András kimondottan jól érzi magát Lipcsében. Másfél éve ment el, kis magyar családi cég vitte ki, azóta velük dolgozik. Egyéni vállalkozó, de a könyvelést, a helyi ügyek intézését, valamint a munkát a vállalkozás intézi. Rendszerint nagy üzemcsarnokokat, üzleteket burkolnak, négyzetméterárban fizetik, így András, aki gyors kezű, havi 1500-2000 eurót is megkeres. Dolgozni tud is, szeret is. Egy évre tervezett, de most azt mondja, egyelőre marad. Nincs is miért, kiért hazajönnie. Pék-cukrász szakmát tanult, de végzettsége hivatalosan nyolc általános. Évekig építkezéseken dolgozott, majdnem minden szakmát kitanult.
Úgy érzi, itthon a munkaadói csak kihasználták. Ha néhány napig beteg volt, nem fizettek. Ha télen nem volt munka, akkor sem. Hol bejelentették, hol ki, egy idő után már azt sem tudta, van-e érvényes társadalombiztosítása. Akkor tudta meg, mennyit dolgoztatták feketén, amikor megkapta az éves adóbevallásához szükséges dokumentumokat. Jövedelem nélkül télen rendszeresen eladósodott, nem tudta fizetni az albérletét, tavasztól, amikor beindultak az építkezések, és ismét lett munkája, a tartozásait törlesztette. Hiába hajtott, soha nem maradt elég pénze.
Annyi semmiképpen, amennyiből elindíthatta volna az életét.
A nyelv nélkülözhetetlen
Lipcsében bérelt lakása van, ő rendezte be. Végre egyedül él a saját bútorai között, amire intézeti és albérletes fiúként egész életében vágyott. Sikerült már pénzt is félretennie, mert nemcsak a megélhetésre kell, hanem a terveire is. Le akarja tenni a mesterburkoló-vizsgát, mert akkor fizetésben is előrébb lépne, ehhez azonban előbb meg kellene tanulnia németül. Elsősorban magyarokkal dolgozik, így a nyelv még másfél év után sem megy. Meg kellene szerezni a jogosítványt is, ha majd önállóan szeretne munkát vállalni. Nem mondja, hogy könnyebb ott, de mivel tisztességesebbek a munkaviszonyok, ő is nyugodtabb. És nem utolsósorban közben világot lát, Németországot a munka révén már beutazta, eljutott Olaszországba is, Ausztriát keresztülszelni pedig havi gyakorlata. Azt mondja, egyszer majd biztos megállapodik, akkor hazajön. De most nincs az a mesés órabér, amivel visszacsábíthatnák.
Linda hasonlóan érez. Ő Londonban lakik, egy vezető IT-cég munkatársa. Már Budapesten is az egyik leghíresebb magyar startup fejlesztője volt, aztán mesés állásajánlatot kapott, és meg sem állt Londonig. Rajong az új életéért, a multikulturális város lüktetéséért, hogy a Szilícium-völgy mintájára létrejött Silicon Roundaboutban dolgozhat. A fizetésével elégedett, nemzetközi informatikus baráti társaságával rendszeresen jár a közeli pubokba, issza a langyos brit sört, és nem zavarja, hogy heti ötven-hatvan órát dolgozik, hiszen a menő magyar startup felfuttatása során sem volt kevesebb feladata.
Élete meseszerűnek tűnhet, éppen olyannak, amilyenről a kivándorlást fontolgató magyarok álmodoznak. Linda azonban arról már kevésbé lelkesen beszél, hogy London egyik külső kerületében bérel lakást, ami – a helyi sajtó szerint – „feltörekvő” környék, a bűnözési statisztikái viszont rosszak, és a kerület parkjainak sem olyan gondozott zöld a gyepe, mint a belvárosi Kensington Gardensnek, ahol György herceg és Sarolta hercegnő játszik.
Mariann Budapesten mosolyogva olvassa Linda Facebook-megosztásait. Egy ideig együtt dolgoztak, ő PR-os volt Linda IT-cégénél, azóta távoli ismerősként tartják a kapcsolatot. Örül Linda sikerének, de pontosan tudja, hogy ez az élet nem mindenkié. Az informatikusok, pénzügyi szakemberek boldogulhatnak az Egyesült Királyságban, azonban bölcsész- vagy társadalomtudományi végzettséggel nagyon kevesen. Mariann-nak szintén volt egy álma: a szakmájában akart dolgozni Londonban, ezért – magyar, még a bolognai folyamat előttről származó – diplomáját felhasználva elvégzett egy brit speciális mesterképzést, ami a világon csak Angliában, ott is mindössze három egyetemen érhető el.
A képzésen azonban brit professzorai felvilágosították, ez kérem, nagyon kompetitív piac, még az angolok sem tudnak elhelyezkedni, nemhogy egy külföldi. Készüljön hát fel az évekig tartó teljes munkaidős, fizetés nélküli gyakornokságra, ami után esetleg felvehetik kezdő pozícióba. Mariann nyelt kettőt, de azt mondta, rendben. Elkezdett körbekérdezni az olasz, argentin, görög, német, dél-koreai és brit csoporttársaknál, hogy ők hogyan tervezik a jövőt. Hogyan? Hát majd a szüleim/barátom eltartanak. Az olasz, argentin, görög csoporttárssal ez is történt, amíg néhány hónap múlva el nem költöztek Német- és Franciaországba, illetve haza.
Az olasz Sara például komoly gyakornoki állást is kapott az egyik álomcégnél, és bár mesterdiplomája volt, négy nyelven beszélt, mégis két fiatalabb, alapdiplomás brit kollegináját léptették elő, akik semmilyen nyelven sem tudtak. Neki ekkor lett elege.
Hazamegyek – szólt a másik válasz. A képzés elvégzése után Mariann is így döntött, azonnal kiváló állást kapott egy magyar–amerikai cégnél, ahol értékelték brites kiejtését, és nem „cigányozták” le, mint ahogy az egyetem alatt néhány brit ismerőst hallott a románokról és a bolgárokról beszélgetni. Sosem bánta meg döntését, hiába kérdezik tőle itthon rendre, miért nem maradt kinn.
Ötvenöt órás robot
Zsolt sem vágyik vissza Londonba, noha nyolc évvel ezelőtt még nagy tervekkel és kétbőröndnyi ruhával költözött a brit fővárosba. A nagy kaland 2010 decemberében kezdődött, felmondott budapesti munkahelyén, januárban pedig már egy peremkerületi munkásszállóban mosott saját magára két lakótársával együtt. „Alapos nyelvtudással, tudatosan elterveztem, miként dolgozom majd a szakmámban szobafestőként. Először a papírjaimat akartam elrendezni, hogy legyen biztosításom, illetve bankszámlám. Nos, ez volt a 22-es csapdája: addig nincs okmány, amíg nincs munka, ám nincs munka, ha nincs papír” – meséli kálváriájának kezdetét. Ezután egy munkaközvetítő irodához fordult, ahol a következő sokk érte: szobafestővel épp Dunát lehetett rekeszteni, úgyhogy legfeljebb a nyári szabadságolások idején számíthat üresedésre, de a betöltetlen helyre akkor is tucatnyian pályáznak. A spórolt pénze vészesen fogyott, az alig pár négyzetméternyi szobáért 150 font bérleti díjat fizetett, igaz, hárman osztoztak a rezsin, de enni kellett, és a londoni élelmiszerárak az egeket verdesték.
Egyszer a munkaközvetítő iroda egy ötcsillagos hotelláncnál ajánlott neki konyhai kisegítői állást. Két hónap munkakeresés után boldogan mondott igent, végre kezében lehettek okmányai, illetve az ezer fontról szóló munkaszerződése. A borravalót megtarthatta, 4-500 fontot spórolhatott egy hónapban, de előrelépnie nem sikerült. A helyiek úgy tartották, „csak magyarral ne kezdjetek, mert gyakori a lopás, az intrika és a féltékenység, főleg egymásra”. Kapcsolatainak köszönhetően még több helyen sikerült elhelyezkednie. Szorgalmas volt, folyékonyan beszélt angolul, a műszakvezetői munkát is gyakran rábízták, de fizetésemelést nem kapott. Lassan a negyvenórás munkahétből 50-55 órás robot lett, igaz, ekkor már barátaival saját lakást bérelt, de oda csak aludni járt mindegyikük. Fel is merült a kérdés: minek fizetni a havi 1200 fontot?
„Kezdett elegem lenni a vendéglátásból, ezért 2015-ben egy logisztikai céghez jelentkeztem irodai munkára. Az 1400 fontos állást a harmadik körben nyertem el, ám éreztem, megcsömörlöttem ettől az agyonmisztifikált londoni munkaőrülettől, így 2016-ban feladtam mindent, és hazajöttem. Egy percre sem hiányzik a különböző nációkkal túlzsúfolt város, ahol a külföldiek egy jobb élet reményében megszállottan keresik a csodát” – fejezi be történetét a most 32 éves Zsolt, aki jelenleg egy szállítmányozó cégnél dolgozik Budapesten, és végre kiegyensúlyozott az élete, stabil párkapcsolatban él.
– „Tudom a napjaimat tervezni, hiszen fix a munkaidőm, ráadásul a vezetőség nem követeli, hanem kéri a túlórát, és azt sem egy-két nappal előtte. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy kint a magyar magyarnak a farkasa, úgy utálják egymást. Annak pedig végképp ne dőljünk be, amit az internetes fórumokon írnak, hogy a kerítés is kolbászból van, mert az gyakran köszönőviszonyban sincs a valósággal. Az sem igaz, hogy nulla nyelvtudással lehet boldogulni és vagyonokat keresni egy multi raktárában.”
Messziről jött ember azt mond, amit akar. Jánost, mikor hazalátogat Lutonból, mindenki körberajongja, hogy milyen ügyes, hiszen saját pizzázója van a London elővárosának számító településen. Problémája akkor adódott, mikor az egyik hazai ismerős megkérte, hogy a Londonba költöző keresztlányát alkalmazza. Az eset nyomán derült ki, hogy János valójában pincér a pizzázóban.
Istvánt is mindenki irigyli itthon, hiszen hat évet élt Angliában, mesés környezetben dolgozhatott az egyik leghíresebb angol kastély parkjában. Kiválóan mutat ez a bejegyzés az önéletrajzában, hiszen kertépítő mérnök, és bizonyára zseniális, ha még a kertkultúra nagyjai, az angolok is őt kérték fel – hogy kertészként dolgozzon. Ez persze nem szerepel az önéletrajzban. István amúgy valóban kiváló kertészmérnök, és nem esett le a karikagyűrű az ujjáról, mikor kétkezi munkát kellett végeznie. Azt mondja, a fizetésért tette, hiszen a birtokon ingyen lakhatott, majdnem ingyen ehetett, és jóformán az egész bérét félretehette, hogy itthon feleségével és családjával hitel nélkül építhesse fel sok tízmilliós otthonát. Ma egy hazai cég vezető munkatársa. Elnézően hümmög, amikor a cégnél lévő egyetemista gyakornokok külföldi álmaikat ecsetelik neki.
A sajtóhírek folyamatosan riogatnak az újabb és újabb kivándorlási hullámmal, amelybe a magyar gazdaság az agyelszívás és az egyre növekvő munkaerőhiány miatt bizonyára beleroppan. A statisztika azonban érdekes tudomány, olyan, mint a bikini: sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja – mondta a matematikus Aaron Levenstein. Churchill pedig állítólag úgy fogalmazott, hogy csak abban a statisztikában hisz, amit maga hamisít. A külföldön dolgozó magyarok, a ki- és hazavándorolt magyarok, az elmenni készülő magyarok számát és még sok más adatot sokan sokféleképpen mértek, de egy megállapításban megegyeztek: a becslések nem pontosak.
A külföldi vagy a nemzetközi szervezetek tükörstatisztikái általában magasabbak, a hazai mérések alacsonyabbak. Az utóbbi években született statisztikák a külföldön élők arányát 120–637 ezer közöttre teszik.
Az elvándorló magyarokat a mindenkori ellenzék a mindenkori kormány nyakába varrja – beszűkült életkörülmények, reménytelenség stb. –, közben bizonyos tényeket elmulasztanak rögzíteni. Így például, hogy a szabad külföldi munkavállalásra a 2004-es uniós csatlakozás után nyílt lehetőség – emlékszünk még a bécsi kávézónyitásra (Gyurcsány) –, aminek mindenki örült. (Az Eurobarométer felmérése szerint a magyarok legnagyobb része ezt tartja máig az unió legfontosabb vívmányának, amit a vasfüggöny másik oldalán rekedt országok nem is érthetnek.) A következő években azután a társadalomkutatóink és politikusaink a magyarokat éppen a röghöz kötöttségük, bátortalanságuk miatt bírálták, felemlegetve az Angliát elfoglaló szemfüles lengyel vízvezeték-szerelőket. Most pedig már azon aggódunk, hogy túl sokan kaptak rá a külföldi élet és munkavállalás ízére.
Kik mentek el?
A nagyobb mozgás 2011 májusa után indult el, akkor nyílt meg ugyanis a magyarok előtt is az ausztriai és németországi munkavállalás lehetősége. Sokan voltak, akiknek e két ország közelisége meg a nálunk gyakoribb németnyelv-tudás jelentette az indítórugót. A közelmúltban két, statisztikán alapuló tanulmány is megjelent a hazai népességvándorlás mértékéről, szándékáról és mozgásirányairól, a szerzők látszólag egymással ellentétes eredményre jutottak. A kétezres évek második évtizedére Magyarország egyértelműen kivándorlóországgá vált, és nincs ok feltételezni, hogy a folyamat megállt, írta Hárs Ágnes, a Kopint-Tárki Zrt. vezető kutatója az intézet által készített Társadalmi riport egyik tanulmányában.
Ezzel szemben a KSH Népességtudományi Kutatóintézete háromévente készülő Demográfiai portré című kiadványában Gödri Irén, az intézet tudományos főmunkatársa jóval optimistább következtetésre jut: az elvándorlás növekedésének üteme 2013-ban mérséklődött, majd 2014–2015-ben megállt, 2016-ra csökkenés mutatkozott, és az utóbbi években erősödött a visszavándorlás is. Százezresre tehető azoknak a száma, akik átmeneti külföldi tartózkodás után hazatértek. Gödri tanulmánya szerint sem lehet azonban még a kivándorlás trendszerű csökkenéséről vagy a tendencia megfordulásáról beszélni.
Hárs Ágnes szerint az elvándorlás problémája ugyan minden kelet-európai tagállamban megfigyelhető, de kimutathatók magyar sajátosságok. Az Európai Unió megalapításának egyik fő célja volt a munkaerő szabad áramlása, azt remélték, hogy a munkaerő-felesleg és -hiány kiegyenlítődik. A fogadó országok tartottak ugyan az érkező olcsó munkaerőtől – ezért volt a német és osztrák késleltetés –, de többségében pozitív gazdasági hatásokat mértek. A kelet-közép-európai államokban azonban egy idő után jelentkeztek a fiatal és képzett munkaerő elvándorlásának demográfiai következményei, az ellátórendszerek finanszírozásának nehézségei, a szakemberhiány.
Tehát a fontosabb kérdés nem az, hogy hányan, hanem, hogy kik mentek el. Pontos számok helyett csak becslésekre lehet támaszkodni, hiszen nincs hivatalos bejelentési kötelezettség sem a távozásról, sem az érkezésről. Tavasszal 610 ezerre tették az EU-ban élő magyarok számát, 2017 végén az aktív korú magyar lakosság 5,2 százaléka élt Magyarországon kívül. Ezzel a számmal a középmezőny végén vagyunk! A régióban megfigyelhető, hogy az elvándorlók legnagyobb része középfokú végzettségű, Magyarországra ez kiemelten igaz, sőt a felsőfokú végzettségűek elvándorlásának az aránya volt a legmagasabb. Ez a megállapítás a kutatás eredményeit bemutató cikkekben cím is lett, ez tehát Hárs Ágnes szerint kimondottan magyar sajátosság.
A Tárki tanulmánya viszont a visszatérőkre is koncentrál. Eszerint az Egyesült Királyságba és az Ausztriába kivándorolt férfiak kisebb arányban tértek vissza, Németországból az átlagosnál többen. A kvalifikáltak, a fiatalok, az egy évvel korábban még tanulók számára Anglia a legvonzóbb, Németország az alacsonyabb iskolai végzettségűek, egy évvel korábban munkanélküliek és az idősebbek számára az. A kilépők és visszavándorlók aránya is közöttük a magasabb.
A KSH szerint 2016-ban 242 ezer olyan magyar állampolgár élt az országban, aki itt született, és élete során legalább egy évet külföldön élt; ebből 130 ezren 2000 után voltak külföldön. Vagyis százezresre tehető már az a tábor, amelyik átmeneti külföldi tartózkodás után tért haza. A brit sajtóban a Brexit nyomán egyre-másra jelentek meg a hírek, hogy nő a hazatérő kelet-európai munkavállalók száma, mivel a cseh, szlovén, lengyel és magyar életszínvonal egyre magasabb, bizonyos szakmákban lasszóval fogják az embereket, a megélhetés viszont a britnél jóval olcsóbb.
A Brexit-kampány egyik legfontosabb argumentuma éppen a Nagy-Britanniában dolgozó kelet-európai munkavállalók kérdése volt, akiket az angolok kevéssé kedveltek, éppen ezért kérdéses, hogy a parlament hogyan kezeli majd a Brexit-megállapodást, amely 2020 decemberéig átmeneti időszakot biztosít az uniós munkavállalóknak, pedig Theresa May megígérte, hogy nem tesznek különbséget a külföldről érkező munkavállalók között. Szakértők szerint bár valóban nő a visszaköltözők aránya, egyre több a német nyelvterületre, a Benelux és a skandináv országokba távozók száma. Érdekes módon nemcsak a kelet-európaiak hagyják el a Brexit utáni Angliát: a melegebb éghajlatot kedvelő britek egyre több spanyol, francia és olasz ingatlant vásárolnak, vagyis az európai munkavállalást fontolgatják.
Az idősek kifejezetten kedvelik Magyarországot. Évről évre több külföldi jön Angliából és Európa nyugati feléről az olcsóbb keleti uniós országokba, hogy itteni idősotthonban töltse az öregkorát. Becslések szerint 2011-ben több mint tízezer német nyugdíjas élt Kelet-Európában, a legtöbben, közel hétezren Magyarországon.
Végeredményben azt látjuk, hogy sok becsült adattal dolgoznak a statisztikusok, ezekből a kutatók különböző következtetéseket vonnak le. Bizonyos egyelőre tehát csak annyi, hogy nálunk és a szomszédos országokban negatív a kivándorlási trend. (Jó lenne tudni, hogy az Erasmus-ösztöndíjas magyar diákokat melyik rubrikába írják. Ők is kivándorlók és hazatérők?)
Miként abban is megegyezésre kellene jutni, hogy az unión belüli szabad munkavállalást szeretjük, támogatjuk vagy támadjuk.