Legyen neked is boldog az új éved, és teljesüljön minden kívánságod! Szeretnél újabb Szex és New York-folytatást? Akkor legyen az!
Nekem különleges és nagyszerű évem volt, sokat gondolkodom rajta.
Az évem legmenőbb napja az volt, amikor Szentpéterváron reggeliztem, Bécsben ebédeltem, és Abbáziában vacsoráztam. De van ennél fontosabb emlékem, amelyet szívesen elmesélek, de előre szólok: semmi, de semmi különleges nincs benne, hacsak az nem, hogy boldog voltam. Akárhányszor visszagondolok az idei évemre, ez úszik be, és újra és újra elönt a hála, hogy megtörtént.
Nyár volt, forróság és rengeteg intéznivaló. Kora reggel helyett délután indultam el Erdélybe, egyedül, kocsival, nem is tudom, hogy miért nem jött velem senki. Déli irányba mentem.
A Bánságban még remegett a hőség, de ahogy átértem a hegyeken, és beértem Erdélybe, lassan hűlni kezdett a levegő. A Karamazov testvéreket hallgattam hangoskönyvben, szegény, drága Aljosát ugráltatta mindenki száz kilométereken keresztül.
Közben jöttek az üzenetek a barátaimtól: kérdezték, hol vagyok. Ők kétszáz kilométerrel előbb, vagy már a Székelyföldön? Írták, hogy várnak, vigyázzak magamra, de azért siessek.
Déva előtt varázslatossá váltak a fények, de mert kelet felé mentem, meg kellett állnom, hogy gyönyörködni tudjak a nyugati égbolton aranyló naplementében. Aztán az a rész következett a regényben, amikor a sztarec megvigasztalja az anyát, aki elvesztette a kicsi fiát.
Akkor megálltam megint, mert eszembe jutott, hogy alig néhány héttel előbb jártam Szentpéterváron Dosztojevszkij lakásában, és láttam a szobát, ahol a Karamazov testvéreket írta, éjszakákon át zokogva, mert ő is elvesztette a kicsi Aljosáját, a legkisebb gyermekét. Így került be Aljosa a regénybe legkisebb fiúnak, angyalnak, aki nem az égben él, hanem a földön. Ezen kicsit sírni kellett.
Közben mindenféle terelések voltak, és az alsóbbrendű erdélyi utak – a nagyon is nem angyal – Karamazov Ivánnal együtt az elmémnek soknak bizonyultak, ezért átkapcsoltam egy könnyűzenei adóra, ahol a nyár slágere ment: „Csak fogytak a kilométerek / Szép lassan ránk sötétedett / Új nevet adtunk minden centinek / Az élet könnyű, most már elhiszed?”
És elhittem.
Fényben úszott Nagyszeben, aztán mély, néma éjszaka lett. A kihalt szász falvak olyanok voltak, mintha száz éve nem történt volna semmi rossz. Feketehalmon megálltam lefotózni a kivilágított, nagy, komor erődtemplomot, utána nekivágtam a hatalmas brassói ringnek, de akkor már nagyon fáradt voltam, alaposan eltévedtem.
Aztán meglett Kökös és Uzon, és jött Sepsiszentgyörgy. Megérkeztem. Nyitva hagyva nekem a kertkapu, lassan felderengő hajnali fény a Keleti-Kárpátok felől, gyors, fel sem ébredős ölelés, pálinka, fogmosás – és zuhanás a felhőtlenségbe. Itt vagyok, és minden jó.
Ezen a nyáron Erdélyben a barátnőimmel megmentettünk két házasságot, és megnyitottunk három kiállítást. Elfértünk öten egy franciaágyon, heten egy autóban.
Elkoszoltunk fél tucat gyermeket, megettünk vagy tíz kiló keserűgombát, széttáncoltunk fejenkét egy szandált, elvesztettünk egy zsák telefontöltőt, fürdőruhát és törülközőt, valamint két dísztárcsát a rossz utakon – a brassói kalandparkban elkeveredett gyermekeket viszont megtaláltuk.
Vettünk vattacukrot, házi tejet, pálinkát, gumicsizmát és esőkabátot vagy öt pár fülbevalót, százötven cső főtt kukoricát, ugyanennyi kürtőskalácsot és egy csomó vargányát.
Ebben az évben legalább tíz olyan emberrel találkoztam, akit 15 éve nem láttam, és volt, aki úgy lépett be az életembe, hogy nem is értem, hol volt eddig.
Ez egy jó év volt. Rájöttem, csak az számít, hogy helyes legyen a nézőpontunk, ahonnan rátekintünk a dolgokra. Mint a kedves fiatalember, valahol Háromszék vármegyében, idén nyáron: „Magyarországinak tetszik lenni? Ne is tessék megharagudni, de nagyon erős akcentusa van!”