A „közterületen életvitelszerű tartózkodást” korlátozó jogszabály életbelépésével újabb fejezet kezdődött a hajléktalan emberek és a többségi társadalom viszonyában. Ezt a viszonyt az első pillanattól kezdve – 28 éve, az intézményes ellátás kialakulása óta – a segítségnyújtás és a korlátozás kettősének hullámzása jellemzi. A támogató és a tiltó álláspont váltakozása nemcsak a jogszabályokban kifejeződő hivatalos álláspontban követhető nyomon, hanem a városi emberek mindennapjaiban is.
Amíg néhány hajléktalan ember látható a pályaudvar környékén, hidegebb éjszakákon sokan még a lépcsőházba is beengedik őket, mások ennivalóval, apróval segítik a fedél nélkülieket, rájuk bízzák a kutya sétáltatását, a garázsok előtti terület felsöprését – kevesen vannak szem előtt. Amikor viszont a földön éjszakázó, maguk után szemetet hagyó emberek száma nőni kezd, és nagy területet foglalnak el egy adott helyen, felerősödnek az ellenérzések.
Az első hivatalos tiltó rendelkezést 1990 őszén, ugyancsak október 15-én jelentették be: éjszakára bezárják a Déli pályaudvart. Humanitárius gesztusból példát mutató intézkedések között is akadtak emlékezetesek, ilyen volt például, amikor a szociális minisztérium fűtött garázsát éjjeli menedékhellyé alakították, és megnyitották az utcán éjszakázók előtt.
Igaz, nem sokkal később két képviselő egyéni indítványára az Országgyűlés azt is megszavazta, hogy a költséges szállók helyett sátrakban is elhelyezhessék őket. 2008 után növekedett az intézményi férőhelyek száma, hajléktalanügyi stratégia készült, eközben differenciált ellátási formákat, újító intézkedéseket és gyakorlatias megoldásokat vezettek be. Megjelentek például a hajléktalan párok elhelyezésére alkalmas koedukált szállások és a kutyájukhoz ragaszkodó hajléktalan emberekre tekintettel a kennellel kiegészített férőhelyek.
Elfogadottá váltak a háziorvosi ellátást az utcasarokra helyszínre vivő mozgó orvosi rendelők, a diszpécserszolgálatok összekapcsolásával pedig lehetőség nyílt arra, hogy az adott településen működő különböző ellátók akár egymás szabad kapacitásait is kihasználják. A reformoknak köszönhetően a magyarországi ellátórendszer nemzetközi összehasonlításban is komoly elismerést vívott ki.
Kérdés persze: miért élnek emberek az utcán, ha az ellátórendszer magas színvonalon működik? A válasz a hajléktalanság összetettségében keresendő. Nincs általános érvényű igazság, csak egyéni indokok léteznek. Ha általános jellegzetességeik alapján próbálnánk meg leírni a hajléktalan embereket, az olyan, mintha azt próbálnánk meghatározni, milyen lehet miskolcinak lenni. Minél részletesebben, minél konkrétabban próbáljuk megmondani, annál kevesebb emberre lesznek érvényesek a megállapításaink.
A hajléktalanság magyarországi megjelenésekor még viszonylag könnyen lehetett jellemző csoportokat meghatározni. Tudható volt például, hogy az elvált férfiak nagyobb eséllyel kerülnek utcára, hogy veszélyeztetettek a hosszabb börtönbüntetés után szabaduló elítéltek, különösen akkor, ha időközben megszakadtak a családi kapcsolataik. Nagy számban kerülnek utcára a hozzátartozók nélkül maradt pszichiátriai betegek és az állami gondozásban felnőtt fiatalok is.
Volt idő, amikor helyi jellegzetességek is jól megfigyelhetőek voltak, Veszprémben például az elvált férfiak általában garázsba költöztek, és később onnan kerültek a hajléktalanellátásba, Balassagyarmaton viszont jellemzően az Ipoly folyó hídja alatti száraz kuckót választották a városba érkező nincstelenek éjszakai szállásnak, a legtöbbjükkel ott találkoztak először a szociális munkások. A kétezres években kezdődött társadalmi változások azonban átírták a korábban megismert valóságot, a korábbi megfigyelések érvényüket veszítették, vagy legalábbis fenntartásokkal kell kezelni őket.
A hajléktalanok között egyre több a húszas, harmincas éveiben járó fiatal, a céltalanul sodródó vagy valami elől menekülő ember. Sokan érkeznek szerencsét próbálni a vidéki nyomorból, de a keresetük nem teszi lehetővé, hogy albérletet tartsanak fenn. Közben egyre több a különböző függőséggel küzdő beteg, és megjelentek a roma közösségekből kihullott férfiak is. A hajléktalan emberek előélete ma már kevésbé regényes, a jelenük pedig jóval kevésbé romantikus, mint korábban volt. Mások a történetek, mások a reakciók.
A most utcán élő emberek könnyebben sodródnak egyik helyről a másikra, olykor egészen kis változások is nagy hatással lehetnek rájuk. Két évvel ezelőtt például egyre többen bukkantak fel a Batthyány tér környékén, nemcsak a metróállomás körül, hanem a térre vezető utcákon is. Közben bezárták az aluljáró hátsó lépcsőjén működő kis boltot, ahol féldecis röviditalokkal szolgálták ki őket, ezért a téren éjszakázók nagy része elhagyta a környéket, s a város más pontjain jelentek meg.
Az ellátórendszer működését egyértelműen mutatja, hogy a kihűléses halálesetek jelentős része ma már nem az utcákon vagy az aluljárókban, tehát nem közterületen, hanem fűtetlen épületekben következik be. Szociális szakemberek szerint a városi tereken, pályaudvarokon, kapualjakban élő emberek sokkal inkább biztonságban vannak, mint mondjuk az aprófalvak nyomortelepein álló házak lakói. A városban ugyanis van kitől segítséget kérni. Téli estéken jó eséllyel van, aki a földön fekvő emberhez mentőt vagy rendőrt hív, a tájékozottabbak mindjárt a hajléktalan-diszpécserszolgálat számát tárcsázzák.
A szociális szakma képviselői régóta beszélnek arról, hogy valahol meg kellene húzni az önrendelkezés határait. Mi lesz azokkal, akik mindig a sor végére maradnak?
Fotó: Bach Máté
Nehéz esetek
Más kérdés, hogy mi történik akkor, ha az érintett nem akarja elfogadni a segítséget. Eddig az volt a gyakorlat, hogy ha az illető tudatánál volt, és egyértelműen nemleges választ adott a kérdésre, akkor nem vihették el az utcai gondozószolgálat munkatársai. Minden télen volt jó néhány nehéz eset, akihez naponta többször is segítséget hívtak az emberek, ő viszont maradni akart, és következesen visszautasította a segítséget.
Budapesten több tucat olyan hajléktalan ember él az utcán, akinek a nevét fejből sorolják valamennyi ellátószervezet munkatársai, ezek az érintettek fogalomnak számítanak a szakmában. Ők a legnehezebb kliensek, akik a legalapvetőbb közösségi normákat sem képesek betartani, akiket a legtöbb szállóról verekedés, bántalmazás, rongálás vagy veszélyeztetés miatt hosszabb-rövidebb időre már korábban kitiltottak, akik alkohol vagy valamilyen más stimuláló anyag hatására vagy éppenséggel annak hiánya miatt minden átmenet nélkül kiszámíthatatlanná válnak.
Más társaik élősködőket hordoznak magukkal, szennyezett a ruhájuk, a látható és rejtett sebeikben zajló biológiai folyamatok pedig mindenkire veszélyesek lehetnek. A városlakók általában velük találkoznak, a hétköznapi emberek szemében ők jelenítik meg a fedél nélkül maradtak társadalmát. Folyamatosan kirakatban vannak, nyilvánosság előtt zajlik életük minden eseménye. Ők a hajléktalanság arcai.
Budapesten körülbelül 300-500 ember alkotja a látható hajléktalanságot. A szállókon élő, az ellátást elfogadó hajléktalanokat a város lakói már nem mindig ismerik fel, nagy részükön ugyanis nem feltűnőek a hajléktalanság jelei.
A folyamatosan bent lakó emberek számára az ellátás nem csupán fekhelyet jelent, hanem zárható szekrényt, rendszeres étkezést, forró fürdőt, mosógépet, internethasználatot is. Ez a mindennapokban óriási különbség. A segítséget elfogadó hajléktalan emberek elindulhatnak a társadalomba visszavezető úton. Minden szervezetnek megvannak a maga sikertörténetei, évente többtucatnyi embernek sikerül ténylegesen újrakezdeni az életét, és maga mögött hagyni a hajléktalan éveket. Mások megragadnak az intézményes környezetben, nem csúsznak vissza, de nem is lépnek tovább, és akár nyolc-tíz évet is eltöltenek ugyanazon a fekhelyen egy hajléktalanszállón.
Az élet persze mindig bonyolultabb annál, mint ahogyan látni szeretnénk. A fedél nélküliek társadalmában nincsenek merev határok, a legtöbbjük életében jobb és rosszabb periódusok váltják egymást. Sokan közülük egész nyáron az utcán élnek, vagy parkokban, erdős területeken húzzák meg magukat, a téli hidegek közeledtével viszont beköltöznek valamelyik szállóra.
A magasabb ellátást nyújtó intézményekben viszont a követelmények is magasabbak, az állandó vendégektől például negatív tüdőszűrőleletet kérnek, és elvárják a házirend betartását, különösen azt a pontot, amely az ittas állapot tilalmát mondja ki. A kötelmek nélküli utcai élet után ez elég nagy váltás, az átállás néha kifejezetten nehézkes. Nem is mindig sikerül: erre az esetre vannak az úgynevezett alacsony küszöbű szállások, ahol az ittas, iratok nélkül érkező vendéget is fogadják egy éjszakára.
Más kérdés, hogy ott a szolgáltaltatás sokszor csupán annyit jelent, hogy meleg a radiátor, vécére lehet menni, és vacsorára szendvicset vagy forró teát adnak. A berendezés egyszerűen mosható műbőr bevonatú matrac, amelyre ruhástul fekszenek a vendégek. Igaz, tőlük sem kérnek semmi extrát. Az ilyen jellegű szállást fűtött utcának is szokás nevezni, ami arra utal, hogy csak annyi normát kell betartani, amennyit az utcán is.
Vannak, akiknek ez is sok.
Az alacsony küszöbű szállásokon annyi normát kell betartani, amennyit az utcán
Fotó: Kurucz Árpád
Torzuló személyiség
Az utcai élet kiszolgáltatottsága, esetlegessége és a hajéktalansággal törvényszerűen együtt járó elmagányosodás előbb-utóbb eltorzítja a személyiséget is. Az egyetemi tankönyvek normavesztésnek nevezik a hajléktalan emberekben lejátszódó folyamatot. Egy találó megfogalmazás szerint a hajléktalan emberek fokozatosan kiiratkoznak a társadalomból. Személyes világuk beszűkül, és egyre távolodik a realitásoktól.
A Pest megyei Szigethalom egyik multinacionális üzlete előtt évek óta él egy hatvan feletti férfi, aki jó eséllyel pályázhatna a segítséget legtöbbször visszautasító hajléktalan ember címre. Fagyási sérülések és fertőzések miatt mindkét lábát térdtől elvesztette.
Míg korábban legalább a tél közepére bevonult a csepeli szállóra, az utóbbi időben már a mínusz 15 fokos hideget is az áruház parkolójában vészelte át. Időnként rendőrt, mentőt, utcai gondozószolgálatot hívtak hozzá, de ő maradt. Voltak, akik erőszakkal próbálták eltávolítani a megszokott helyéről, verekedés közben eltört a műlába is, azóta csak négykézláb mászik. Az üzlet vásárlói folyamatosan ellátják, nagyjából félóránként megy hozzá valaki: üveg sört, kiflit, percet, párizsit hoznak. Ezzel a gondoskodással odaláncolják őt a parkolóhoz.
Személyes holmijai a nyár végén már a környezetet szennyezték, akkor a közegészségügyi hatóság intézkedett a fertőzésveszély felszámolásáról. Az üzletközpont költségére konténert hozattak, és a kiürített területet fertőtlenítették. Az ember maradt. Néhány nappal később valakitől kapott egy matracot, két hét múlva már fotelje is volt a fa alatt. A településen gyűjtést hirdettek számára, a közösségi portálon közösség szerveződött a megsegítésére.
A csoport képviselője azt hitte, jó hírt közöl a férfival, amikor azzal kereste fel, hogy az összegyűlt pénzből vesznek neki egy lakókocsit, és akkor már nem kell többé a parkolóban élnie. A férfi mindebből csak annyit értett meg, hogy el kell mennie. Tiltakozása jeléül belemarkolt a segítő szándékú hölgy hajába, és lerántotta magához a földre.
A szociális szakma képviselői régóta beszélnek arról, hogy valahol meg kellene húzni az önrendelkezés határait. Tehát a kommunikációra szinte képtelen, a döntésével önmagát veszélyeztető emberek esetében legyen lehetőség felülbírálni a nemleges választ. Úgy, ahogyan a mentősök járnak el a balesetek helyszínein: ha a sérült állapota azt indokolja, beleegyezés nélkül is viszik a kórházba.
A kérdés nem új keletű, már akkor felvetődött, amikor a tüdőkórház a hajléktalanellátó szervezeteken keresztül többtucatnyi utcán élő fertőző beteget próbált sikertelenül behívni. A szociális munkások sok esetben megtalálták a behívók címzettjét, de hiába kézbesítették, a betegek nem jelentek meg a kezeléseken.
A kérdést akkor úgy fogalmazták meg: a fertőző betegnek van-e erősebb joga visszautasítani a kezelést, vagy a buszon mellette utazó, még nem fertőzött embernek van inkább joga az egészsége megőrzéséhez? Hasonló dilemmát jelentettek az élősködőket hordozó emberek, valamint a gyógyszereik és felügyelet nélkül maradt pszichiátriai betegek is. A szakmai egyeztetések azonban akkor még nem vezettek eredményre, a hajléktalan emberekkel kapcsolatos rendteremtő intézkedésekre 2010-ig kellett várni.
A látható hajléktalanság ellen 2010-ben hirdetett fellépést a Fővárosi Önkormányzat. Az „Aluljárók helyett lakhatást” program egyik kitűzött célja az volt, hogy a kijelölt nagy forgalmú belvárosi aluljárókat mintegy visszafoglalja az utcán élőktől, hogy a város lakói eredeti rendeltetésüknek megfelelően használhassák azokat. Azóta változó intenzitással visszatérő akciók zajlanak a kiválasztott helyszíneken a rendőrség, a közterület-felügyelet, a mentők és a nagyobb budapesti hajléktalanellátó szervezetek részvételével.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha minden szereplő következetesen elvégzi a munkamegosztás során rá háruló feladatokat, akkor a hajléktalan emberek nagy része végül elfogadja az intézmények segítségét, kisebb részük pedig máshová helyezi át tartózkodási helyét. Egy korábbi, nyolc kiemelt belvárosi aluljárót érintő akció során például 120 ott élő hajléktalan emberből több mint hetvenet sikerült szállókon elhelyezni és különböző intézményes ellátásokba bevonni.
Tucatnyian vidékre költöztek, a többiek ismeretlen helyre távoztak. Az elhelyezési arány meghaladta a hatvan százalékot, ami első hallásra egyértelmű siker. Csakhogy az akció lezárása után újra hajléktalan emberek bukkantak fel az aluljárókban, és néhány hét múlva rongyos matracok borították az egész területet. Igaz, többségük új arc volt, nem a régi lakók tértek vissza.
A segélyszervezetek nappali melegedőiben étellel, itallal várják a rászorulókat
Fotó: Bach Máté
Sok túlóra, kevés fizetés
A nyolcadik éve zajló akciók egyik tanulsága tehát az, hogy a probléma kezelhető, a másik viszont az, hogy az eredményeket nem elég elérni, azokat meg is kell őrizni. De miért nem lehet folyamatossá tenni a kampányt? Elsősorban azért, mert az efféle akciók a mindennapos munkán felüli pluszt jelentenek.
A szociális munkások leterheltsége nem marad el az egészségügyi dolgozókétól, személyenként legalább harminc-ötven hajléktalan ember ellátásáért felelnek, az utcai gondozószolgálat tagjai esetében pedig még ennél magasabb számokkal is találkozhatunk. A főváros budai oldalán akár hatvan-nyolcvan ügyféllel is számolhatunk. A téli krízisidőszakban az intézmények tovább tartanak nyitva, az ideiglenes szállásokon ugyanúgy ügyeletet kell adni, mint az állandó intézményekben, személyzet kell az éjjel-nappal riasztható krízisautóra, és még sorolhatnánk.
A hajléktalanellátásban dolgozók a téli időszakban sokszor havi nyolcvan-száz órányi többletmunkát végeznek, és ennek nagy része éjszakára és hétvégére esik. A száz túlórányi munkaidő egyébként olyan, mintha abban a hónapban hat és fél hetet dolgozna valaki. Másként számolva a napi nyolcórás munkaidő ilyenkor 12 és fél órára nyúlik, és ez novembertől egészen áprilisig így megy. Mindezt az ágazati átlagkeresetek rangsorában a legalacsonyabb fizetésért vállalják az itt dolgozók. Egy több éve a pályán lévő diplomás szociális munkás alapesetben 180 ezer forint körüli fizetésért végzi munkáját. Aligha árulunk el titkot azzal, hogy a fővárosi ellátószervezeteknél folyamatos a felvétel, számos betöltetlen állás van jelenleg is.
A rendszer működését ismerők szerint a hajléktalanellátásban valahol kódolva volt, hogy idővel a legnehezebb esetek maradnak kint az utcákon. Azok, akik a legkevésbé képesek alkalmazkodni, változni, szabályok szerint élni. Akik már a hajléktalan emberek közül is kilógnak. Ők jelképezik az ellátórendszer legrégebbi adósságait. Mert a többieknek már sikerült helyet találni, már csak azok vannak, akik eddig mindig a sor végére maradtak.
Most velük kell valamit kezdeni.
