A történetírás a régi korokban emberek és családok, nemzetségek történetét mesélte el. Gondoljunk csak az ószövetségi pátriárkák históriáira vagy éppen a hagyományos törzsi összetartozást biztosító tényleges vagy fiktív vérségi kapcsolat és a közös – akár valós, akár mitikus – ős összetartó erejébe vetett hitre.
Ezt a vonalat vitte tovább – igaz, szatirikus módon – a huszadik században Móricz Zsigmond Rokonok című regényében, amelynek egyik szereplője ki is mondja, hogy „az tartotta fenn a hazát ezer éven át, a nemzetségi összetartás”.
Hazánkban a családkutatás, a történeti genealógia eleinte a nemesi – sőt kifejezetten a főnemesi – famíliákkal foglalkozott. Napjainkban azonban bárki számára hozzáférhető lehet múltjának története, s több cég kínálja – nem is túl nagy összegekért – családfakutató szolgáltatását. Vannak azonban olyanok, akik saját kezükbe veszik őseik kutatását, s maguk ülnek be a könyvtárak és levéltárak falai közé.
E vállalkozó szellemű emberek közé tartozik a hódmezővásárhelyi orvos és kosárlabdaedző, Elek András is.
A vásárhelyi Maczelka és Bodrogi család történetét és családfáját önálló kötetben földolgozó Elek András csaknem harminc évig gyűjtötte a történeti adatokat őseinek történetéhez. Fővárosi és vidéki levéltárak, valamint egyházközségi irattárak dokumentumainak és anyakönyveinek hosszú sorát tanulmányozta át.
Kutatásainak eredményét több mint félezer oldalas, gazdagon illusztrált könyvben tette közzé. A 730 év – Az Elek család története című munka előszavát Szenti Tibor író, néprajzkutató, Hódmezővásárhely múltjának talán legjobb ismerője írta.
Az először a XIII. században Borsod megyében fölbukkanó, majd II. Ferdinánd királytól a XVII. században – a török idők után ismét – nemességet kapott népes Elek családban találunk gazdaembereket, negyvennyolcas szabadságharcosokat, fazekasokat, műkedvelő költőket és betyárokat egyaránt.
Utóbbiak közül Elek István (1776–1837) a XIX. század elején hajtott el marhákat, illetve folytatott orgazdaságot a Dél-Alföldön. Emiatt háromszor ítélték halálra, és ugyanannyiszor kapott – nemesemberként – királyi kegyelmet. Végül mégis börtönben halt meg. Kalandos életét Szabó Mihály – Hódmezővásárhely 1848–49-es polgármestere – huszonkét részes elbeszélésben tette közzé a Vasárnapi Újság hasábjain 1881 októbere és decembere között Kele István – Rajz a régi rablóvilágból címmel.
Tehetséges, ugyanakkor tragikus sorsú tagja volt a családnak Elek Jusztina (1869–1946). Gyermekkorában baleset következtében megsérült az orra, amit egy rokona azzal próbált gyógyítani, hogy trágyával kente be. A súlyos fertőzés miatt azonban a kislány arca szörnyen eltorzult, olyannyira, hogy 1893-ban még plasztikai műtéten is átesett. Külseje miatt az iskolából (óvónőképzőbe jelentkezett) is kimaradt.
Olyannyira fogékony volt a művészetekre, hogy jó barátságot ápolt a festőművész Tornyai Jánossal, s az 1880-as évektől rendszeresen jelentek meg versei. Sorsáról és szövegeiről Kiss Lajos néprajzkutató írt értő és alapvető esszét (olvasható a Vásárhelyi kistükör című 1964-es kötetében).
Az Elek család hétszáz éves történetét bemutató kötet tanulsága nem pusztán az, hogy az ember saját múltját kutatva erős és szilárd gyökerekre találhat, s erősítheti identitását, de azt is bizonyítja, hogy van még hazánkban a helyi ügyekre, hagyományokra és a saját múltjára értékőrző látásmóddal tekintő értelmiségi réteg, amely tud is és akar is alkotni – mindannyiunk hasznára és okulására. Ebbe a rétegbe tartozik a hódmezővásárhelyi Elek András is.
(Elek András: 730 év. Az Elek család története. Magánkiadás, Hódmezővásárhely, 512 oldal. Ármegjelölés nélkül)