Illés utca, tavaszi reggel, kivételesen napsütéses és hebehurgya, mintha azok a régi tavaszok, amikor még minden „nójmájis” volt, tél a tél, tavasz a tavasz, nyár a nyár, ősz meg az iskolakezdés és a falevelek rugdosása, a szerelem pedig szerelem, ember az ember.
„Nyári gyerekek a Balaton-parton / Dunakanyarban a keszegemet hajtom / Nyári gyerek vagyok, kacagok, nevetek / Amíg csillog a szemetek, maradjatok gyerekek!” – hallatszik ki az egyik nyitott ablakból, felvidítja az utcát, a tengődő lelkeket és lelketleneket, a fákat és a kóbor macskákat, a füvet, a kérget – nyilván a szíven is, olyan jó lenne –, a port a betonon.
Bemegyek a szokásos kisboltba, csak egy kávét szeretnék venni, ahogy minden reggel. Bent egy öregasszony áll a pultnál. „Nójmájis” külseje van, lenőtt dauerolt haj, fent maradt télikabát, nagy szatyor bal kezében, gyűrögetett papírpénz jobb kezében. Megállok mögötte.
„Egy pizzás csigát kérek” – mondja az öregasszony. „Csak egyet, Marika néni?” – kérdezi az eladó. „Most csak. Meg egy szardíniát” – mondja az öregasszony. „Az elfogyott. Nincsen” – mondja az eladó. „Az kár. Mikor lesz?” – kérdezi az öregasszony. „Két hét múlva” – mondja az eladó. „Miért csak akkor?” – kérdezi az öregasszony. „Azt mondják, már nem halásszák” – állítja határozottan az eladó, rám néz határozottan. (Cinkos, aki néma. Csendben maradok. Rajtam ne múljon, bármit eszelt ki.) „Világvége!” – sóhajt fel az öregasszony. Az eladó felvonja a szemöldökét, nézi. („…böjt s jámborság néked mint a pélva…”) Az öregasszony kabátja zsebébe gyűri az ezrest, ránt egyet a szatyron. „Csak lesz még. Na, csókollak, édesem” – mondja, majd kimegy az ajtón. Én következem. („Én inkább ültem volna itt a pusztán, / sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.”)
Odalépek a pulthoz, az eladó megvárja, amíg kimegy a néni, majd halkan mondja, félig magának, aztán mégis inkább nekem, amikor kérdezi: „Iszonyat, hogy milyen büdös. Érezted?” „Halszaga volt” – válaszolom. „Az! Szerintem magára keni. Ezért tagadom le.”
Illés utca, tavaszi reggel, kivételesen napsütéses és hebehurgya, mintha azok a régi tavaszok, amikor még minden „nójmájis” volt. Szürcsölgetem a kukák mellett a túl forró kávét, szinte beledugom az orromat, szedje már ki onnan ezt a rémes halszagot. Rá is gyújtok, az orromon fújom ki a füstöt, az is írja felül orrom emlékezetét. Jobb az úgy, na!
„Nyári gyerekek a Balaton-parton / Dunakanyarban a keszegemet hajtom / Nyári gyerek vagyok, kacagok, nevetek / Amíg csillog a szemetek, maradjatok gyerekek!” – hallatszik ki az egyik nyitott ablakból, szerintem valaki végtelenítve ezt hallgatja. Készül a nyárra, vagy csak takarít otthon. Például a hűtőszekrényt, és szellőzteti a két hete ott felejtett vasárnapi ebéd maradékát. Biztos hal volt, bent hagyták, berohadt, most meg azt szellőzteti. Ki a hűtőből, ki a lakásból, ki abból, ami az élete. Megiszom a kávét, elindulok a buszmegálló felé.