroszkópiával, oldatfázisban történő vizsgálatához. A Nobel-díj-bizottság is ezzel – „olyan magmágneses rezonancia-spektroszkópiai módszer kifejlesztéséért, amely lehetővé teszi az oldott biológiai makromolekulák háromdimenziós struktúrájának meghatározását” – indokolta 2002-ben a kémiai Nobel-díjamat.
– Tizenöt évvel ezelőtt vehette át ezt az elismerést. Akkoriban mondta, hogy a díjazottak ugyanúgy két lábon járnak, két kézzel dolgoznak, mint bárki más. Mégis, hogy változott meg az élete a legnagyobb tudományos elismerés elnyerése óta?
– Tudatosan törekedtem arra, hogy minden ugyanúgy menjen, ahogy az korábban ment. Folytattam a kísérleteimet, és oktattam az egyetemistákat. A Nobel-díjnak köszönhetően egyébként sokkal kevésbé változott meg az életem, mint ha lemaradok arról. Egy évvel később ugyanis nyugdíjba kellett volna vonulnom, de éppen ennek az elismerésnek köszönhetően Svájcban azt a döntést hozták, hogy a zürichi egyetemen 65 éves koruk után is professzorok lehetnek a Nobel-díjasok és más, kiváló eredményeket felmutató szakemberek. Ez lett a Lex Wüthrich.
– Egy olasz újságíró kollégám cikkében olvastam, hogy ahelyett, hogy a kérdéseire válaszolt volna, feltette a saját kérdéseit: mit végzett, mit tanul jelenleg, milyen sportokat kedvel? Honnan ez a nyitottság?
– Egy kutató csak akkor érhet el sikert, ha folyamatosan kíváncsi, ha meg akarja érteni az őt körülvevő világot. Ez nem mindig vezet eredményre, és nem is tetszik mindig mindenkinek. De próbálkozni kell.
Életút
Kurt Wüthrich Nobel-díjas svájci kémikus, biofizikus 1938-ban született a svájci Aarbergben. A Berni Egyetemen fizikát, kémiát és matematikát tanult, egyetemi évei alatt részmunkaidős tanárként gimnáziumokban kémiát, fizikát és testnevelést tanított.
1964-ben doktorált a Baseli Egyetemen, ezt követően a Kaliforniai Egyetemen (Berkeley) folytatta tanulmányait. 1969-ben visszatért Svájcba, a zürichi Tudományos és Technológiai Egyetemre (ETH Zürich), ahol 1980-ban a Biofizikai Intézet professzora lett.
Wüthrich 2002-ben kapott kémiai Nobel-díjat az NMR spektroszkópia területét érintő kiemelkedő és nagy előrelépést jelentő munkásságáért. Az általa kidolgozott technikákat a mai napig széles körben használják a biológiai makromolekulák (például fehérje, DNS) háromdimenziós térszerkezetének vizsgálatakor.
Gyógyító fehérjék
A kutatókból és oktatókból álló, svéd kezdeményezésű Molecular Frontiers mozgalom fő célja, hogy minél több fiatalt tereljen a molekuláris és általában a tudományok felé. A Molecular Frontiers szimpóziumokon – Stockholm, Göteborg, Szingapúr, Tokió után Budapesten szerveztek ilyet – vezető kutatók gyűlnek egybe, hogy valamilyen globális problémát megvitassanak.
Egy-egy ilyen szimpóziumon általában 10-12 kutató tart előadást, több közülük Nobel-díjas, akik személyesen találkoznak a fiatalabb korosztállyal (tipikusan a 14–25 évesekkel) és az érdeklődő idősebb résztvevőkkel.
A Fehérjék a gyógyításban témában szervezett budapesti tanácskozás – amelyen három Nobel-díjas, a 2001-es év egyik orvosi díjazottja, Timothy Hunt, a 2013-as év egyik kémiai kitüntetettje, Arieh Warshel és Kurt Wüthrich tartott előadást – nemcsak a fiatalok között népszerűsítette a molekuláris tudományokat, de a magyar kutatásra, kutatókra is felhívta a figyelmet.