A történelem majd ítél rólam – ez volt Fidel Castro Ruz igencsak terjengős védőbeszédének zárómondata az 1953-as Moncada-perben, amelyet a maga védelmében tartott, miután megostromolták a laktanyát. Jól hangzó végső felütés, de vajon a fiatal forradalmár melyik történelemre gondolt? Arra, amelyet maga hagyott jóvá az oktatásnak, vagy esetleg arra, amely csúfos kudarcként tanítja Kuba akkori második legnagyobb katonai létesítményének ostromát? A Santiago de Cuba-i erődöt megtámadó forrófejűek egy csapásra akartak felkelést kirobbantani, ám ennek akkor nem voltak meg a feltételei. Az értelmiségi palánták úgy gondolták, hogy elég pár lövést leadni, és a kubai nép halált megvetve, lelkesen fogja követni őket.
Kivégzési parancsok
Különben is mi predesztinálta Castrót arra, hogy forradalmár legyen? Gyermek- és ifjúkorát kényelemben élte. Apja cukornádtermesztő ültetvényes volt, aki azt követően vette feleségül a nála dolgozó anyját, hogy a balkézről fogant Fidel megszületett. A gyermek vallásos nevelést kapott, a sziget legjobb jezsuita iskoláiba járt. Tanulmányaiban nem volt kiemelkedő, viszont a sportban nagyon jól teljesített. Kis híján profi baseballjátékos vált belőle. Természetéből már ekkor kiütközött a valódi bandavezérség.
Két évet a havannai jogi karon tanult, itt fertőzte meg a forradalmi szellem. A Dominikai Köztársaságba „kirándulást” szervezett, amelyen az volt a feladat, hogy megdöntsék Trujillo diktatúráját. Természetesen elbuktak, de ez nem vette el a kedvüket, a következő úti cél a kolumbiai Bogotá, ahol a felkelés megint kudarcot vallott. „Romantikusak, szabad szelleműek és utópisták voltunk” – ezekkel a szavakkal foglalta össze ezt az időszakát Fidel.
Aztán elhagyta Havannát, és 1953 nyarán vagy száz fegyveres élén megtámadta a Moncada de Santiagót. Mint előző akciói, ez is véres vereséget hozott: a csapat felét helyben lemészárolták, a többiekre, így Fidelre és a testvéröccsére, Raúlra hosszú börtönbüntetés várt. Ám csak másfél évet kellett rács mögött ülniük, általános amnesztiát hirdetett Fulgencio Batista, Kuba korrupt elnöke. Kiszabadulva azonnal szervezkedésbe fogtak, létrehozták a Július 26. Mozgalmat.
Fidel az Egyesült Államokba utazott, hogy pénzt gyűjtsön a szervezetnek, amely Mexikóban kezdte meg felkészíteni a gerilláit. 1956. november 30-án értek partot Kubában, ám a hadsereg már várta őket, szétverték a csapatot, csupán egy marék fegyveresnek sikerült bemenekülnie a Sierra Maestra dzsungeleibe. Ekkor már a Castro fivérekkel volt az argentin orvostanhallgató, Che Guevara. A lázadó csoport egyre erősödött, Castro 1958-ra már nyolcszáz fegyverest tudhatott táborában, meghirdette a „totális háborút” a központi hadsereg ellen, amely vagy 12 ezer főt számolt.
Percek alatt el kellett volna sepernie a többnyire parasztokból álló egységet, ám Santa Claránál vereséget szenvedtek, és 1958 utolsó napján a felkelők előtt megnyílt az út a fővárosba. Batista újévi beszédében jelentette be a katonai vereséget, és már rohant is a repülőtérre. Így hullott Castro és forradalmárai ölébe a főváros és az egész ország. A gerillák azonnal megkezdték az ellenségeik letartóztatását. Ezreket vettek őrizetbe és kínoztak meg, Che Guevara éjt nappallá téve dolgozott, hogy aláírassa a kivégzési parancsokat Fidellel. A nap végén a két jóbarát nemegyszer, mintegy kiereszteni a gőzt, együtt tekintette meg a „forradalom ellenségeinek” tömeges kivégzését.
A világháború küszöbén
A hatalomra került gerillák agrárreformot jelentettek be, majd államosították a külföldi tulajdonban lévő, így amerikai bankokat, cégeket, kaszinókat. Ez nem használt az amerikai kapcsolatoknak, egyre mérgesebb lett a viszony a két ország közt, pedig a Fehér Házban először még úgy tekintettek a zöld egyenruhás kubai bagázsra, hogy meg lehet egyezni velük. Washington türelme 1961-ig tartott, ekkor megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, és elrendelte a sziget kereskedelmi blokádját. Az oroszok eközben Lenin-renddel tüntették ki Fidel Castrót, a Líder Maximót, a legfőbb vezetőt, és megkötötték vele a cukorért olajat szerződést, amely a szigetországnak a túlélést biztosította.
A CIA, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség szervezte disznó-öböli akció, amelyben főként kubai migránsok vettek részt, csúfos kudarcot eredményezett. A Comandante, a Parancsnok őrjöngött, és fegyvereket követelt a szovjetektől, hogy megvédje a szigetét. 1962 őszén a világ közelebb állt, mint bármikor az új, minden eddiginél pusztítóbb világháború kitöréséhez: az amerikaiak felfedezték, hogy az embargót kijátszva a szovjetek rakétákat szállítanak Kubába, ahonnan nukleáris fegyvereikkel könnyen célba vehetik az amerikai nagyvárosokat. Tíz napig borotvaélen táncolt a világ sorsa, de aztán megköttetett az egyezmény: a szovjetek kivonják a rakétáikat Kubából, ellenben az amerikaiak békén hagyják a Castro-rendszert, és eltávolítják Törökországból a Szovjetunióra irányzott atomrakétáikat.
Kuba azonban elégedetlen volt, mert a megállapodás a feje fölött köttetett, és elkezdett kacérkodni Kínával. Aztán mégis a nagyobb mellett döntött, forradalmi szervezetéből megalakította a Kubai Kommunista Pártot, és az „el nem kötelezettek” egyik vezető államának szerepét magára öltve, az egész világon végrehajtotta a szovjetek parancsait. Expedíciós haderejével – szovjet pénzből – olyan háborúkban vett részt, mint az angolai, etiópiai, nicaraguai, suriname-i, kongói, jemeni, ahol teljesítették a „proletár internacionalista szolidaritásból” eredő kötelezettségüket.
Ezekben a harcokban tízezerszámra vesztek oda a kubai „önkéntesek”, ráadásul az áldozatok hozzátartozóinak még beszélniük sem volt szabad az elesettekről. A Forradalmi Védelmi Bizottságok tagjai minden háztömbben léteztek, a szomszédokat is egymás ellen fordították, ha meg akartak tudni valakiről valamit. Valóságos titkosrendőrségként működve behálózták a kubai állampolgárok magánéletét is. Ilyen körülmények közt szinte lehetetlen a rendszer ellenzékét megszervezni. A Magyarországéhoz hasonló számú lakosságú országban százezerre teszik a tisztázatlan körülmények közt eltűntek számát, akik vagy börtönben, vagy kubai munkatáborokban haltak meg.
Orvosok exportra
Castrónak az egyik szerencséje az volt, hogy szinte mindenkit túlélt, aki tanúskodhatna ellene. A Líder Maximo táplálta a misztériumot, amely a személyét övezte. A kubaiak semmit sem tudtak a magánéletéről, sem azt, hogy ki a felesége, hány gyermeke van, és mennyien származnak házasságon kívüli kapcsolatból a számtalan szeretőjétől. Csak a bennfentesek tudták, hogy hol lakik, semmi sem szivároghatott ki tartózkodási helyéről, életstílusáról. Azt viszont tudták, hogy erre azért volt szükség, mert a CIA, mint a fáma tartja, több mint hatszázszor kísérelt meg merényletet ellene. Ki tudja ezt ellenőrizni? Nyilván senki.
Egy orosz újság kiderítette, hogy még akkor, amikor hatalmon volt, három jacht állt rendelkezésére, 32 rezidencián húzódhatott meg, és 9700 főre rúgott a személyi testőrsége. Castróhoz évtizedekig hozzátartozott a Cohiba szivar, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna, mindenhol vastag füstfelhőket eregetett. Aztán úgy nyolcvanéves kora táján orvosai tanácsára felhagyott e káros szenvedéllyel, nyilván ennek hatására lett ilyen hosszú életű.
A Rolex karórákhoz is vonzódott, amelyek néha elővillantak a zubbonya alól. Volt, amikor kettő volt a bal karján. Hogy minek? Ez is a rejtélyek sorába tartozik. Talán, ha az egyik elromlik, legyen egy tartalékba. Ne tagadjuk le azokat a sikereit, amelyeket a Nyugat orra alá dörgölhetett. Ezek az oktatást és az egészségügyet érintették. Az analfabetizmus mértékét Kubában leszorította két százalékra, a csecsemőhalandóság pedig egy százalék körülire csökkent. A hadsereg katonái mellett az orvosok voltak Kuba legfőbb „exportcikkei”, jelenleg is ezrek praktizálnak a különböző latin-amerikai országokban.
És ott a sport, amelytől nem vonta meg a támogatást a legcudarabb időkben sem, a kubai atléták, ökölvívók, súlyemelők évtizedekig meghatározó szerepet töltöttek be a világversenyeken. De mindezt a „dicsőséget” a mérleg egyik serpenyőjébe helyezzük, míg a másikban ott van az, hogy egy ország – háború nélkül – romokban hever, a gazdasága egy helyben jár, az egész Kuba egy nagy buhera, az élelmiszer-ellátás akadozik, a közösségi közlekedés szétesik, az épületek lerohadtak, gyógyszerhiány van, és a börtönökből csak ha valami nyugati vendég jön, akkor engednek ki mutatóba néhány ellenzékit. Ez Castro forradalma, amely szocializmust és szabadságot ígért. Neki minden teljesült ebből, amelyet hosszú élete alatt élvezett is. A népnek meg semmi. A démon eltávozott, ideje, hogy Kuba magára találjon.
Egy helyben járva
1959-től negyven évig a Szovjetuniónak mintegy 100 milliárd dollárjába került Kuba fenntartása. Ám a Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által bevezetett peresztrojkával fokozatosan bekrepált a fizetőgép. A szigetországban az 1990-es években oly mértékű áruhiány keletkezett, hogy voltak helyek, ahol éhínség lépett fel. Aztán megjelent Venezuela megmentőként, amely a szovjetek helyébe lépett, ráadásul ideológiai támpontot is jelentett a chávezista Caracasnak. Az utóbbi években azonban Kuba első számú kereskedelmi partnere, Venezuela sincs jó passzban, bármikor államcsődöt jelenthet. Hova forduljanak a kubaiak? Nem marad más választásuk, mint a régi partner, amely a XX. század 60-as éveiig gyarmatosítóként viselkedett a szigeten, az Egyesült Államok.
Csak hát egy hónapja olyan elnököt választottak Donald Trump személyében, aki nem akarja a Castro-rendszert, még akár a kereskedelmi bevételek révén sem, életben tartani. A 85 éves Raúl Castrót feleannyira sem szeretik Kubában, mint pénteken elhunyt bátyját. Hiába pragmatikus politikus, ő halovány utánzata az „őrültnek”, Fidelnek. Amióta tíz esztendeje a Líder Maximo átadta a hatalmat öccsének, óvatos gazdasági reformokat vezetett be, engedélyezte a „kapitalista” kisvállalkozásokat, ahol egy család, esetleg pár alkalmazottal éttermet, kávézót nyit, autójavító műhelyt vagy taxiszolgáltatást indít. Ezzel a lehetőséggel élt is eddig vagy félmillió kubai, akik ily módon akarják a kezükbe venni a sorsukat.
Az átlagfizetés Kubában pesóból átszámítva – most kapaszkodjanak meg – 6500 forint. Ehhez jön még az emigránsoktól átutalt évi hárommilliárd dollár, amely a kubaiak százezreinek biztosítja a túlélést. A „forradalom parancsnokaitól”, akik zömükben túl vannak a nyolcvanadik életévükön, de jó pár még mindig funkciót gyakorol, nem lehet elvárni semmiféle radikális gazdasági reformot. Ők már nem fognak gazdaságilag nyitni, minden tevékenységükkel arra összpontosítanak, hogy elkerüljék a nemzetközi ítélőszéket. Kubában a változás közel van.