A nyár vége legnagyobb figyelmet és médiafelületet kapó tudomány-áltudomány pengeváltása a hazai sajtóban az ismert fitneszceleb és élelmiszerláncot fenntartó üzletember táplálkozási tanácsai nyomán bontakozott ki. A nem kellőképpen átgondolt egészségügyi javaslat a citrom és szódabikarbóna csodákat kiváltó elegyére vonatkozott, amelyet a Rendőrtiszti Főiskolát végzett, rendkívül népszerű, a Facebookon több mint egymillió követővel büszkélkedő fitnesztornász is megosztott. Így a tévhiedelem, mely szerint a citromos szódabikarbóna a rák leghatékonyabb ellenszere, sokakhoz eljuthatott. Érthető volt a lúgosítási zagyvalék miatti széles körű, főként orvosi körökben kibontakozó felháborodás.
A rák elleni univerzális csodaszerek sorában a nátrium-hidrogénkarbonát nem a legelső és ráadásul nem is a legfrissebb divat. Ráth-Végh István a maga vitriolos stílusában részletezte annak az 1928-as pályázatnak az eredményét, amelyet egy tudományos társaság írt ki az Egyesült Államokban. A társaság, hogy fokozza az érdeklődést, ötvenezer dolláros fődíjjal tette érdekeltté a pályázókat, mely összeg az azóta rákkutatásra elköltött milliárdokhoz képest ugyan nem túl jelentős, mégis elégséges volt ahhoz, hogy a túltermelési válság küszöbén mintegy négyezren próbálják különféle javaslataikkal megkaparintani. Ráth-Végh állítása szerint az orvostudomány számára csekély haszna volt a pályázatnak – ám ez nem jelenti azt, hogy szociológiai vagy néprajzi szempontból is érdektelen vagy értelmezhetetlen lenne a végeredmény. Volt, aki tejbe áztatott fügével kívánta borogatni a beteg testrészt, mások vajban sült varangyból kívántak gyógykenőcsöt előállítani, és olyan is akadt, aki úgy vélte, hasznos lehet, ha a rákos beteg egy eleven vakondot szorongat, hiszen az állat magához vonzza a bajt, és ezzel gyógyuláshoz segíti a beteget.
Ezekhez a gyógymódokhoz képest a citromos szódabikarbóna egészen hétköznapi, hiszen az átlagos hírfogyasztó meglepően gyakran találkozhat ennél extrémebb, sokszor középkori eredetű méregtelenítő és tisztító kúrákkal. A néhány évtizede még főként gyomorégéses problémákra szedett, „kettedszénsavas szikeny” egyszerű, ám a rákkezelésben vadonatújnak mégsem nevezhető csodaszer. Legalább négy évvel ezelőtt már magyarul is számtalan ellenőrizetlen internetes fórumon keringett Tullio Simoncini egyedülálló felfedezése. A római orvos a rákos megbetegedések hátterében gombás fertőzéseket, főként a Candida albicans túlszaporodását sejtette, és úgy vélte, ennek legjobb ellenszere a szódabikarbóna. E gombának valóban fontos szerepe van az emberi immunrendszer működésében, és számtalan betegség hátterében áll.
Világszerte hatalmas érdeklődést keltett Tullio Simoncini felfedezése. Könyvét állítólag milliós példányszámban adták el. Magyar fordítása nem található a Magyar Nemzeti Bibliográfiában. Nagy szerencsénkre a feltaláló hozzánk is eljutott, és bemutathatta eljárásának lényegét. Több tucat érdeklődő volt kíváncsi nagy sikerű előadására, amely a legnagyobb videómegosztón is elérhető. Always white, you see? – kérdezte karizmatikusan a daganatokat bemutató képei után a nagy hírű professzor, aki ezen egyszerű felismeréséből, a fehér színből jutott arra a következtetésre, hogy a rákot csakis gombák idézhetik elő.
Mindenesetre a szódabikarbóna csodahatásai már sok éve ismeretesek paragyógyászok körében. Ehhez hasonló univerzális gyógyszer az aszkorbinsav is, melynek rákgyógyászati alkalmazását többek között épp az a neves cselgáncsbajnok, majd állatorvos, Dávid Tamás hirdeti, aki fekete napszemüvegben moderálta a beszélgetést Tullio Simoncini magyar közönségtalálkozóján. A citromos szódabikarbónát reklámozó fitneszguru a felzúdulás eredményeként gyorsan eltüntette közösségi oldaláról a megosztást, s ma már az írás csak az eredeti internetes bulvárlap archívumában lelhető fel. Az ügy kapcsán ismét kommunikációs előnyre szert tevő médiaszemélyiség többször is megszólalt a kérdésben, és szakemberek bírálata nyomán óvatosan elhatárolódott a megosztott cikk tartalmától.
Saját meggondolatlanságával való szembenézése különösen is becsülendő, hiszen az ehhez hasonló önreflexió egyáltalán nem jellemző például azokra az elektronikus és nyomtatott sajtótermékeket előállító újságírókra, akik gyakran épp a fitneszguru termékein, üzleti kilátásain és jól-rosszul megfogalmazott kijelentésein köszörülik a nyelvüket. Általában persze nem ok nélkül, de ez mit se változtat azon a helyzeten, hogy a magát politikai megmondó szerepbe kormányzó vagy magukat odaképzelő médiumok nem csak társadalmi kérdésekben tekintik csalhatatlannak magukat.
Az elmúlt évtizedekben egész jelentős számban jelentek meg áltudományos bulvárhírek a magyar sajtóban, és terjedtek el az immár többféle, minden ellenőrzést nélkülöző internetes hírcsatornákon. Kategorizálni se lenne bonyolult az áltudományos híreket – akár formai, akár tartalmi szempontok alapján. A legtöbbet támadott álhírtípus az „összeesküvés-elmélet”, amelyet a jól tájékozott és hanyag eleganciával rendelkező hazai tudományos újságírók angol kifejezéssel inkább conspiracy theorynak vagy röviden konteónak neveznek, és tesznek lankadatlanul a gúny tárgyává. Ezen elméletek terjedéséről írt idén nyáron érdekes elemzést a The Guardian újságírója, Steven Poole. Az összeesküvés-elméletek részben a tudományos ismeretterjesztés, sőt voltaképpen a tudományos kutatás és publikációkényszer válságának is tünetei, de azt is jól megmutatják, hogy a szabadpiac rendszere a gondolatok és ideák világában sem működik hatékonyan. Az internet ugyanis a gondolatok tökéletes szabadpiaca. Ezzel a problémával nem sokkal halála előtt sokat foglalkozott az olasz kultúrfilozófus-író, Umberto Eco is, nem túlságosan életszerű javaslatokat téve a helyzet orvoslására.
Poole legmeglepőbb állítása azonban nem az ellenőrizetlen hírcsatornák következményeire vonatkozik, hanem a tudományos kutatás természetére. Szerinte ugyanis a XIV. században élt ferences szerzetes, William Ockham máig népszerű elve, mely szerint egy jelenség két különböző magyarázata közül azt érdemes elfogadni, amelyik az egyszerűbb, nem feltétlenül igaz. Ockham metaforikus borotvája, amellyel a fölösleges dolgok eltávolítására buzdított, nem okvetlenül hasznos eljárás az igazság feltárására. Ráadásul egy-egy új tudományos elmélet első ránézésre sokszor kevésbé hihető összeesküvés-elméletnek tűnhet, mint a bevett, meghaladott, régi teória. Newton elméletét például, hogy a világegyetem mozgását láthatatlan erők határozzák meg, sokkal inkább fogadhatta gyanakodva a kortárs közönség, mint a korábbi elméleteket.
Az áltudományos sajtóhírek egy másik, nálunk különösen virágzó sajátos formája, amikor az egyébként ellenőrizetlen alaphírt a figyelemfelkeltés érdekében, az olvasottság vagy csak a kattintásszám növeléséért a szenzációvadász megfogalmazással torzítják a felismerhetetlenségig. Különösen gyakori ez a „tudományos katasztrófahírek” kategóriájában, és leginkább formai stílusjegyek alapján azonosítható. Ugyanakkor a dolog természetéből adódóan az áltudományosságnak ez a fajtája elsősorban az időjárással, a Föld klímájával és az égitestünket is érintő csillagászati eseményekkel foglalkozó cikkekben érhető tetten, tehát tartalmi ismérvei is lehetnek. A „soha ilyen meleg/hideg/vizes/száraz nem volt még” fajta címadás rendszerint az áltudományos katasztrófahír típusát sejteti. Előfordul persze az is, hogy a szenzációvadász címeket viszonylag korrekt írás követi.
Az elmúlt évtizedek egyik ilyen nagy publicitást kapó álhíre a Föld közeli mágneses pólusváltásáról szólt. Az írások többségéből persze kiderült, hogy az emberi civilizáció és talán a teljes földi élet végét is jelentő geológiai esemény közeli bekövetkezésére vonatkozóan semmilyen adat nincs, a Föld mágneses mezője folyamatosan változik, de a nagyobb olvasottság kedvéért meglepően sok sajtótermék választott blikkfangos katasztrófacímet. Még azok is, amelyek rendszeresen írnak megsemmisítő gúnnyal a citromos-szódabikarbónás csodadoktorokról.