Az általam ismert németek nem a táborokban élő menekültektől, hanem a párizsi terrortámadások németországi megismétlésétől tartanak: amint azt a szilveszter éjszakáján lejátszódó erőszakos kölni cselekmények kezelése és visszhangja is bizonyítja, az eddigi szubjektív biztonságérzet gyakorlatilag teljesen odalett. „Ültem a vonaton a reptér felé, egyszer csak hangosan üvöltözni kezd valaki arabul a kocsiban. Nagyon megijedtem! Hirtelen azt hittem, terrortámadás, pedig csak a telefonját vette fel valaki” – mondja egyébként kifejezetten balosnak számító ismerősöm, aki a Németországban eddig szokatlannak és újnak ható félelmét humorral próbálja palástolni. Így Facebookon közzétett posztjaiban például aziránt érdeklődik, hogy délután uszodába akar menni, de tanácstalan, mit vegyen ott fel. „Vajon piacra dobták már a burkinit?” – kérdezi.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a németek rettegnének. Csak hozzá kell szokni ahhoz, hogy a dolgok mostantól kicsit másként mennek. Német pályaudvarok gyakori vendégeként február elején hallottam először a bajorországi Nürnbergben a hangosbemondótól, hogy vigyázzak értékeimre, mert zsebtolvajok ólálkodnak a környéken.
Hogy mi és mennyire lesz másként, azt persze senki sem tudja, valószínűleg még a kancellár asszony sem, aki pártja január végi rendezvényén arról beszélt: a Németországban tartózkodó menekültek legfeljebb három évig élvezhetik az ország vendégszeretetét és integrációs kurzusait, amelyekkel egyébként sem a letelepedésüket, hanem csupán az itteni tartózkodásukat szeretné megkönnyíteni a német állam. Így lesz a néppárti osztrák alkancellár szavaival élve Wirklichkeitskultur a Willkommenskulturból – vagyis a valóság kultúrája az üdvözlés kultúrájából.
Merkel 2016 tavaszán jelzést kaphat arról, mennyire tetszik Németországnak az ő menekültpolitikája.
A leginkább a jobboldali populista AfD (Alternatíva Németországért) párt felé húzó Junge Freiheit című hetilap február eleji vezércikkében úgy fogalmazott: vagy Merkeltől mint kancellártól, vagy a CDU-tól mint néppárttól köszönünk el áprilisra. Erős ez az állítás, az azonban biztos, hogy a hesseni településeken március 6-án megrendezendő önkormányzati választások, majd a Baden-Württemberg, Rajna-vidék–Pfalz és a keleti Szász-Anhalt lakosságát szavazni szólító március 13-i tartományi választások fontos jelzést küldenek Berlinbe.
Kérdeztem ismerőseimet, kire szavaznak majd, de senki nem tudta megmondani. „A menekültválság elbizonytalanított” – mondja egyikük, aki eddig a zöldekre szavazott, de az integrációval kampányoló párt Köln óta szerinte már nem az igazi. „Szerintem arra fogok, akinek a legszebb plakátja van. Ez most sajnos az FDP” – fintorog a parlamentből három éve kibukott, magát fiatalosra újrapozicionáló liberális párton másikuk.
Talán nem véletlen, hogy a hesseni önkormányzati kampány alatt a közép felé húzó erők főleg helyi ügyekkel nyomulnak, és csak a politikai paletta két szélén lévő pártok nyúlnak hozzá az országos politikát és a sajtót is tematizáló menekültválsághoz. „Menekülteken segíteni. Háborúkat befejezni. Rasszistákat megállítani” – üzeni a balos Linkspartei egy wiesbadeni buszmegállóban elhelyezett plakátja, amire a jobbos AfD három sarokkal arrébb így válaszol: „A realisták ránk szavaznak. Határt szabunk a menekültügynek!” A legtovább az AfD-ből kivált, magukat a CDU „nem szélsőjobboldali” ellenzékeként megfogalmazó Alfa párt megy: „Grexit? Brexit? Merxit!” – küldik el melegebb éghajlatra a kancellárt, felidézve a görögök eurózónából (Grexit) és a britek EU-ból való távozására (Brexit) alkotott szót, hozzátéve egy új merkeles szójátékot.
Az AfD kifejezetten forró témának számít most. Gyakorlatilag ők Merkel menekültpolitikájának leghangosabb ellenzéke, persze csak ha nem számítjuk a keresztényszociális pártjával Merkellel együtt kormányzó, „kint is vagyok, bent is vagyok” politika nagymesterét, a német sajtó által Orbán Viktor németországi hangjának is nevezett bajor kormányfőt, Horst Seehofert. A magyar sajtóban pár pluszkattintást legutóbb az AfD-elnök Frauke Petry interjúban elejtett megjegyzése hozott, miszerint végszükség esetén akár lőni is lehetne a menekültekre a határon. De nemcsak ezért érdekes az AfD, hanem azért is, mert a második világháborút követően még nem volt olyan németországi párt, amely tartósan meg tudta volna szilárdítani a helyét a CDU-tól jobbra. Talán majd ők?
Az AfD frankfurti szervezete egy esős február eleji hétköznapon a bankárvárosba csábította a párt alelnökét, Alexander Gaulandot. A jogászként és publicistaként is ismert konzervatív értelmiségi negyven éven keresztül volt tagja a kereszténydemokratáknak, 2012 óta az eredetileg jobboldali, társadalmi kérdésekben konzervatív, gazdasági kérdésekben liberális, EU- és eurószkeptikus pártként induló AfD szervezésében vesz részt. Az AfD nyári, harsányabban menekültellenes-populista fordulatát követően – amikor számos alapító hagyta ott a pártot, szélsőjobboldalinak titulálva azt – a brandenburgi szervezetet vezető Gauland számít az egyik legismertebb megmondóemberüknek.
„Alerta, Alerta, Antifascista!” Ezt a radikális baloldali körökben kedvelt antifa rigmust már akkor hallottam, amikor kiszálltam a Frankfurt északi külvárosában a földfelszín fölött közlekedő metróból. Közel kétszáz, a Linkspartei „Refugees welcome!” feliratú transzparenseivel és egy furgon csomagtartójában lévő hangfalakból szóló rockzenével felszerelkezett ellentüntető próbálta megakadályozni, hogy az érdeklődők bejuthassanak a leginkább egy frissen felújított kerületi művelődési házra hajazó rendezvényhelyszínre. Minden ellentüntetőre jutott legalább egy rendőr, az egyenruhások rendőri kísérettel, sorfal mögött kísértek be egyenként mindenkit, aki hitelt érdemlően tudta bizonyítani, hogy nem balhézni szándékozik, hanem Gauland mondanivalójára kíváncsi. Mikor éppen indultam volna a rendőrök felé, tömegverekedés alakult ki körülöttem, a kékek egyesével rántották ki előlem az agresszívabb szélsőbalos szimpatizánsokat, akiket végül a sajtóigazolványom győzött meg arról, hogy feltehetően nem vagyok náci, bár a hátrébb állók ettől még magabiztosan skandálták, hogy dehogynem, mégpedig a disznó fajtából.
És hogy még kik nácik a lelkes antifák szerint? A terembe bejutva azt láttam, hogy közel száz 30–60 év közötti, jól öltözött közép-, felső középosztálybeli férfi és pár tucatnyi idősebb nő vár arra, hogy az este sztárja, Alexander Gauland feltűnésmentes szürke zakójában szólásra emelkedjen. Poroszosan visszafogott, már-már puritán a rendezvény: ki van téve 98 szék, velük szemben a falra molinó, amelyen „A mi országunk. A mi hazánk” felirat szerepel német zászlóra montírozva.
„Ez már nem a régi CDU. A párt mostani céljainak köze nincs ahhoz, amiért régebben küzdöttünk” – kezdte az AfD-alelnök, rögtön rástartolva a jobboldal Merkelben csalódott szavazóira. A politikus úgy látja, a nyugatrómai császárok felelőtlenségét XIV. Lajos demokráciafelfogásával kombináló kancellár az emberek megkerülésével, a politikai és a médiaelitre támaszkodva próbál meg helyet csinálni a „jelen barbárjainak” – így amikor Németország nyáron megnyitotta határait a Magyarországról Ausztrián keresztül gyalog útnak induló menekültáradatnak, gyakorlatilag az ismétlődött meg, mint amikor a barbárok átlépték a Római Birodalom határát jelző limest – így a szónok, négy-öt mondatonként tapsot vagy más tetszésnyilvánítást kiváltva. Gauland haladó populistaként az emberek zsebét is érvként hozza fel: „Ötvenmilliárd euróba fog kerülni évenként a menekültek ellátása a legfrissebb számítások szerint. Schäuble pénzügyminiszter szerint nem gond az összeg, megoldjuk. Az útépítéseket vagy a nyugdíjemeléseket akkor hogyhogy nem sikerült megoldani?”
A szónok nem cáfol rá a német politológusokra, amikor arról beszélnek, az AfD lassan egytémájú párttá válik: a jó negyvenperces beszédben csak a menekülttémát érinti. „Korábban még arról volt szó, hogy szíriai orvosok és iráni mérnökök érkeznek Európába. Ma arról, hogy nagy problémát jelent a menedékkérők alacsony iskolázottsága. Ezeknek a fiatal muszlimoknak semmi esélyük így a németországi munkaerőpiacon. Ha jártak már Berlin egyes részein, láthatják, még a korábban érkező bevándorlókat sem sikerült integrálni.” Gauland elmondta, teljesen meg tudja érteni a franciákat, a menekültügyben eddig par excellence példának számító svédeket, dánokat, osztrákokat, lengyeleket, magyarokat, hogy nem akarnak befogadni több menekültet. „Nagyon helyesen teszik! Mert mit is mondanak? Hogy nem ők hívták őket ide, hanem Angela Merkel! Igazuk van! Merkel politikája miatt gyakorlatilag mindenkinek AfD-szavazóvá kéne válnia, hiszen a kancellár éppen arról mondott le, ami egy ország számára a legfontosabb érték: az önrendelkezési jogról. Éppen ezért meg tudom érteni, amikor Magyarország azt mondja, nem kellenek neki muszlimok.”
Amikor Gauland éppen azt kezdte el ecsetelni, hogy legszívesebben Amerikába küldené a menekülteket, hiszen lényegében miattuk vannak most itt Európában, berontott a terembe két szélsőbalos aktivista, hogy az „AfD annyira 1933” transzparensüket kifeszítve elkezdjék hangosan skandálni a „Nincs jogotok a náci propagandára” kezdetű kedvelt antifa rigmust. Ezzel gyakorlatilag meg is valósult az annyira óhajtott, politikai lövészárkokon átívelő párbeszéd a felek között, hiszen a közönségből többen is felpattantak, hogy odakiáltsanak valamit a két, arcát sállal eltakaró fiatalnak:
– Menjetek ki!
– Nincs jogotok a náci propagandára!
– Takarodjatok már el innen!
– Nincs jogotok a náci propagandára!
A nagy ívű dialógus közben a termet biztosító rendőrök végül elvezették a két aktivistát. Gauland már csak pártja üzenetét akarta összefoglalni menekültügyben. Eszerint az AfD három dolgot szorgalmaz: hatékony határőrizetet, több és gyorsabb kitoloncolást, valamint felső létszámhatárt a Németországban tartózkodó menekültek számára. Merthogy sokan vannak már most is. Tény: sokkal több külsőre bevándorlónak tűnő személyt látni még a Rajna völgyében is – viszont egy nagyvárosban, mint mondjuk a multikulti negyeddel rendelkező Frankfurtban vagy Mainzban ez annyira fel sem tűnik, hiszen a gazdagabb városok voltak eddig is a bevándorlók célpontjai.
Apropó, Mainz. Február első hétvégéje a farsangi karneváli szezon csúcspontja volt idén – ezt pedig Düsseldorfban, Kölnben és a Rajna-parti városban szokás a leghangosabban ünnepelni. A hagyományos, aktuálpolitikai történéseket is rendszeresen kigúnyoló rózsahétfői felvonulásra jó félmillió embert vártak, ám fél nappal előtte a szervezők hirtelen lemondták a rendezvényt – a közelgő viharra hivatkozva. Tény, hogy hatalmas volt az eső és a szél, ám sokan kételkedtek abban, hogy tényleg ez lett volna a döntés valódi oka – nem pedig a kölni események megismétlődésétől való félelem. Ehhez a kételkedéshez a városi lap, az Allgemeine Zeitung is jó táptalajt adott, hírportálján folyamatosan és szorgalmasan hírt adva a migrációs hátterű fiatalok erőszakos közeledéséről, taperolásáról szóló rendőrségi feljelentésekről.
Az ünneplőket ez persze nem tudta megakadályozni abban, hogy jól érezzék magukat, a vonatok, a villamosok, a buszok és a kisebb-nagyobb Rajna-vidéki városok belvárosai és kocsmái tele voltak jelmezbe öltözött emberekkel, minden korosztályból. Az egész város nagy szabadtéri diszkó volt – erős rendőri és mentős jelenlét mellett. Az elégedetlenkedés hangja egyelőre a Facebookon maradt. „Milyen kár, hogy elmarad a felvonulás, pedig német zászlónak akartam öltözni idén. Ha értitek, hogy értem” – írta valaki az oldalon.
A mainzi városi napilap eközben arról tudósít címlapján: Rajna–Pfalzban az AfD a tartományi választások előtt egy hónappal már a harmadik helyen áll, beelőzve a zöldeket, akik a napokban még országos belpolitikai és vallásügyi szóvivőjüket is leutaztatják Mainzba, hogy a párt mellett kampányoljon a melegek jogairól tartandó előadással.