– Pécsen született, de a fővárosban lett fizikus. Más pálya fel sem merült?
– Középiskolásként először építészmérnök, majd elektromérnök szerettem volna lenni. Az utolsó hónapokban döntöttem el, hogy nem a Műegyetemre jelentkezek elektromérnöknek, hanem az ELTE fizika szakára, mert nehezebb feladatnak tartottam. Úgy gondoltam, ha a meredekebb emelkedőt választom, magasabbra juthatok. Az is motivált akkoriban, hogy aki kutatóként kiemelkedő teljesítményre képes, az kiszabadulhat a szocialista rendszer nyújtotta keretek közül. Jobb anyagi és munkakörülményekre vágytam, mint amilyet az akkori Magyarország nyújtani tudott, és világot akartam látni. Ezeket a célokat elérhetőbbnek láttam kutatóként, mint mérnökként.
– Az egyetemi bejutás nem jelenthetett igazi nehézséget, hiszen az országos középiskolai tanulmányi versenyen második volt fizikából, az 1983-ban először meghirdetett számítástechnika-versenyen szintén ezüstérmet nyert, illetve a nemzetközi fizikai diákolimpiára is eljutott. Könnyen jöttek az eredmények?
– Voltak tehetségesebb fiatalok, akik kevesebb készüléssel gyorsabban jutottak előre. Az általános iskolában kezdtem matematikaversenyekre járni, évről évre eggyel jobb helyezést értem el, míg elértem a kérdésben említett eredményeket. Hat-hét év munkát tettem bele. Nem volt könnyű menet.
– Fontos, hogy nyerjen, hogy mindig a legjobbak között legyen?
– Olyan szempontból fontos, hogy csak a legjobb kutatóknak, oktatóknak adatik meg az alkotói szabadság kiváltsága. Annyit kell nyerni, hogy erre a szintre eljuthasson az ember. Abban az időben húsz-huszonöt embert vettek fel fizika szakra. Ha nem jutottál az országos középiskolai tanulmányi versenyen a legjobb tíz közé, nem volt esélyed. Fizikushallgatóként az elsők között kellett lenned, hogy jó eséllyel jó állást kapj. A mi évfolyamunkról öten maradtunk a szakmában, de a többi sem kallódott el. Ehhez a képzettséghez nagyon jó problémamegoldó szemlélet párosul, amelyet számos helyen hasznosíthat az ember. Az egyik évfolyamtársam a linzi operaház magánénekese lett…
„Az ELTE-n is van a világ élvonalába tartozó kutatás”
– Az elsők között kapta meg a Pro Scientia Aranyérmet. 1990 és 1994 között a Princetoni Egyetem doktorandusza. A világ egyik legjobb egyeteméről tért haza. Miért?
– Utólag tudtam meg, hogy az amerikai egyetemeken PhD-fokozatot szerzők közül átlagosan minden huszadik szakemberből lesz valahol professzor. A Princetonon végzők közül minden második mondhatja el ezt magáról. Ha ezt előre tudom, nem biztos, hogy belevágok. A Princeton nagyon jó iskola volt. Miért jövök mégis haza minden egyes alkalommal abból az országból, ahol eddig több mint tíz évet eltöltöttem? Mert itthon akartam segíteni a külföldi tapasztalataimmal. Nem akartam idegen lenni 300 millió ember között, akkor sem, ha ez a társadalom döntően idegenekből áll. Fontos szempont volt, hogy professzoraim – Marx György és Patkós András – támogatták az itthoni munkámat.
– 2010-től vezeti az ELTE Atomfizikai Tanszékét. 2008–2014 között az ELTE Fizikai Intézetének igazgatóhelyettese, 2014–2015 között az ELTE tudományos rektorhelyettese volt – utóbbi megbízatását azonban nem töltötte ki. Kéri vagy kapja ezeket a feladatokat?
– Az atomfizika tanszék vezetése úgy jött, hogy rám került a sor. Ebből logikusan következett az igazgatóhelyettesi megbízás. A tanszék vezetését addig vállalom, amíg más, erre alkalmas ember nem lesz. Nem hiszem ugyanis, hogy ez a poszt hitbizomány, hogy akit egyszer kineveznek, annak a nyugdíjba vonulásáig ott kell maradnia. Ez a munka (eddig) vállalható mértékű elfoglaltságot jelent. A rektorhelyettesség gyökeresen más terheléssel járt. Egy ekkora tudományegyetemen rendkívül sok a kötelezettség, egy idő után azt vettem észre, hogy ez a feladat a tudományos munkásságom kárára ment. Addig maradtam, amíg átadhattam a külföldi tapasztalataimat. Egy év után úgy éreztem, amit tehettem, megtettem: létrejött a Tudományos Tanács, a Tudományos Alap, döntés született a Lendület pályázatok egyetemi véglegesítéséről, hogy csak néhány dolgot említsek.
– Tényleg volt dolga, hiszen a LIGO együttműködés műszerei először 2015 szeptemberében érzékelték a gravitációs hullámot, amit minden szempontból ellenőrizni kellett, hiszen egy korábbi hasonló bejelentésről utólag kiderült, tévedés volt. A gravitációs hullám észleléséről 2016 elején hallhatott a nagyközönség. Erre mondják a nem fizikusok, hogy na és akkor mi van. De mit mond erre egy fizikus?
– Az ilyen tudományos programokra azért van szükség, mert az ember a létezésén túlmutató kérdésekre is keresi a választ. Ebbe a körbe beletartozik a világegyetem megismerése is. Gyakorlati haszon? Általában bajban vagyok, amikor ilyen kérdést kapok, mert az extragalaktikus asztrofizika a Földtől fizikailag és időben is legtávolabbi jelenségekkel foglalkozik. Most azonban könnyű a helyzetem, mert a gravitációs hullámok felfedezése rendkívüli áttörést jelent az asztrofizikában, hiszen ezzel új eszközt kapott a tudományág. Eddig csak az elektromágneses hullámok megfigyelésével tanulmányoztuk az univerzumot, a gravitáció egy másik fundamentális kölcsönhatás, segítségével másként ismerhetjük meg a fizikai jelenségeket. Ez az eredmény azért fontos, mert az általános relativitáselmélet helyességét újabb kísérlettel sikerült alátámasztani. Meggyőződésem, hogy inkább előbb, mint utóbb a köznapi életben is hasznos eszköz származhat e felfedezésből. Tapasztalataim szerint mindig sokkal gyorsabban jutunk el az alkalmazáshoz, mint ahogy azt egy adott felfedezés pillanatában gondoljuk. A mobilunk GPS helymeghatározó rendszere az általános relativitáselméleten alapuló megoldással detektálja pontos helyünket. Az elméletet megfogalmazó Einstein idején szó sem volt mobiltelefonokról.
– Ezerszerzős tudományos cikk született ebből a felfedezésből, állítólag ez a csapat, pontosabban annak még életben lévő két vezetője jó eséllyel pályázik az idei fizikai Nobel-díjra. Mi volt ebben a munkában a magyarok szerepe?
– Az egymilliárd dolláros program költségvetésébe egymillió dollárral szálltunk be, azaz a kiadás ezredrészét álltuk. A cikket jegyző ezer szakember között tíz magyar volt, azaz a publikációból való részesedésünk egy század. Tehát az átlagos befizetőnél tízszer hatékonyabbak vagyunk. Tíz éve dolgozunk a LIGO-val, ahol minden évben megmérik, hogy mit tettünk az elmúlt évben. Eddig mindig olyan visszajelzést kaptunk, hogy érdemi és értékes a munkánk. Egy példa: hat általunk fejlesztett infrahangmikrofont építettek be a rendszerbe – ezek is segítenek a környezeti zajok kiszűrésében. Raffai Péter kollégámmal olyan algoritmust fejlesztettünk, amely a zavaros jelből próbálja elkülöníteni a gravitációs hullámra utaló nyomot.
– Mit tudunk ma az univerzumról, és mi az, amit nem értünk vele kapcsolatban?
– Az univerzum tágulásának sebességét és a tér görbületét mérni tudjuk. Ismerjük, hogy egy galaxis belsejében miként mozognak a csillagok. Ezekből a mérésekből azonban az következik, hogy ezeket a jelenségeket nem magyarázhatjuk kizárólag a látható anyaggal. Sokkal több tömeg kell ahhoz, hogy az égi objektumok az általunk tapasztalt pályán mozogjanak. Ezt a hiányzó tömeget nevezik sötét anyagnak – hiszen nem látjuk. A legutóbbi kutatások pedig azt mutatják, hogy a látható és a sötét anyag is csupán egyharmadát adja az univerzum összenergiájának. A hiányzó hetven százalékot nevezték el sötét energiának, de hogy milyen formában lehet ez, arról fogalmunk sincs. Látható, hogy bőven van megválaszolatlan kérdés, hiszen az univerzum összetételét sem ismerjük.
– Van kinek továbbadni a fizikát? Sokak szerint más a „felhozatal”, mint évtizedekkel ezelőtt, aminek egyik oka, hogy a legjobbak közül sokan külföldön tanulnak tovább.
– Nem tudom megcáfolni. Tehetséges fiatalokból ma sincs hiány, de elképzelhető, hogy ma már nem olyan vonzó fizikusnak lenni, kevésbé sikk a kutatói pálya. Az iparban a kiváló mérnökök sokkal jobban keresnek nálunk, és ők is bármikor elhelyezkedhetnek külföldön. A világ a végzős középiskolások előtt is megnyílt. Nemcsak a legjobbak, hanem az országos tanulmányi versenyeken a középmezőnyben végzettek is ösztöndíjat kaphatnak Cambridge-be. Odamennek, miközben az ELTE-n is van a világ élvonalába tartozó kutatás. A megoldást abban látom, ha nagyobb anyagi és társadalmi megbecsülést élveznének az egyetemen oktatók és a kutatók. A jelenleginél vonzóbb életpályamodellre van szükség.
– Egyetemi karrierje a csúcson, amit a most elnyert Széchenyi-díj is jelez. Mi mozgatja? Ugyanolyan lelkesen nézi a csillagokat, mint gyerekként tette egykoron?
– Gyerekkoromban nem lelkesedtem a csillagos égboltért. A planetáriumi előadásokat rendkívül untam, nem érdekelt az egymás után kivetített ötven-hatvan csillagkép. Az én életemben előbb volt a matematika, mint a fizika. Csak az egyetem végén fordultam az asztrofizika irányába. Általánosabb síkra terelve a kérdést, időnként én is unom a fizikát, hiszen naponta 12 órát töltök ezzel, de mindig találok érdekes kihívásokat, amelyek felülírják a kevésbé izgalmas periódusokat. Ilyen például az űrcsillagászat. Az Európai Űrügynökség 2028 körül indít újfajta hullámforrások után kutató űrgravitációs obszervatóriumot. Ebben a programban én képviselem Magyarországot.
– Jut ideje másra is?
– Túl sok a hobbim, ezért egyikben sem haladok a remélt ütemben. Egyik kitartó elfoglaltságom az asztalosság, azt mondják, búvárként is meglehetősen ügyes vagyok. Mostanában a vitorlázórepülés köt le.
