– Mindig kedves és kiegyensúlyozott ember benyomását kelti. Valóban az?
– Sokszor kérdezték már, hogy mi a személyiségem titka, de erre nem tudok jól felelni. Nagyon sokat, negyven évig voltam vezető pozícióban, és szerettem is, ennek ellenére mindig a munkát éreztem a fontosabbnak. Arra gondoltam, ha holnap már nem leszek abban a székben, nem történik semmi. Amihez az ember görcsösen ragaszkodik, azt el is szokta veszíteni. Nekem életfilozófiám, hogy ne váljak semminek a rabjává. Szeretek szivarozni, két-három hetente el szoktam szívni egy nagy szivart, de mindig abban a tudatban tettem, teszem, hogy meg tudok lenni nélküle is. Nagyon szeretem a jó ételt, italt, utazást, de mindig csak úgy, annyira, hogy szükség esetén, vagy ha úgy döntök, le tudok róla mondani. A rabságot szörnyűnek tartom.
– A mai világban is jó főnök lenne?
– Talán nem. Például sosem voltam igazán gazdaságos, és utáltam a létszámleépítést. Ma az a jó főnök, aki létszámot tud csökkenteni. Mindig igényeltem az emberi kapcsolatokat, ma pedig gép veszi fel a telefont is. És mindig gratuláltam a jó teljesítményért, amitől nemcsak én éreztem magam jól a főnöki székben, hanem azok is, akik mellettem dolgoztak. A világ is megváltozott. Születnek nagyszerű művek is, de gyakran előfordul, hogy én mást értek mozi, vers, színház alatt, mint amiket látok. Nagyobb gond, hogy vannak sokan, őket úgy hívják, hogy közönség, akiknek erre a féleségre is vevőnek kellene lenniük. De nem azok. Nem fogadják be. Az úgynevezett modern irányzatoknak sokszor a pénztelenség a szülőatyjuk, hiszen a kevésből kellett kacifántosat csinálni. Most olvasom újra Ilf–Petrovot, akik már száz évvel ezelőtt parodizálták azt, amit ma modernnek mondunk. Pedig Goethe szerint nincs rémesebb, mint a tegnapi divat. A tegnapelőttinek legalább van egy kis bája.
– Többször elmondta, ha tehetné, fix keretet adna a kulturális területnek. Azt gondolja, ha több pénz lenne rá, akkor nem lenne veszekedés, nem lennének acsarkodó szellemi táborok? Akkor nem a többön vesznének össze?
– Szerintem, ha elég pénz lenne, egy sor dolog nem következne be. Nem lenne a színészszakma ilyen rosszul fizetett, továbbá nem lenne ilyen túlhajszolt előadásszám, és talán kevesebb lenne az erőszakos előadás is. Más: sokat rendezek Szentpéterváron, és sokat is megyek ott színházba.
A nézők karosszékekben ülnek, van helyük, terük, tágas a büfé, nálunk meg beraknak még két széksort és széket, hogy többen férjenek el. Ha több pénzt adnának a kulturális területre, én ilyenekre költeném. A televízióban pedig olyan műsorokra, amelyeket két-háromszázezer ember néz meg. Nem egymillió, és nem is öt- vagy tízezer. Magyarországon ma kétfajta kultúra van: a tízezres meg az egymilliós. Közötte van az, pontosabban kellene lennie annak a kultúrának, amelyik magas színvonalú, művészi és mégis „emberi fogyasztásra alkalmas”.
– Miután szinte minden műfajban kipróbálta magát, el tudja dönteni, melyik a kedvence?
– Az opera az anyám, a tévé a gyermekem. Az operához való vonzódás olyan, mint a sportrajongás. Akit megragad, azokból lesznek az operabolondok, hozzájuk csapódnak még a sznobok is. Én is bolondja vagyok az operának. Tizennégy-tizenöt évesen, 1946–47-ben végignéztem a Magyar Állami Operaház minden előadását, és a füzetemben le is osztályoztam. Már tizenöt évesen leírtam: „Mindenféle izé, ahelyett, hogy jól énekelnének.”
– Vagyis már akkoriban is konzervatív volt inkább az ízlése.
– A XIX. században az emberek esténként operába vagy színházba jártak. Erre még érvényes volt, amit egyik tanárom mondott: a színházban a legfontosabb a szünet. Ma már azonban a színház is rohan. Én mást értettem és értek színház és televízió alatt, mint amit ma kínálnak. Nekem a film azt jelenti, hogy művészi igényű, van mondanivalója, és együtt tudok menni a történettel. Ez utóbbi alapvető. Az előemberek barlangrajza, a görög tragédia vagy a Biblia is történeteket mesél el. Ez a kultúra szerepe. Olyan történeteket adni, amelyek kisebb-nagyobb tanulságokkal szolgálnak.
– Végül is a történetek iránti igény nem szűnik, sőt, mintha inkább nőne. Gondolja, hogy végül a történet győz?
– Az inga az erőltetett modernségtől már visszalendült, a XXI. század kultúrája ezzel le fog számolni. Olyan nincs, hogy valaki a piacgazdaság feltétel nélküli híve, közben olyan szellemi terméket gyárt, amelyet nem vesznek meg. A képzőművészet helyzete más. Ott tárgy születik, amire lehet spekulálni, hiszen milliókat érhet ötven év múlva. De egy film, ha dobozba kerül, aligha ér többet húsz év múlva, mint amikor elkészült.
– Több interjújában is kárhoztatta a mai kulturális állapotokat, azt kérdezte, hova álljanak a belgák, akik egyik gettóba se tartoznak. Hisz abban, hogy a belgáknak lesz a végén a legnagyobb táboruk?
– A kulturális gettó egyik oldalán állnak a populárisok, a másikon a lila arisztokratikusok. Az egyik olyan, mint egy rossz piac, ahol csak silány, egészségtelen árut kínálnak olcsón, a másik meg mint a biobio, ahova csak egy szűk réteg jár, mert az elegáns és drága, bár amit árul, az íztelen. Én viszont olyan piacra szeretnék járni, ahol egészséges és ízletes árut kínálnak.
– Majd negyven évet töltött el az állampárt televíziójában. Ott is mindig belga tudott maradni?
– Valóban meghatározó vezető voltam, viszont soha nem kaptam meg a Szocialista Televíziózásért kitüntetést, szemben sok kollégámmal, akik ma a szélsőjobbon rázzák a rongyot. Én is vallottam, amit a szocialista kultúrpolitika: széles tömegnek adjunk jó kultúrát. A vezetésem idején tizenhat Németh László-film, ötven opera és zenés darab, számtalan klasszikus regényfeldolgozás került képernyőre. Akkoriban még nemcsak nézettségi, hanem tetszési felmérés is volt. Szophoklész Elektrája például magas tetszési indexet hozott. Mikor eljöttem, pontosabban kirúgtak, három vitrin volt tele nemzetközi díjakkal. Monte-Carlóból még a katolikus szervezetek által odaítélt filmdíjat is elhoztam. A hetvenes évek végén megválasztottak a Prix d’Italia, a legnagyobb tévéfesztivál közgyűlési elnökének. Azelőtt és azóta sem volt kelet-közép-európai elnöke. Ezekért az elismerésekért tűrték el a kultúrát a magyar televízióban, amelyik persze alapvetően a kornak megfelelő szellemű intézmény volt. És a nemzetközi rang kivívásában, vegye, ha akarja, dicsekvésnek, nekem is részem volt. 1989-ben megválasztottak a kilencvenes montreux-i fesztivál zsűrielnökének, de mire megkezdődött a szemle, a Magyar Televízióból kirúgták a teljes vezetőséget. Amikor a zsűrit mutatták be, sorolták, ki milyen rangban áll a cégénél, amikor hozzám értek, annyit mondtak: „Monsieur Szinetár. Őt mindenki ismeri.” Öt évig tartottam nyaranta operakurzust Salt Lake Cityben, és elintéztem, hogy a híres négyszáz önkéntesből álló Mormon Tabernacle Choir – amelyik a republikánus amerikai elnökök beiktatásán énekel, most éppen Trumpén – koncertet adjon az Operában. Kilencvenben jártunk, elindult a fúrás, hogy de ne a Szinetár rendezze. Amire a mormonok azt mondták, hogy akkor inkább nem jönnek. Végül jöttek, és én rendeztem. Három éve meghívtak Monte-Carlóba a televíziós fesztivál előzsűrijébe, és mondhatom, hogy sok remek filmet láttam. Vagyis a világ más országaiban virágzik a tévéfilm.
– Azt halljuk, hogy a televízió kimegy a divatból, a fiatalok már nem nézik. A kereskedelmi tévén mégis nekik akarnak tetszeni. Nem gondolja, hogy kallódó, tanácstalan vidéki ifjaknak egy szappanopera, reality műsor mégiscsak sorvezető, valamiféle élettanácsadó?
– Szerintem ezek a műsorok a negyven és hatvan közöttieknek, a lefáradt közproletároknak a sorvezetői. De ennél fontosabb, hogy két-hárommillió ember csak a tévén keresztül fér kultúrához, színházhoz, koncerthez, és ezért hasznos dolgokat kellene eléjük tenni. Gróf Bánffy Miklósról még 2001-ben Nagyúr címmel dokumentum-játékfilmet készítettem. Bánffy nagyszerű, tehetséges politikus és ember volt. Az Operaház intendánsa, egykori elődöm, aki maga tervezte A fából faragott királyfi bemutatójának díszleteit, valamint zsebből fizetett a zenekari tagoknak, akik azt mondták, ilyen borzalmat ők nem játszanak. Hét karmester adta vissza a Bartók-darabot. Bánffy találta ki a Szegedi Szabadtéri Játékokat, ő rendezte IV. Károly koronázását, visszaszerezte Magyarországnak Sopront, őt bízta meg Horthy, hogy tárgyaljon a románokkal a kiugrásról, ezért a nácik felégették a birtokát. És nem mellékesen írt egy tolsztoji nagyságú regényt, az Erdély történetét. Ez az ember ma el van sikkasztva az emlékezetből.
– A nagy öregek gyakran borúlátóak az emberiség jövőjét illetően. Ön is csatlakozik hozzájuk?
– Hol az éj legsötétebb, ott a hajnal már ébred – énekli a Koldusoperában Bicska Maxi. A kulturális élet is meg fog gyógyulni. A feleségem mindig azt veti a szememre, hogy túl nagy távlatokban gondolkodom. De hát ki gondolta volna, hogy a Szovjetunió hétfőről keddre megszűnik? A dolgok meg szoktak oldódni, és a vége, ahogy az amerikai filmekből megtanultuk, mindig happy end. Pontosabban a happy enddel sincs vége. Az élet is három felvonás: születünk, élünk, meghalunk, és bár számunkra ezzel vége, de valójában még sincs vége, mert folyamat az egész. Nincs csak jó és csak rossz, csak fekete és fehér, bár sokan igyekeznek elhitetni. Ha rajtam állna, Budapesten szobra lenne Ferenc Józsefnek, Horthynak és Kádárnak is. Hiszen mindegyiknek volt rossz és jó periódusa, és nagyon sok embernek abban a jobb periódusban telt el az élete. Szentpéterváron nagy ünnepséget rendeznek a Romanovoknak, közben áll a Lenin-szobor is. A sanghaji konzervatórium igazgatója meghívott Pekingbe, elvitt a Liu Sao-csi-múzeumba, aki a Kínai Népköztársaság első elnöke volt, és akit Mao halálra ítélt. Majd a múzeumból kilépve ott uralta a teret Mao képe. Megkérdeztem az igazgatót, aki a kulturális forradalom idején üldözött ember volt, kínozták, bebörtönözték, hogy mit szól ehhez. Azt felelte: mi egészen másként gondolkodunk. Mao 70 százalékban rossz volt, 30 százalékban jó. Ez a szobor a 30 százalék.
– Soha nem hívták politikai táborba? Nincs igénye arra, hogy közvetlenül is elmondja a véleményét a világról?
– A pártok nem hívtak soha, és úgy gondolom, hogy a véleményem a világról benne van a témaválasztásaimban. Ha elmennék vitaműsorokba, aligha lenne sikerem, mivel azt mondanám a vitatkozóknak: neked ebben van igazad, nekem meg abban. Mert ami ma zajlik, az nem vita, hanem igehirdetés. Vagyis a magyar ló két oldala, én meg ott ülnék belgaként. Az emberek többsége úgy ítélkezik: az ebéd jó vagy pocsék volt. Én meg szeretem végigvenni, hogy a leves jó, a hús kevésbé, a desszert meg remek. Azért szeretem a kínai kosztot, mert egyszerre savanyú és édes. Vagyis nem csak ilyen, nem csak olyan. Most rendezem éppen A cigánybárót az Erkelben. A darab alapja a Jókai-mű. Az írója 48-as, pilvaxos, Petőfi barátja, viszont a zeneszerző Johann Strauss „császári és királyi tánc- és zenemester”, Bécs kedvence, és milyen jól megcsinálták együtt. Időnként felcsendül benne a Rákóczi-induló, Ignaz Schnitzer pedig, a szövegkönyv írója, amúgy Petőfi fordítója, sőt időnként meghamisítója, beletett néhány sort a költőtől is. Hát valahogy így kerek nekem a világ.
