Miért van ennyire Donald Trump bögyében Kína? A kampányában megfenyegette azokat az amerikai vállalatokat, amelyek Kínában termeltetnek, hogy jelentős vámot kell fizetniük, ha hazahozzák termékeiket. Aztán megválasztása után jött a telefonbeszélgetés Tajvan elnöknőjével, amelyet Pekingben úgy értékeltek, hogy meg akarja kérdőjelezni az „egy Kína” elvét. A kínaiak úgy tekintenek Tajvanra, mint lázadó tartományukra.
A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a nyugatiak rendezték kapcsolataikat a kommunista Kínával, ez volt az első számú feltétel: ne ismerjék el politikailag a kis szigetet. Az „egy ország, két rendszer” elvet el is fogadták mindenfelé a világban, nem firtatták Kína jogát a szigetre.
Most mintha Donald Trump provokálná a hatalmas államot, olyan helyen kezdi ki, amely a politikájának egyik alappillére. Fehér házi elődeinek Kína iránti megértő politikájával szemben ő bátran kiállt a tajvani „elnöknővel” – csupán ez a megfogalmazás is sértés Peking számára – folytatott telefonbeszélgetés mellett. „Nehogy már Kínából mondják meg, hogy kivel beszélgethet az Egyesült Államok megválasztott elnöke!” – szögezte le. Washington és Tajpej között ilyen szintű kapcsolatfelvételre majd negyven éve nem került sor. A kínai külügyminisztérium figyelmeztette Trumpot arra a Tajvan ügyében hozott kötelezettségvállalásra, amelyet számtalan washingtoni kormány is betartott.
Tengeralattjáró drónt fogtak
Kétségtelen tény, hogy Trump se megy a szomszédba, ha valakibe bele akar kötni, ám Kína se viselkedik valami megértően, ha a déli tengeréről van szó. Az 90 százalékban az ő beltengere, és semmilyen nemzetközi tárgyalást nem hajlandó erről folytatni. A hágai nemzetközi bíróság tavalyi ítéletét, amely a Fülöp-szigeteknek adott igazat, hogy hajói halászhatnak ezen a tengerszakaszon, Kína semmibe veszi. Eközben nemzetközi vizeken mesterséges szigeteket hoz létre, amelyeken kikötőket, katonai repülőteret, radar- és légvédelmi állomásokat alakít ki, mintegy kiterjesztve erre a térségre katonai befolyását.
A Dél-kínai-tenger fontos nemzetközi hajózási útvonal, évente úgy 5000 milliárd dolláros áruforgalom zajlik rajta, egyebek közt kőolajszállítmányok. Az eddigi szakértői jelentésekből az következik, hogy a tenger alatt nagy kiterjedésű kőolaj- és földgázmezők vannak. Kína a Spratly- és Paracel-szigetek – amelyeket magáénak vall a mesterséges építésükkel együtt – körüli vizeket 12 tengeri mérföldes körben saját belvizének, 200 mérföldes körben pedig gazdasági érdekövezetének tekinti. Így jön ki az a 90 százalékos szám, amely Kína érdekszférájába sorolja szinte az egész tengert.
Amerika Kapitánynak öltözött diák söpri az utcát Guangzhouban. Tiszta viszonyok?
A környező országok – Fülöp-szigetek, Vietnam, Brunei vagy Malajzia – a kínai fennhatóságot vitatják, de határozottan félnek is a nagy szomszédtól. Szinte hetente kerülnek összetűzésbe különböző kínai katonai naszádokkal ezen országok halászai, hajóikat százszámra foglalják le. Kína hajlandó lenne külön-külön tárgyalóasztalhoz ülni az érintett államokkal. De képzeljünk el egy Kína és Brunei közti megbeszélést, vajon melyikük állna fel elégedetten a tárgyalóasztaltól? Így ezek az országok – sőt Japán is, amelynek a tenger keleti felén van szigetvitája Kínával, mégpedig a Szenkaku-szigetek hovatartozásáról – az Egyesült Államokhoz fordultak, hogy szerezzen érvényt a nemzetközi tengerjog és szabad hajózás elveinek.
Az Obama-kormány alatt is az Egyesült Államok többször határozottan megfenyegette Kínát, hogy hagyjon fel a Dél-kínai-tenger militarizálásával. Az amerikai hadihajók két mérföldre horgonyoztak le a vitatott tengerszakaszon, de ez sem számított semmit. A térségben decemberben egy amerikai tengeralattjáró drónra tették rá a kezüket a kínaiak, az amerikaiak állították, hogy tudományos célokat szolgált, végül hosszas egyeztetés után visszaadták.
Az Egyesült Államok a világ tengereinek kétségtelen ura, nagyon ügyel arra, hogy Pearl Harbor óta ezt senki ne merje megkérdőjelezni. Ha tengeri konfliktusra kerülne sor Kínával, akkor nem kétséges, ki lenne a győztes.
A kínai haditengerészet hatvan tengeralattjáróból, húsz rombolóból, 54 fregattból áll. A közelmúltban jelentették be egy repülőgépanyahajó-gyilkosnak nevezett vízi szörny rendszerbe állítását. De csupán egyetlenegy, volt szovjet típusú anyahajójuk van. Csak a térségben tíz-egynéhány amerikai repülőgép-anyahajó tartózkodik. A US Navy haderejének hatvan százaléka rövid időn belül a térségbe érhet. Így ha az erő nyelvén akar beszélni Trump, akkor minden eszköze megvan hozzá.
Két ország van a térségben, amely kitartóan kilincsel az Egyesült Államoknál segítségben bízva. Az egyik Amerika korábbi nagy ellensége, Vietnam, őt sikerült Washington karjaiba üldözni. Hanoi és Peking már számtalanszor összekaptak a halászati és kőolaj-kiaknázási jogokon. Vietnam a kínai fenyegetés láttán tavaly 7,6 százalékkal megemelte katonai költségvetését, Oroszországtól tizenkét Szu–35-ös nehézbombázót vesz, európai és amerikai forrásból fejleszti a vadászgép-képességeit.
A világ üzeme
A másik kopogtató pedig a Fülöp-szigetek, ahol ugyancsak megbánták, hogy 1992-ben nagy csinnadrattával bezárták a Subic Bay-i amerikai támaszpontot. Most Manila nyolc lehetséges haditengerészeti bázist ajánlott fel az Egyesült Államoknak, hogy katonai erejével térjen vissza a szigetekre. Azért a Fülöp-szigetek is nyugodtabban nézne a jövőbe, ha a világ legerősebb hadereje állomásozna az országban az egyre fenyegetőbb kínai óriással szemben.
Ám az amerikai fölény ellenére a szakértők egy köre nem zárja ki, hogy a két nagyhatalom közt még fegyveres konfliktus is kitörhet a Dél-kínai-tengeren. Egyes elemzők számolnak azzal, hogy a nacionalizmus megerősödhet Kínában. Ezt nagyon könnyű felszítani. Különösen úgy, hogy Hszi Csin-ping elnöknek sokkal nagyobb hatalom összpontosul a kezében, mint elődeinek.
Trump üzletember. Számokkal biztosan könnyebb meggyőzni, mint ha valaki bonyolult diplomáciai manőverekkel állna elő. Vajon miért Kína szúrja ennyire a szemét? Jean-Michel Quatrepoint szerint – aki francia gazdasági újságíróból lett professzor – az új amerikai elnök elsődleges célja a munkahelyteremtés, és az az elv, hogy Amerika az első. Ha ránézünk a mutatókra, akkor azonnal láthatjuk, hogy az Egyesült Államokkal szemben Kína évi 370 milliós kereskedelmi többletet halmozott fel. A második helyen Németország van, 80 milliárdos többlettel.
A harmadikon Mexikó 60 milliárd dollárral. Mily véletlen, hogy pont ez a három állam az, amellyel szemben Trumpnak mindig van egy kis szurkapiszkája. Kétezer-tizenhatban Kína az egész világgal kereskedve 510 milliárd dolláros többletre tett szert, míg Németország 300 milliárdra. Hiába az Egyesült Államok gazdaságilag a világ vezető hatalma, mégis deficites, az amerikai adósság közelíti a 20 ezer milliárd dollárt.
Az Obama-kormányzat nyolc éve alatt ez majdnem megduplázódott. Trump egyik célja az, hogy kiegyenlítse a kereskedelmi forgalmat, de legalábbis egyensúly közeli helyzetbe hozza. Megfigyelők szerint a tajvani kérdés megpendítése is jelzi, akár még ez is az amerikai elnök tárgyalási lehetőségei közt szerepelhet a Kínával történő egyeztetéseken. A kínaiak viszont kötik az ebet a karóhoz: ők hallani sem akarnak arról, hogy felmelegítsék a tajvani ügyet, ez számukra le van zárva.
De vajon miért ugrál ennyire Washington Kínával szemben, amikor a külföldi adósságainak zöme kínai kézben van, bármikor padlóra küldheti az amerikai gazdaságot? – ez a sokat hangoztatott érv. Quatrepoint másként látja. Az amerikai adósság zöme amerikai kézben van: harmadát amerikai közintézmények, harmadát amerikai magánszemélyek, míg harmadát külföldiek birtokolják. Nagyjából kétezermilliárd van kínai kézben, őket követi Japán 1100 milliárd dollárral. Az amerikaiak, ha akarnák, akkor se tudnák egy csapásra leállítani a kínai importot. Egész iparágak függnek tőle, például a Szilícium-völgy nagy cégei ezer szálon kapcsolódnak az ázsiai országhoz.
Harminc év alatt Kína a világ üzemévé vált, hála a természetellenes megállapodásnak, amely a Walmart, a Wall Street és a Kínai Kommunista Párt között jött létre. Peking hatalmas kereskedelmi többletre tesz szert, amelynek révén százmilliókkal tudta gyarapítani a hazai középosztály számát. A nemzetközi vállalatok nyomott termelési költségekkel Kínában gyártatták, majd az elkészült termékeiket eladták a nyugatiaknak. A globális cégek és a nagybankok voltak ennek az üzletnek a haszonélvezői, a profit meg valahol egy adóparadicsom széfjében landolt. Aztán 2005-ben jött a nagy meglepetés.
Erő helyett fifika
Kiszivárgott egy a felső pártvezetés számára készült tervezet, amely húsz évre tette azt az időtartamot, amíg Kína világelső lesz a technológiában, kutatásban és innovációban. Erről nem volt szó – lepődhettek meg az amerikai cégek, és különösen a washingtoni kormány. Kína nem akar mindig a világ összeszerelő üzeme lenni, többre vágyik.
Ma már az egész Földön versenyeznek olyan nagy amerikai cégekkel, mint a Google, az Apple, a Facebook, az Amazon, a Microsoft. Majd mindnek megvan a kínai megfelelője: Baidu, Tencent, Alibaba vagy Lenovo. A mobiltelefon-gyártásban olyan nagy kínai világcégek nőnek fel, mint a Huawei és a Xiaomi. Ma már nem elégednek meg puszta másolással, termékeik tükrözik a kínai tudást és innovációt.
Az Apple egyszerűen nem tudna a kínai kapcsolatok, az egyébként tajvani Foxconn nélkül új termékkel előállni. És hát hova lenne Amerika az Apple nélkül? Eközben Amerikában viszont a termelés kihelyezése leszorította a bérköltségeket, a bérek az elmúlt évtizedekben stagnáltak, illetve alig nőttek. A középosztály egy része fokozatosan elszegényedett. Most már ez a folyamat annyira elviselhetetlen méreteket öltött, hogy – más tényezőkkel együtt – képes volt befolyásolni az amerikai elnökválasztásokat.
Ám Donald Trumpnak is rá kell jönnie arra, hogy sokszor az erőből meghozott döntések többet ártanak, mint használnak. Sokszor jobb fifikásnak lenni, minden esélyt számba venni, kipuhatolni a tárgyaló fél gyengéjét, megismerni a szándékait és érdekeit, mint azonnal ajtóstól rontani a házba. Még az is érthető, ha valaki egy ilyen felfokozott kampány után erőt mutat, nyilván egy elnöki periódust nem az első intézkedésekből kell megítélni. Ha elmúlt ez a kardcsörtető időszak, akkor le kell ülni tárgyalni Kínával is, erre adott a lehetőség az évenkénti amerikai–kínai csúcson. Addig pedig abban bízhatunk, hogy véletlenül nem fog eldördülni egy hajóágyú.
