Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, / S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.” Bár csak egy köznapi magyar értelmiségi vagyok, mégis Petőfi fenti sorainak lelkesedése fogott el Anton Hykisch nemcsak szép, hanem felettébb fontos írását, a Csendesen és közelebb címűt olvasva. Ez az írás az érdemi szlovák–magyar párbeszéd reménye. Nincs csinnadratta, nincs habverés. Ami van, az csöndesen zajlik, észrevétlenül, senki sem beszél róla, de valami mégis változik.
Ez a cikk arról szól, mi okozta a lelkesedésemet, és miért gondolom, hogy ezt a Hykisch-írást mindenkinek ismernie kell a Kárpátok alatt. Az alábbiakban keveredni fognak az én mondataim az övéivel. Dőlt betű jelzi, ha idézetről van szó.
Már a cikk indítása is szíven ütött. Mindig tiltakoztam, ha a mi régiónkat Kelet-Európának tekintették. Lám, Hykisch, a diplomata ugyancsak kiáll közép-európaiságunk mellett. Kanadában szolgált, és ott – írja – a szükség megtanított közép-európainak is lenni. Sok fáradságot igényelt – cseh, magyar, lengyel kollégáimnak is –, hogy az észak-amerikaiaknak megmagyarázzuk, hogy bár a volt „vasfüggönytől” keletre vagyunk, mégsem vagyunk Eastern, nem vagyunk keletiek.
Trianonon túl
Dagályos szólam a szétszabdalt „Köztes-Európában”, hogy ne azt nézzük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt. Hykisch szólamok nélkül rámutat arra, mi köt össze: Nagy-Morávia korában Nyugatról a Frank Birodalom, Keletről Bizánc akarta megkaparintani. A térség népei kénytelenek voltak egyesülni, hogy közösen ellenálljanak a hódítóknak. Inkább kényszer-egyesülés volt ez, mint szövetség, így nemzetek fölötti alakulatok is keletkeztek. Amolyan regionális nagyhatalom-félék. Rövid ideig ez lehetett Nagy-Morávia. Aztán az egész középkoron át a Magyar Királyság. Az ottani etnikumok vagy nemzetek ellenálltak az idegen kultúrák csapásainak. Emlékezzünk csak a keleti mongol betörésre és az oszmánra délkeletről. 1526-ban a mohácsi csata után Magyarország mint politikai és katonai erő széthullott. Érkeztek a Habsburgok, és századokon át idegen zsoldosok segítségével is tényleges harcot kezdtek az idegen (iszlám) invázióval. Végül az oszmánokat kiszorították Közép-Európából. A parancsnokok ők voltak, de a sorkatonák osztrákok, szlovákok, magyarok, horvátok, szlovének, szerbek…A mi őseink. Közép-európaiak.
Kis lecke közép-európaiságból. Amit mindenkinek álmából felkeltve is tudnia kellene.
Európai képviselőként, az Európai Parlament alelnökeként számtalanszor tapasztaltam, hogy a nyugatiak igen kevés kivételtől eltekintve nem értik a mi problémáinkat, gondolkodásunkat. Mások vagyunk. Hykisch ezt a másságot értéknek látja. Igaza van. Az átlag francia, belga, olasz – a britekről vagy a svédekről nem is szólva – csak igen rövid ideig tapasztalta meg a náci vagy fasiszta uralmat. A mi nemzeteink a fasiszta zsarnokságon kívül hosszú évtizedekig szenvedték a szovjet hatalom diktatúrája alatt a kommunista rendszert. Ez a kétszeres történelmi tapasztalat nagy, közös és felbecsülhetetlen.
Ez a tapasztalat hoz össze bennünket a XIX. és XX. század hibái és bűnei ellenére. A Nyugat napjainkban azért bírálja Közép-Európa államait, mert más elképzeléseink vannak az európai identitás és a kultúra megőrzéséről. Nem vagyunk hajlandók elhinni más kultúrák beözönlő millióinak ártalmatlanságát, békés szándékait. Minket bizony a történelem óvatosságra, indokolt bizalmatlanságra tanított. Ebben a felfogásban közösen osztozunk, tekintet nélkül arra, hogy lengyelek, szlovákok, csehek vagy magyarok vagyunk. Egy véleményen vagyunk, ami a közös Európát jelenti, egy véleményen a bevándorlás népvándorlás jellegét illetően, de a házi feladatunkat még nem végeztük el. Lassan felismerjük, hogy történelmünknek sok közös alakja van, olyanok, akik jól érezték magukat a közös hazában, s akik egyaránt előrevitték a szlovák és a magyar nemzetet. Később azonban hibát hibára halmoztunk.
Örvendünk, hogy a magyar nyelv mindenféle herderi jóslat ellenére él és fejlődik, felnő a modern nemzet igényeihez, de nem vettük észre, hogy a szlovák nemzet a korszellemnek megfelelően ugyanúgy öntudatra ébred, mint mi. Nem fogtuk fel, hogy a magyar nyelv rákényszerítése az ország nagyobbik felére ugyanolyan kényszerzubbony nekik, mint nekünk volt a lekopó latin és az elutasított német. Pedig akár együtt is ellenállhattunk volna, például 1848-ban is, az önkénynek.
Mai szabadságunk nemcsak alkalom a közös érdekérvényesítésre, hanem feladat is: hiszen nem rendeztük még közös dolgainkat. Mennyi történés, sérelem, jogtalanság választ el egymástól. Formálisan már az Európai Unió tagjai vagyunk. Őszinte kézfogásnak, felejtésnek azonban se híre, se hamva. Igen, ez a házi feladat még előttünk van. Erről szóljon a csöndes párbeszéd, amelyben nem győzni, hanem megérteni akarunk.
Külön örömöm, hogy régiónk vitáit Hykisch sem szűkíti le a Trianon okozta problémákra. Feszültségeink régebbiek. Már több mint két évszázada marakodunk. Nem csak szlovákok és magyarok. A környéken valamennyien. Mindenkinek van szemrehánynivalója. Az utóbbi húsz évben nemcsak a szlovákok és a magyarok méregetik egymást, hanem a magyarok és a románok, a horvátok és a szerbek, a ruszinok és az ukránok… Meg a magyarok, meg az osztrákok is (Burgenland! A magyar Esterházyak fizették a szerencsétlen Haydnt, hogy a kismartoni palotában koncertezzen, ami ma Eisenstadt). A horvátok és a szlovénok egy darabka adriai partszakaszon marakodnak. Fontos, hogy Anton Hykisch kitágította a kört, mert ha Trianon körül forgunk, akkor könnyű leegyszerűsíteni a képet: a magyarok rossz vesztesek. A ma feladatai szélesebb körben kötnek össze bennünket, és a feszültségeink gyökerei is mélyebbek, mint az első világháború.
Civilizációk támadása
Érdekes időkben élünk. Ez állítólag egy kínai átok, de esetünkben áldás is lehet. Európa ma már más, mint amelyikbe beléptünk. Olyan hónapok és évek következnek, amelyekre nem számítottunk. Európa, tulajdonképpen az egész euroamerikai civilizáció van veszélyben. Olyan stádiumba jutott, amikor önmagát tagadja, a saját alapelveit adja fel. A gyökerek gyengülése más civilizációk támadásának fokozódásához vezet.
És éppen itt kell feltenni a kérdést, mint európainak, minden magyarnak, szlováknak, csehnek: milyen állapotban van Európa? Ki ma az európai társadalom szóvivője, mint egykor alapítói. Olyan személyiségek, mint Churchill, Schuman, Adenauer, De Gaspari, De Gaulle… valamennyien az európai civilizáció alapjai, a keresztény kultúra mély elkötelezettségű államférfiai. Miként szállnak szembe az Európai Unió mai élemberei a második világháború vége óta keletkezett legnagyobb válsággal?
Éppen most csatlakozik a játékhoz minden gondolkodó szlovák, magyar, lengyel, cseh. Közép-Európa beszáll a játékba. Európának ez a része ma nem ért egyet a nyugat-európai országok vezetőinek könnyelmű álláspontjával, akik feladják az európai identitást. A piaci jólét megőrzésére törekedve a hamis humanitás nevében hozzájárulnak migránsok millióinak importjához a világ más részeiből.
Elérkezett az együttműködés ideje a szomszédok között. A történelmi tanulságok ideje. Nem felszakítani régi sebeket. Ismét közeledni egymáshoz. Bizalommal. Együttműködni.
Ha megtesszük, az átokból áldás lesz.
Persze, ezek szép szavak. Megvalósításuk nehéz. Senki sem olyan naiv, hogy elhiggye: a szlovákok és a magyarok egyik napról a másikra egymás nyakába borulnak, és a meghatottság könnyei között mindent elfelejtenek. De már nem fordulunk el egymástól. Átléptünk politikai és etnikai falakon. A négy eltérő politikai színezetű visegrádi ország váratlanul összefogott.
Kedves szlovák, magyar, cseh értelmiség, a politika lehagyott bennünket. A Facebookon esküdt szlovák szupernemzetiek küldözgetik egymásnak és cserélgetik Orbán Viktor legújabb beszédeit. Egyszerre megállapítottuk, hogy létezik Európában egy politikus (magyar nemzeti tájékozódású), aki kertelés nélkül kimondja azt, amit emberek milliói gondolnak nemcsak Magyarországon, hanem Pozsonyban, Kassán, Prágában vagy Krakkóban is. Keringenek az egykori exelnök Klaus euroszkeptikus cseh nyilatkozatai is, amelyekben hasonlóképpen vélekedik Európa fenyegetettségéről, mint a magyar Orbán vagy a lengyel elnök Varsóban. És a kvóta elleni panaszt nemcsak a szlovák miniszterelnök nyújtja be, hanem a magyar is – pedig politikailag más táborból valók.Őseink két világ, két civilizáció határán áldozták életüket. Milyen érvekre van még szükségünk?
Hykisch nem lenne az, aki, ha megállna a napilapok híreinek aktualitásainál. Komoly ember, mélyebbre néz, és mélyebbre lát. Nagyobb a feladat, mint a bevándorlás elviselhető mértékűre szorítása. A migráció egyébként sem oka, hanem következménye bajainknak. Lehet, hogy a mai nyugat-európai polgárnak nem kell az antik, a görög-római hagyomány, sem a kereszténység, sem a felfedezők bátorsága, sem a bizalom az egészséges észben s a szüntelen haladásban. Annyira közönyös, annyira a mai napnak élő, hogy csak az olcsó munkaerő érdekli, és idegesíti a gyermeksírás. Nem viseli el, és nem akar saját gyermeket. Azok kényelmetlenek. Inkább szemez migráns gyermekek szemecskéivel a hatásvadász televíziós híradókban. Szívesen eljátssza a szexet, képtelen a szenvedés elviselésére, és eutanáziával készségesen megszabadul a fájdalomtól.
Ámde Európában, annak a keleti felében akadnak fura közép-európaiak, kissé elmaradottak, tán nem a saját hibájukból, bár ki tudja. Némelyek – nem mindannyian – hisznek ősi babonákban, valamiképpen hordozzák magukban, átadják nemzedékről nemzedékre. Az irodalmuk is ilyen fura, gyakran fordul a múltba. Vannak még olyanok, akik ideálokat, példaképeket keresnek.
„Semmi multikulti”
A kevésbé ismert szlovákok és az ismertebb magyarok. De valamennyi egy fajtából. Semmiféle multikulti. Ki tudja, mire lesznek még képesek?
Sejtem, hogy mire. Még nem vesztették el egészséges, úgymond paraszti eszüket. Nem várják az üdvösséget sem az óceánon túlról, sem Brüsszelből. Még képesek a megbékélésre. Nem is. Elég, ha egymás mellett fognak élni, és nem acsarkodnak. Köszönnek. Néha mosolyognak. Csak úgy természetesen, emberségesen. Kezet fognak. Persze, mindketten.
Aztán az ajtóhoz mennek. Biztonságban érzik majd magukat a nem kívánt látogatókkal szemben.
Csöndesen és közelebb.
Ennek az ideje van érkezőben.
Eljutottam a cikk végére. Mélyebbet Hykischnél nem tudok mondani, de egy picit továbbléphetek. Örültem a „semmi multikulti” kijelentésnek. Feltéve, ha ugyanazt értjük rajta. Tudom, hogy a magyar és a szlovák kultúra roppant közel áll egymáshoz, mondhatni, átjárható, de mégsem azonos. Virágozzanak együtt. Szeretném, ha többet nem mondaná azt egyetlen szlovák politikus sem, hogy Szlovákiát a szlovákoknak hozták létre. Amíg az állampolgárok csak papíron egyenlők egymással, addig közös hazánkban, Közép-Európában csak a szőnyeg alá söpörtük a piszkot. A szlovákoktól azt várjuk, hogy ne csak velünk, magyarországiakkal, hanem saját polgártársaikkal is legyenek képesek és készek megbékélni. És ne csak akkor, ha szükség van rájuk a kormánytöbbséghez. Nehéz lesz, mert hiánycikk a bizalom. Nekünk is nehéz elismerni, hogy hányszor, de hányszor ártottunk akkori polgártársainknak, a szlovákoknak. Nehéz belátni, hogy azt kérjük most, amit megtagadtunk akkor. De tegyük meg. Ne csak püspökeink, hanem mindannyian mondjuk ki: Megbocsátunk, és bocsánatot kérünk.
a szerző KDNP tiszteletbeli elnöke