Már a fotózás közben látom rajta, hogy nem kedveli a „papos” külsőségeket. Amikor rákérdezek, megerősíti: zártabb közösségekben talán elvárt ez a fajta modor, de tőle idegen. Mesterei annak idején azt tanácsolták, ha az utcán közlekedik, vagy ha prédikál, mint az átlagember, úgy tegye. És ne más hangtónussal, csak mintha beszélgetne, úgy hirdesse az igét.
Berkesi Gábor fiatal gyülekezet lelkipásztora. Száz éve sincs, hogy Újlipótvárosban elhangzott az első református istentisztelet. A templom sem állt még akkoriban, iskolában tartotta az alkalmait a gyülekezet. Az első helyszín a tesiterem – így mondták az 1920-as évek elején diákosan –, bár volt ott egy hevenyészett szószék is, amelyet körülültek a hívek. (Legalábbis, mikor már szép számmal lettek, mert az első istentiszteleten Fövenyessy Pál hitoktató lelkész legnagyobb meglepetésére egyetlen lélek sem jelent meg.)
A húszas évek második felében a közeli, Tutaj utcai imaházba költözött a gyülekezet, ám azt is hamar kinőtte. A jó emlékezetű „tutajos korszak” végére feszítő szükséggé vált a templomépítés.
Az építkezési telek pedig nem volt más, mint egy jókora mocsár, ezért áll ma is vagy ötven kőkemény betonoszlopon a Hálaadás temploma. A nehézségeket tetézte, hogy a munkálatok közben váratlanul kénes víz tört fel a földből, olyannyira, hogy a tréfálkozó kedvű mesterek azt ajánlották, nyissanak inkább gyógyfürdőt a toronyban. A műszaki és anyagi nehézségek dacára szinte önerőből épült meg a templom négy év alatt.
A gyülekezet életének kedves, mégis ünnepélyes pillanata, amikor a Tutaj utcai imaházban egy-egy széket kézbe véve ki-ki átsétált a Pozsonyi úti altemplom első istentiszteletére. 1940-ben felszentelték a Hálaadás templomát, négy év múlva a látványos oszlopsor a német, majd a szovjet ágyúk fedezéke lett. Az ellenséges csapatok keményen lőtték egymást, amit erősen megsínylett az épület. Csak 1972-ben újult meg teljes egészében, addig szégyenfoltként és mementóként viselte a belövések nyomait.
– Jelenleg is építkezik a gyülekezet – mutatja meg Berkesi Gábor az altemplomot, melyet az utóbbi években nagyvállalatok béreltek raktárhelyiségként. – Színházteremnek szeretnénk felújítani. A munka kezdetén neves színházigazgatók is eljöttek megnézni az erősen leromlott állapotú teret, és azt mondták, ha kész lenne, most azonnal elkérnék egy-két kamara-előadásra.
A helyiséget felajánlottuk a közegyháznak is, úgy gondoljuk, legyen ez egy egyszerű, mégis hasznos konferenciahely Budapesten.
A Pozsonyi úti református gyülekezet mindig is befogadó volt. A második világháború vészterhes napjaiban Bereczky Albert lelkipásztor vezetésével aktívan részt vett az üldözöttek, zsidók és katonaszökevények menekítésében.
– Ami érték volt egykor, érték ma is – mondja a múltról Berkesi Gábor. – Bereczky Albert és munkatársainak életmentése példa számunkra. Bár ne kellett volna megtenniük, de megtették – életükkel játszva sok esetben. Bereczky kommunista rendszerbeli tevékenységéről pedig ítéljen az utókor! De ki mer napjaink biztonságában ítélkezni az akkori nehéz idők szereplői felett?
Lássuk inkább az értéket az életműben! Fájó, hogy az ébredési mozgalom egyházunkban a háború idejére esett, amikor rengeteg ember féltette az apját, anyját, a fronton harcoló fiát, férjét vagy vőlegényét. A nehéz időkben, úgy látszik, megtelnek a templomok. Ráadásul Bereczky Albert kitűnő evangelizátor, mélyen hívő ember és vonzó személyiség volt mint lelkipásztor. Szolgálata idején énekkar, női kör, hímzőkör, cserkészcsapat működött, zajlott az élet – teli templommal.
Hogyan lakja be a Hálaadás templomát a mostani gyülekezetet? A tágas és világos háromhajós tér padsoraiban nyolcszázan, orgonakarzatán kétszázan is elférnek. A lelkipásztor két évszakos gyülekezetként jellemzi a közösséget: május közepétől szeptember végéig megcsappan ugyan a létszám, mert akinek lehetősége van rá, az a kertjében tölti a hétvégéit, ám ősztől kezdődően több százan járnak megint az istentiszteletekre.
A derékhadat az idősek képviselik, bár kisgyermekes, fiatal családok is jönnek hétről hétre. Általában a negyvenesek-ötvenesek hiányoznak a templomokból, a Pozsonyi úton, ha nem is tucatjával, de azért a középgeneráció tagjai is megtalálhatók. Budapesten ugyanis versenyhelyzet állt elő: nincs markáns határ, mint faluhelyen, jöhet bárki bárhonnan bármelyik gyülekezetbe.
Így érkeznek ide Pest környéki településekről olyanok, akik korábban a környéken éltek, ezért továbbra is kötődnek a közösséghez, és persze van, aki a szomszéd utcából jár egy másik gyülekezetbe. De ez nem baj, a lelkipásztor szerint a lényeg, hogy otthonra leljen mindenki a saját közösségében.
A Pozsonyi útiak életében az ifi, a konfirmációs csoportok és a nőszövetség mellett központi helyet foglal el az énekkar. A kórus történetének meghatározó pillanata volt Vivaldi Gloria című művének előadása zenekarral, szólistákkal, és mérföldkőnek számított a karácsonyi CD elkészítése.
Berkesi Gábor a XIII. kerületi, Pozsonyi úti református templom úrasztala előtt
Berkesi Gábor maga is az énekkar aktív tagja, hiszen zenésznek készült fiatalkorában. Tizenkét évig járt zeneiskolába, és tagja volt az Operaház gyermekkórusának. Kilenc évig tanult hegedülni, nagy kedvet érzett a karvezetéshez is, de ahhoz orgona- vagy zongoratudás kellett volna. Bajban volt a pályaválasztással.
– Végül is nem bánom, hogy így történt. A családban Berkesi Sándor bátyám, Liszt-díjas karnagy lett a muzsikus, és a lánya, Kárpátiné Berkesi Boglárka karnagy, a gyülekezet kántora vezeti a kórust a templomunkban. Az énekkaron keresztül továbbra is az életem része a zene. Én sokáig sodródtam, már le is érettségiztem, és még mindig nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Aztán a bátyám elhívott a debreceni nyári kántorképzőbe, és a háromhetes intenzív tanfolyam mind lelkiségében, mind szakmailag olyan nagy hatással volt rám, hogy ott ragadtam Debrecenben. Akkor még nem az elszánt, kálvini lendülettel, de később megjött az is.
Ma úgy tartja, aki nem éli át feszítő szükségét a reformátorok tanításának, az a fél évezredes évfordulóval sem fog tudni mit kezdeni. Annak számára az ünnep torzó marad: emlékezgetés, ünnepelgetés. De aki komolyan veszi, hogy egyedül a Szentírás a keresztyén tanítás forrása, hogy csak Krisztuson keresztül, hit és kegyelem által érkezik a megváltás, abban reformációvá nemesülnek a lutheri tanok.
– Sokszínű az ünnep. Neveket emlegetünk, jelszavakat, nagy műveket. De mi áll mögöttük? A legjobban az bánt, hogy sok esetben felekezeti viszályt szítanak az évforduló ürügyén. Jó volna helyretenni, mi történt ötszáz évvel ezelőtt: Luther Márton katolikus lelkipásztor Wittenberg katolikus vártemplom kapujára szegezte a 95 tételét. Nem akart más egyházat.
Kálvin is kőkemény katolikus volt. Tudtommal egyik sem hozott létre új egyházat. A meglevőt szerette volna az ige alapján igazabbá, hitelesebbé tenni. Ennyi történt, és XXIII. János pápa úgy tartotta, hogy jókor jött figyelmeztetés volt a számunkra a reformáció.
S ami a megújulásnak vívmánya volt a maga idejében: az anyanyelvű prédikáció és a Biblia központi helye a hitéletben, azt átvette a katolikus egyház is. Ne legyen felekezeti feszültség közöttünk, hiszen, aki mélyen protestáns vagy katolikus, az testvér, nem egymás ellenfele.
Hittanóra után. „Sok-sok humorral és szeretettel kell ezt a munkát végezni”
A lelkipásztor számára az istenkép: Jézus Krisztus, hiszen ő maga mondta, hogy „aki engem látott, az látta az Atyát”. Ezt hirdeti, ezt próbálja élni, és több évtizedes tapasztalata szerint erre „vevő” a diákság is. Huszonhét éve tanít a Baár–Madas Református Gimnázium vallástanáraként.
– Fenyegetéssel már régen nem megyünk semmire – állítja –, hiszen annyi minden fenyegető körülöttünk: a külvilág, a politika. De az a mondat még hat, hogy úgy, ahogy vagy, elfogadlak és szeretlek. Ez az üzenet sokkal inkább érvényes, mint az a régi, fegyelmező, sokkoló és büntető istenkép. A reformáció idején százezreket megmozgatott a solus Christus – egyedül Krisztus – alapelv, és ez ma sincs másként.
Az emberpárti Isten modell lett számunkra, ami persze nem azt jelenti, hogy bármit megtehetek következmények nélkül, mégis minden élethelyzetben elérhető a kegyelmes istenkép. A mai ember görcsben él. Elég a híradóba belenézni, hogy szembesüljünk a pusztulással, azzal, ami lezuhant, elpusztult, kigyulladt, kiöntött, miközben számba veszik, mennyi a halott. Ha nem is velem történt meg az eset, a feszültség azért bennem marad. Jézus feloldja a görcsöt, ő az, aki nyugtat, bátorít, békít.
– Persze másként kell szólni a gyülekezetben, és másként az iskolában. A templomba önként járnak a hívek, míg a diákok sok esetben kényszerként élik meg a hittan tanulását. Hogyan lehet mégis megfogni a fiatalokat?
– Módszerem, hogy a padban ülők helyébe képzelem magam, és úgy gondolom át, milyen kérdés foglalkoztatna a napirenden lévő ige kapcsán. Alapelvem, hogy nem érdemes megsértődni, hiszen nem biztos, hogy ellenem pimaszkodik vagy tiltakozik a fiatal kamasz, lehet, hogy otthoni bajok miatt van tele keserűséggel, vagy mert elhagyta a kedvese. Sok-sok humorral és szeretettel kell ezt a munkát végezni.
Az elmúlt évtizedekben a magam kárán megtanultam, hogy nem én vagyok az „arató”. A lelkipásztor csak hinti a magot, az aratás az élő Istené. Ma már el tudom fogadni, hogy nem nekem kell learatni a dicsőséget, így nincs szükségem mindenáron visszajelzésre. Elég, ha hűséggel végzem a munkámat, és azon áldás lesz.
