Tizennégy évvel ezelőtt szerepet vállalt a Nemzeti Színház nyitó előadásában. Milyen hatással volt mindez az életére, a szakmájára?
– Komoly döntést hoztam 2002-ben. Szikora János rendező megkérdezte, eljátszanám-e Ádám szerepét Az ember tragédiájában. „János, nagyon kiszúrtál velem, mert elvállalom.” Addig bennem a szakma, a mesterség mindig egyosztatú volt, de akkor kiderült, hogy ez csak egy idea, ugyanis nagy erővel beviharzott a politika az életünkbe. A szakmának egyszer csak megszólalt egy olyan hangja, amelyik engem végérvényesen eltaszított magától. A szakmától, nem a mesterségemtől! Olyan műhelyben szeretnék dolgozni, ahol a színészetet jó színvonalon tudom gyakorolni. Miért ne lehetne ennek terepe a Nemzeti Színház is? De bizonyos erők azt mondták, hogy a Nemzeti Színház tabu. Ott nem lehet, az tilos. Hogy fogalmazott a kritikus? „Remélem, nem akad egyetlen magára valamit is adó színész ma Magyarországon, aki beteszi a lábát majd abba az épületbe!” És én ezt kikértem magamnak. A tehetség semmiféleképpen nem ideológia- és nem politikafüggő. A tehetség az ösztön, gén, neveltetés, család, történelem, kultúra. Ha valaki valamit úgy gondol, fogalmazza meg úgy, de nekem is legyen szabad megmaradnom annak, akinek. Ahogy annak idején a Vígszínház, majd Kaposvár mellett, 2002-ben a Nemzeti Színházban Ádám szerepe mellett döntöttem. Akkor még befogadó színház volt, tehát nem is azt mondtam, hogy szeretnék oda szerződni, az csak később dőlt el. Továbbra is örömmel dolgozom ott, remek rendezőkkel és remek színészekkel. Hiába mond bárki bármit, mindig is kitűnő rendezők és kitűnő színészek játszottak a Nemzeti Színházban, amely szakmailag az a gondolati véderő, amelybe minden beletartozik. Morálisan nem érzem alátámasztottnak, hogy nekünk, akik a Nemzetiben játszunk, nincs jogunk azt tenni, amit teszünk, és úgy gondolkodni, ahogy gondolkodunk.
– Mit tett akkor, amikor úgy érezte, hogy szakmailag a dolgok nem a legjobb irányba mentek?
– A mai napig rajongója vagyok a mesterségemnek. Nem voltam hajlandó arra, hogy a személyiségem, a világhoz való viszonyom megváltozzon. Nem akartam bezárulni, beszűkülni, ezért vettem egy házat az Őrségben, Viszákon, Budapesttől 260 kilométerre. De akkor még fogalmam se volt, hogy minek. Májusban vettem egy tologatós fűkaszát, és lementem füvet nyírni, de térdig érő gaz volt 1600 négyzetméteren! Ezzel a géppel képtelenség volt dolgozni. Kutakodtam, hátha találok valahol egy kézi kaszát. Találtam, de fenőkövet nem. Nekiálltam, akkor, amikor normális parasztember abbahagyja a kaszálást, úgy tíz óra körül. Később visszahallottam, hogyan zajlott minderről a híradás a kocsmában. Azt mondja az egyik viszáki ember: „Te, hallod, ez a pesti ember kaszál.”
A másik: „Ja.” Kettő körül: „Még mindig kaszál.” Négy óra magasságában ment a hír: „Lekaszálta.” Csend a kocsmában. Majd egy ember megszólalt: „Hallotta valaki fenni?” Irgalmatlan munka volt a száraz kórót úgy lekaszálni, hogy nem volt előtte kikalapálva a kasza, és nem volt fenő. Utána egy hétig járni is alig bírtam!
– Milyen céllal építette fel a Pajtaszínházat? Mit mondott erről a falubelieknek?
– A pajta éppen készült rám dőlni. Tudtam, ha elbontom, és nem építem vissza, akkor tönkreteszem magát a portát. Az lehetetlen. Gondolkoztam, tűnődtem fölötte. Eközben Kaszás Attila Zsigárdon a nagyapai házát odaadta az akkori csehszlovákiai Žihárecnek egy koronáért, hogy építsenek belőle közösségi házat. Amikor találkoztunk a Nemzetiben, mindig mesélt az építkezésről. Mi lenne, ha a pajtából mi is valami hasonlót csinálnánk? Arról is szó volt, hogy ha megépítjük – te azt, én ezt –, akkor határon átívelő kulturális kapcsolatba kezdünk. Zsigárdon 2007-ben felépült a közösség ház, tavasszal meghalt Attila. Akkor már találkoztam Kovács Gyulával, aki gyümölcsész, pomológus, és mindig arról beszélt, hogy mentsük meg a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatékait. Abban az évben több filmet is forgattam, és a kapott pénzből fölépítettem a Pajtaszínházat. Kíváncsian vártam, hogyan hat mindez a falubeliekre. Nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy a Pajtaszínház mint közösségerősítő gondolat és szándék nem érvényes, nincs rá szükség. Nézők mindig voltak, csak nem viszákiak.
– Nem úgy, és nem akkor, ahogy Kaszás Attilával elképzelték, de egy idő után Zsigárd és Viszák testvérfalvak lettek.
– A Felvidék és az Őrség között komoly kulturális csereprogram zajlik. Gál Tamás felvidéki színész minden esztendőben jár hozzánk, jönnek Szarka Tamásék és Csiba Julcsi is. Igyekszem mindent a megbeszéltek szerint tovább építeni. Felvidéken az első őshonos gyümölcsfahagyaték az Attila-kert. A róla elnevezett alapítvány segíti a gyermekeit, és az ő nevét viseli az a kulturális hagyatékőrző egyesület, amely a viszáki programjainkat szervezi.
– Az 1800-as években tavasszal a jegyző körbejárta a falvakat, megszámolta és számon tartotta a gyümölcsfákat. Akkoriban a fa közvagyonnak számított.
– Kovács Gyula génbankjában – mondjuk így – több mint háromezerféle őshonos gyümölcsfát tart számon névvel, gasztronómiai tartalommal, históriával. Pórszombaton meggyökereztette a Gyümölcsoltó Boldogasszony napját. Március 25-én gyümölcsoltást tart, találkozókkal, beszélgetésekkel. A kertem tele van az Őrség, Viszák őshonos gyümölcsfáival. Ha fogy a falu, márpedig fogy, akkor ugyanolyan arányban fogy a benne lévő gyümölcsfa is. Mert jön a hülye pesti, szerencsére ez nem én vagyok, és azzal kezdi, hogy kivágja az öreg göcsörtös fákat. Ez a közkincs minden más kultúrával együtt fogy, pusztul ma is. Megállíthatatlanul. 2009-ben, két évvel a Pajtaszínház megnyitása után a tanító és a polgármester urakkal közösen létrehoztuk a közösségi kertünket, a Tündérkertet úgy – ez Kovács Gyula kérése volt –, hogy minden gyümölcsfa mellé viszáki, illetve onnan elszármazott gyermek gondnokot állítottunk. Minden esztendőben annyi gyümölcsfát mentünk be a kertbe, ahány gyermek az előző évben a faluban született. Miközben a Pajtaszínházba alig jártak a rendezvényeimre, a Tündérkerti Gondnokavatón 52 őshonos gyümölcsfát ültettünk ki ugyanannyi gondnokkal. A fák mellett ott állt 52 család! És én megrendültem. Végül a Pajtaszínház mégis megteremtette, segítette és segíti ma is Viszák hagyaték- és hagyományápolásának gondolatát a gyümölcsfákon, a Tündérkerten keresztül. Ma a kilencven fa közül van, amelyik terem is! Aki télen elküldi Kovács Gyulának a környezetében gyűjtött régi gyümölcsfaj és -fajta oltógallyát, tavasszal csemeteként kapja vissza. Gyula ingyen beoltja, és visszaküldi a közösségnek, hogy ültessétek el, és óvják meg a jövőnek. 2009 óta több mint száz Tündérkert született a Kárpát-medencében.
– Működik a Pajtaszínház, megszületett a Tündérkert. Mégsem pihennek.
– Igen, mert néhány évvel azelőtt megismerkedtem Csernyus Lőrinc építésszel. Szóba került a Makovecz Imre által alapított vándoriskola, mely Lőrincnek is köszönhetően tovább él. Kitaláltuk, hogy a fiatal építészek tervezzenek meg valamit, amit aztán Viszákon el is készítenek. Mi legyen az? Van a kertünkben egy öreg, száz évnél idősebb körtefa. A köré valamit. Lőrincék lejöttek egy nyáron, és megépítették a Tündérkert csillagát, amely egy kis közösségi tér. Pici beülő a fa alatt kis fiókkal, amelyben van toll és papír, lehet levelezni. Már négy füzet tellett be. Kíváncsiak rá az emberek, jönnek, körbenéznek, megtalálják a fiókot és üzennek. A következő évben megépült a börü, a patakon átívelő gyaloghíd, majd a kemencekápolna. Tóth Péter vasúti mérnök barátom vállalta, hogy barátaival megépíti a kávéházat. Ha életre hívtunk egy közösséget, azt meg is kell tartani. A Magyar Művészeti Akadémia támogatta a június 24–25 én megtartott Tündérkerti Napokat. Az Alma együttes koncertezett, Gál Tamás előadta a Buda halálát, illetve Gulyás Dénes és növendékei énekeltek. Tenk László festőművész, aki lassan tíz éve irányítja a galériát, és szervezi a kiállításokat, megnyitotta a T–Art Alapítvány és Tárt kert közösség közös tárlatát. A konfliktus köztem és a közösség között mindig a minőség vagy nem minőség, kultúra vagy tömegkultúra miatt volt. Vitatkoznak velem, én velük. De nem zárnak ki a fantazmagóriáimmal. Új kultúrház és három-négy szálláshely is épült a faluban. Ismét vannak tehenek Viszákon! Ha bármilyen módon közöm volt hozzá, hogy visszajöttek a tehenek, már megérte.
– Lesz, aki Viszákon folytatja az ön által elkezdett munkát?
– Azt mondja nekem Pungor Robi szomszédom: „Te, Jóska, van egy tervem. Szeretnék csinálni egy tavat, egy tókát.” „Csináld meg!” „Apósom nem engedi nálunk.” „Akkor hol akarod?” „Itt.” „Nálam? De én nem tudok itt lenni.” „Te nem is kellesz.” Megcsinálta. Azóta ott van egy tóka az udvaromban. Kovács Laci fazekasmestert visszahívtam egy kiállításra. Azt mondja: „Jövök, de mi lenne, ha a portádon építenék egy kemencét?” Megépítette. Tudják, hogy a kemence se nekem épült, a tóka se, a kávézó se kell, mert nekem nincs rá szükségem. De ha jönnek vendégek, már pedig jönnek, akkor leülhetnek egy kulturált térben.
– Tudja, hogy mit jelent a falu neve, honnan ered?
– Úgy tudom Erdélyből őrizőket küldtek az Őrvidékre, Burgenlandba, és miután letelt az obsit, sok katona letelepedett az Őrségben. Otthonról hozták a vallásukat, a hagyományaikat, a gyümölcsfáikat, helyenként még a falu nevét is. Én jártam Viszák nevű, tízezer lakosú, nagy faluban Romániában, ahol még élnek magyarok. A leírás szerint pedig vízág, tehát patak partjára épült, vagy visszaág, visszakanyarodó patak.
– Ez szimbolikusan az, amit ön tesz most a faluban.
– Vissza-kanya-rodó…, igen. Erre nem is gondoltam. Szép!