Grybowban töltöttük a karácsonyestét. A város főterén levő takarékpénztár helyiségeiben tartottuk meg a karácsonyi ünnepséget. Asztalokat szedtünk össze, szépen feldíszítettük fenyőágakkal, karácsonyfát is állítottunk, s este 7 órakor együtt volt az egész század.
Az ünnepet Szilágyi tanító tartalmas, szívből jövő imája vezette be. Azután karácsonyi énekeket énekeltek, s láttam, hogy sok ember törülgeti a szemeit. Utána megvacsoráztunk. Mindnyájan együtt. Úgy gondoltuk, ez lesz az utolsó karácsonyest a harctéren, de bizony csak az első lett!…
Karácsony napjának reggelén 7 órakor elindultam a 8. századdal a 9. hadtest kötelékébe Gorlicére. Itt az utoljára Gergelylakán látott 4/9. számú árkászokkal találkoztam; nekik kellett segíteni a Gorlicétől északra, Zgorzany nevű falu alatt, lövészárkokat ásni.
Háromszáz lépés hosszúságú árkot ásattak meg velünk karácsony másnapján. Az orrunk előtt dörögtek saját ágyúink, amire a tréfálkozni mindig szerető bakatársaság megjegyezte, hogy Jánost szebben köszöntik, mint Istvánt.
Minekutána a 4/9. árkászszázad legénysége, ősi szokás szerint, délután 2 órakor elpárolgott, magam is arra gondoltam, hogy befejezem a munkát. Még minden emberem ásott, amikor megjelent egy hadnagy és nyomában öt baka. Jelentette, hogy azt a feladatot kapta, hogy szállja meg azt az árkot, melyet mi készítettünk.
Megkérdeztem, hogy hány embere van?… Rámutatott az öt bakára, hogy itt van az egész szakasza. Ebből éjszakára ki kell neki küldeni egy három emberből álló járőrt, a „többivel” pedig meg fogja szállni a 300 lépés hosszúságú lövészárkot! …
– No, és telefonja van? – kérdeztem. Azt mondja – nincs! … – Kár, mert akkor megtarthatta volna az összeköttetést a század jobb és bal szárnya között… így? … így csak sétáljon a két bakája közt ide-oda, míg meg nem unja!… Fütyültem az embereimnek és otthagytam a megszálló „csapatot”.
[…] December 26-án este a Gorlicétől 10 kilométernyire fekvő Ropa faluba mentünk egy éjszakára, másnap megint Grybowban voltunk és befejeztük a hídépítést. Nyomban utána átsegítettük a 9. hadtest egész trénjét az új hídon. Minden kocsit külön meg kellett taszítani, mert a meredek úton nem bírták föl a lovak.
Egy trénalezredes ügyelt fel a menetre. Panaszkodott, hogy reá, a hadtest egyik legidősebb tisztjére ilyen feladatot bíztak!… Reggeltől estig ázkódik, fázik s áll egy helyben! … De ha fiatalt küld ki a hadtestparancsnokság – mondja –, akkor nem engedelmeskednek neki, s kész a veszekedés, a fele trén lemarad!…
[…] Elárulom itt, hogy a két félszázad közé esett a falu, s én valahányszor keresztülmentem rajta, mindig betértem az út mellett levő szállásomra s elolvastam Sienkiewitz Henrik Keresztes lovagok című regényéből egy-két fejezetet. Takarékoskodtam az olvasnivalóval, mert ezen a könyvön kívül csak Gárdonyi Géza Egri csillagok című munkája volt még meg és kilátásom volt arra, hogy e két könyvön kívül három hónapon belül nem lesz olvasnivalóm.
December 30-án folytattuk a munkát és én csak a falu egyik végére mentem ki, onnan átrándultam a szomszédos községbe, hogy kellő számú tojást és egy kis vajat szerezzek a már-már üres konyhára. Szilveszter napján délután két órakor átüzent a hadtestparancsnokságtól Weber kapitány, hogy este 6 órakor mennek Grybowba, menjek én is utánuk.
Azonnal fölszedtem a konyha sátorfáját, előre küldtem és megüzentem a grybowi földieknek, hogy együtt töltjük a Szilveszter-estét. De bizony nem így történt. Mikor már be voltak fogva a hadtestparancsnokság autóiba a lovak, mikor már mindenki készen állt az indulásra, a hadtestparancsnok kiadta a szót: maradunk.
Ugyanazzal az éjszakával, mellyel az 1914-es év bevégződött, megkezdődött az 1915-ös. Reggel 7 órakor boldog új esztendőt kívántam önmagamnak; ez a kívánság igazán szívből jött, mégse lett sok foganatja.
A muszkák Gorlice felől szép ágyúszóval köszöntöttek bennünket és az üdvözlést egész napon át folytatták. Hevesen támadtak. Úgy látszik, meg akarták ismételni a karácsony esti látogatást, amikor katonáinkat éppen a karácsonyi csomagok felbontása közben lepték meg, s valósággal a hazai darab kalácsért folyt a küzdelem.
Újév napján már nem sikerült a meglepetés. Az egésznapi nagy tüzérségi előkészítésnek nem lett semmi eredménye. Hacsak azt a 28 foglyot nem számítjuk, melyet ezen a napon a 9. hadtest ejtett. Nem sok volt a fogoly, de értékes volt. Azt sem mondhatnám, hogy azért volt értékes, mert egy orosz nagyherceg is volt közte, ó, dehogy volt! . . .
Közönséges muzsikok voltak, olyanok, amilyeneket a 39. gyalogezred naponta ejtett néhány százat és amilyenekből mindig maradt! Hanem a 28 muszka közt volt egy nagyon, de nagyon okos ember. Ez a nagyon okos ember eltalálta, hogy az orosz hadsereg, azon esetre, ha az ő karácsonyukkor még tart a háború, egy szálig meg fogja magát adni.
Ezt a mesét elhitette először 27 társával, a 28 fogoly pedig a 9. hadtest 3500 emberével. Lett erre nagy öröm a hadtest területén, amilyen még soha nem volt és a különben ruszofil cseh népség csak azon bosszankodott, hogy miért van a muszkának 15 nappal később a karácsonya, mint nekünk.
Nem jobb lett volna, ha már a mi karácsonyunkkor megadják magukat? Megfeleztük volna azokat a csomagokat, melyeket a muszka a mi lövészárkainkból elvitt és egyedül költött el. Szívszorongva számlálta ettől fogva a 9. hadtest a napokat két hétig.
(Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján, 1935)