– Honnan származik az Ostrom alapötlete?
Gasztonyi Kálmán: Németh Gábornak, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárának óráján került szóba egy történet, amelyet olvasott: egy nő hajat most a délszláv háborúban, és ekcémás lesz a fejbőre. Nem vért vagy leszakadó testrészeket látunk, hanem azt, hogy milyen nehéz megőrizni a méltóságunkat ilyen körülmények között. Mindkettőnket megfogott, és amikor szóba került, hogy mi legyen István diplomafilmjének a témája, azonnal felmerült, hogy ebből kéne dolgozni. A bosnyák háború abszolút aluldokumentált, feldolgozatlan, pedig itt zajlott a szomszédban. Civilek haltak meg a kilencvenes években, Európa pedig tétlenül nézte, ahogy ezreket mészárolnak le.
– A Szürke senkik című tévéfilm az első világháborúban játszódik, az Ostrom pedig a délszláv háborúban. Mit jelent az ön számára a háború?
Kovács István: Annak idején a felvételi filmem, majd az első kisfilmem, az Idegen föld és az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmem is háborús környezetben játszódik. Sokszor megtalált ez a téma, mégsem mondanám, hogy így terveztem. Szerbiában születtem, a gyerekkorból sok kép, momentum maradt meg, ami a háborúhoz köthető, és emiatt azt érzem, hogy én erről szeretnék beszélni, ezt szeretném feldolgozni. Viszont a nagyon személyes hangvételű dokumentumfilmemet leszámítva ezekben a kisfilmekben nincs olyan konkrét, megtörtént dolog, amit átemeltem volna a vászonra. Amikor gyerekként él meg az ember valamit, az események hangulatát érzi, foszlányok maradnak meg a történésekből, amelyeket megpróbál visszaadni – néha nem is tudatosan.
– A színészek kiválasztásakor milyen szempontokat vettek figyelembe?
Kovács István: Az Ostromban bosnyák és szerb színészek szerepelnek. Nekem fontos volt az autentikus hozzáállás, hogy olyan emberek játsszanak benne, akik tudják, átérzik saját emlékezetből, hogy milyen volt ez az időszak. A főszereplő Vedrana Božinovićon hamar megakadt a szemem. Rendkívüli színésznő, sok arca van, nagyon megfogott az egész lénye. Miután elküldtem neki a forgatókönyvet, rögtön igent mondott rá.
Gasztonyi Kálmán: Vedrana és a barátnőjét játszó Mirela Lambić ráadásul Szarajevóban voltak főiskolások az ostrom idején. Több olyan történetet is meséltek, hogy választaniuk kellett, kimenjenek-e a próbaelőadásra, vagy menjenek a légópincébe. Végül a próbaelőadást választották. Teljesen más tétje van úgy alkotni, hogy közben bármikor rád szakadhat a színház. Ők ott éltek a városban az ostrom idején, és nagyon sok hasznos információval szolgáltak mind a karakter belső fejlődéséről, mind a kellékekről.
– A film ötletétől a megvalósulásig milyen hosszú volt az út?
Kovács István: A forgatókönyv írása körülbelül egy évig tartott, az előkészítés két-három hónap volt, amíg meg kellett találni a színészeket, helyszíneket, stábtagokat, és kitalálni, mit és hogyan akarunk felvenni. A forgatás maga négy napig tartott, plusz egy fél, mert volt egy nap, amikor az eső elverte az aznapi penzum felét. Két nap decemberben, két és fél pedig februárban.
Gasztonyi Kálmán: A forgatókönyvnek tizennégy verziója készült el. A rövidfilm a fiatal filmesek gyakorlóterepe, egy fontos lépcsőfok. Íróként a legnehezebb feladat ilyenkor az, hogyan sűrítesz egy történetet huszon-egynéhány percbe. Máshogy kell strukturálni, mint egy nagyjátékfilmet. Amikor ennyire tömör egy történet, a forgatókönyv összesen tizenkét oldalas, akkor apró fordulatokkal kell operálni, a film saját rendszerén belül finom eszközökkel kell hatást elérni. Tehát például azt a jelenetet, amikor a néhai férje ruháit válogatja a főszereplő, hogy vízért elcserélje, legalább öt-hatszor írtam át. Át kellett gondolni, hogy vajon megöleli-e a ruhákat, gyászolja-e még a férfit, vagy túl van rajta? Hogyan ér hozzá az egyik szomszéd az unokájához: barackot nyom a fejére, vagy megsimogatja? Ezek apróságok, de egy ilyen pici filmben nagy hatásuk van, ezért Istvánnal az összes részletre figyelnünk kellett. Ráadásul hiába az átgondolt, többszörösen újraírt forgatókönyv, a forgatáson friss szemmel kell nézni az anyagra: fontos, hogy az ember felismerje a helyszínben, a szereplőkben, a szituációkban rejlő lehetőségeket. Improvizálóképesség nélkül nehéz rendezőnek és írónak is lenni.
– Már nem először dolgoznak együtt: milyen általában a közös munka? Fontos a csapatban gondolkodás?
Kovács István: A csapatmunka szerintem mindig fontos volt. Vannak olyan alkotók, akikkel szívesen együtt dolgozik az ember. A nagy idoljaink munkáiban is rengetegszer azonos az operatőr, az író. Amikor az ember kisfilmet csinál, az egy-másfél évig szerves része lesz az életének, ezért nem mindegy, hogy kikkel dolgozik együtt. Nekünk nagyon jó, hogy ekkora figyelem irányult a filmre a Diák Oscar által – és remélhetőleg más fesztiválok által is majd a jövőben. Kálmánnal már a sokadik olyan kisfilm, amelyet együtt csinálunk. Valamit építünk, az Ostrom pedig ennek egy fontos kockája. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, de meg kell említsem az operatőr Dévényi Zoltánt és a vágó Duszka Pétert is, a kreatív csapat nagy része mindig változatlan.
Gasztonyi Kálmán: Az egyetemen az első hatszor hatos rendszerben voltunk évfolyamtársak, így hamar összekerültünk, először a Csúszópénzt csináltuk együtt, utána a Betonzajt. Összeszokott páros vagyunk. István egyenes, szókimondó, jókat lehet vele vitatkozni, amiből aztán mindig születik valami érdekes. Én politológusként végeztem az ELTE-n, miközben négyszer felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahova csak viszonylag későn, huszonhat évesen vettek fel. Korábban váltott rendszerben vettek fel dramaturgokat és rendezőket, akik kis túlzással csak a büfében találkoztak, nem végeztek közös feladatokat. Sokáig az operatőröket és a rendezőket együtt oktatták. Magyar hagyomány, ami Radványi Géza és Illés György hagyatékához köthető. Ezt a korszakot akarta váltani az a felfogás, hogy a vágó, a hangmérnök, a forgatókönyvíró és a gyártásvezető is egy évfolyamon, közös órákon vesz részt velük. A filmezés nagyban függ attól, hogy tud-e
valaki csapatban dolgozni, és ezt bizony kevesen tudják megtanulni. Akkor lesz pokoli a helyzet, ha egy diáknak nincs párja: a hatszor hatos rendszerben egyszerre vesznek fel hat rendezőt és hat forgatókönyvírót, de simán benne van a pakliban, hogy valaki nem találja meg az alkotótársát. Ezt a rendszer nem tudja kiküszöbölni.
– Az Ostromban fontos volt, hogy egy nő szemén keresztül mutassa meg a háborút?
Gasztonyi Kálmán: Két dologról lehet írni: arról, amit az ember nagyon ismer, és arról, amit egyáltalán nem, de meg szeretne ismerni. Ebben az esetben az utóbbiról van szó. Sok olyat láttunk már, ahogy a bajtársak egymás hátát veregetik a lövészárokban, de nagyon kevés olyan háborús filmre emlékszem, amelyben egyedül volt a női főhős, akinek valahogyan boldogulnia kell. Apámnak vagy a nagyapámnak teljesen mást jelentett a férfierő vagy a nőiesség, ezeket a dolgokat valahogy újra kell definiálni magunkban. Van valami szívósság, hihetetlen akaraterő a nőkben, ami izgalmas, mert csak kívülről ismerem. Jó volt elmerülni benne.
Kovács István: Vannak személyes indíttatásai is annak, hogy a filmjeinkben sokszor megpróbáljuk felfedezni a dolgok női oldalát. Néha nagyon hasonló, néha meg nagyon más tud lenni egy női szemszög. Az Ostrom történetében egy olyan teljesen triviális dolog, mint a hajmosás kapcsán egyrészt beszélni lehetett egy nagyobb egységről, ami a háború maga, másrészt pedig rendezőként nagyon érdekes volt, hogy ez a női szemszög hogyan mutatkozik meg egy ilyen helyzetben. Ritkán lehet filmen látni, hogy miként lehet megőrizni a nőiességet és az emberi méltóságot a legreménytelenebb helyzetben.
– Mire számítanak Los Angelesben, illetve az igazi Oscar-nevezésekkor? Van kézzelfogható hatása egy-egy díjnak?
Gasztonyi Kálmán: Amerikában nagy elismerés övezi a Diák Oscar-díj mindhárom helyezettjét. Az akadémiai tagságon belül alakul egy bizottság, amely kiválasztja a legjobbakat, a szavazás pedig anonim, tehát nem lehet lobbizni, mint a nagy Oscarnál, hanem tényleg szakmai vélemény alapján választják ki a győzteseket. Ezzel a díjjal az Ostrom jelölhető az „igazi” rövidfilm-Oscarra. Amikor készítünk valamit, akkor nem szabad díjakra gondolni, ki kell zárni minden külső hatást. Azt viszont naivitás lenne gondolni, hogy miután elkészült a film, és az ember azon gondolkozik, hogyan juttassa el minél több emberhez, akkor ne lenne cél egy ilyen díj. Sok szakma működik hierarchikusan, a filmszakma ilyen. A nevünknek így van hírértéke, a producereknek pedig garancia, hogy a srácok már bizonyítottak. A filmművészet nagyon költséges művészeti ág. Festőművész édesapám szokott viccelni azzal, hogy neki mennyivel könnyebb dolga van, hiszen leül egy vászon elé ecsettel és festékkel, és egyedül az ő felelőssége, hogy mit csinál. Ezzel szemben egy film több tíz- és százmillió forintba kerül, ezért felelősséggel tartozunk a producereknek is. Én azt látom, hogy a díjak révén jön meg az a bizalom, amellyel egyre nagyobb önállóságra lehet szert tenni.
Kovács István: Örülünk, hogy benne vagyunk a kalapban, de a végeredmény sok olyan dolgon is múlik, ami a film erényein kívül áll. Az egyik fontos dolog, hogy bejusson a film a nemzetközi vérkeringésbe, hogy minél több fesztiválon mutassa meg magát az Oscarig. Bízunk benne, hogy ebben a másfél hétben komoly figyelem irányul majd a három Diák Oscarral díjazott filmre. Több amerikai cég keresett már meg, hogy küldjük el a filmjeinket nekik, és találkozzunk velük Los Angelesben.
– Terveznek hosszabb filmet a közeljövőben?
Kovács István: Két terv van az asztalon, amellyel foglalkozunk. Az egyik szintén bosnyák háborús film lenne, a másik pedig a kilencvenes években játszódó magyar történet, amelynek a szexiparhoz van köze. Meglátjuk, hogy melyikből lesz hamarabb film, remélhetőleg előbb vagy utóbb mindkettőből.