Benn az idei termés. Nem sok – de így is elég.
A szőlőművest kedves növénye józan ökonómussá avatja, mégpedig a belátóbbak közül. Mert a jó szőlőműves nem felejti a krédót: nem te vagy az úr, legföljebb csak cifra szolga. Bármit teszel, bármilyen mélynek gondolt ismeretekkel dolgozol, bármekkora energiákat és fáradságot és technikákat mozgósítasz: mindig van valami és valaki fölötted.
Először is: az égiek.
Márciusban kemény fagy jő – a Kis-Somlyó hegyen kora hajnalokon sávos rendszerben fagyhullámok égetik az ültetvényeket. Majdnem akkora a fagykár, mint négy éve. A faluban letarolja a diófákat, köztük a harmincöt éve ültetett kedvenc fámat, amelyet suháng korában egy majdnem végzetes fagykártól mentettem meg. Hatalmas lombján a kizöldült friss levelek feketén szomorkodnak. Látványos büszkeségem, a bőven termő gránátalma tövig kifagyva. Csakhogy az élet él és élni akar – az elfagyott vastag ágakat levágom, és újra kihajt: a mai bágyadt napsütésben hat pirosodó pomagránát díszlik a szeptember végi kertben.
Áprilisban jeget kapunk – a hegytetői szőlőt sem kíméli, de a lejtőre telepített vékony héjú juhfarkot szabályszerűen elveri. Hiába védekezés, elkésett permetezés, ezen a vágón az idén nem lesz szüret. Július–augusztusban masszív és kitartó sivatagi hőguták jönnek, csapadék nélkül – a növény gyökerei hiába tekergőznek éltető ásványi sók és használható életforrások után a vékony termőréteg alatti bazalt sziklapadok réseiben, a furmintszemek töppedni kezdenek, a gyümölcshús kocsonyásodik. Szeptember elején özönvízszerű esőzés köszönt ránk – négy nap alatt annyi esik, mint egész évben kellene. Óriási pára, peronosznyomás és gyümölcsrothadás.
S aztán itt vannak a földiek: a növény kiszolgáltatott, legérzékenyebb és legkényesebb fejlődési életfázisában romlik el a traktorod; oda az időben végzett segítség. A baj oka mélyebben keresendő: nincs szerelő a gépjavításhoz, ha akadna is, nem ér rá. Ahogyan nincs már semmilyen munkát vállaló ember a szőlőhegyen, de más szőlőhegyeken sem – hová lett a régi szőlősgazdák archetípusa, aki örök patriarchális nyájassággal érti és helyesen értelmezi a teremtés nagy pillanatait? Aki szívós kitartással végzi fölemelő munkáját? Alig-alig akad segédmunka a zöldmunkákhoz, fürtritkításhoz, szüreteléshez; a nagyobb kézi munkákhoz, amelyek már a három hektárhoz is kellenek. Dolgod tehát korántsem úgy alakul, mint ezerszépségű látomásaid és érzelmes álmaid ígérnék – minden igyekezet ellenére.
De most már forr a bor, s mindez azért jut eszembe, mert egy beszélgetőtárs-újságíró nemrég szembesített a kérdéssel: honnét vélem érteni a növényi lét titkait? Így adták az égiek, vágom rá kissé karcosan, különben mit sem szólnék a szőlő géniuszáról.
Persze jól emlékszem nagyapám jó bortermőhelynek aligha mondható gyulai szőlőjére, ahová gyerekkoromban kötelességszerűen kapálni kellett járni. És kötözni a karós művelésű alföldi tőkéket, a dús levelű szlankamenkát, szerémi zöldet, bánáti rizlinget, saszlát és a szagos Izabellát. A szüretek nagycsaládi események voltak, ’majd százéves fényképek bizonyítják.
A szőlő a puttonyokból a szedőkádba került, lovas kocsival a Nagyváradi úton át haza, a Kenyérsütő utcába; ott dolgozták föl, és a pincében katonásan forrt a bor. Öregapámnak ugyan egyetlen hold szőlőskertje volt az Ökörjárás-dűlőben, melyhez akkor is makacsul ragaszkodott, amikor e vérszövetség teljesen irracionálisnak látszott. Hetvenéves korában elvette tőle a téesz, de visszaperelte. Hogy aztán a család nagyapám halála után újra visszaadja a téesznek.
Vagy ott volt Kelemen sógorék aranyági szőlője is – nemrég öreganyám húgának tudóssá és szakférfiúvá vált fia hívott fel, a nyolcvan fölötti kedves rokon, Técsi Jani Tatáról, aki jeles borosgazda is a baji szőlőhegyen, és akinek fiatal korában módjában állt ezeket a régi gyulai borokat rendszeresen kóstolni. Ha nem tudtam volna (gyermek voltam a boriváshoz), csak megerősített: mindketten tiszta, becsületes és iható borokat készítettek. Különösen addig, amíg idős korukban el nem kezdték a különböző fajtákat egybeszűrve „összekutyulni”.
Az pedig, hogy legyen szőlőd, legyen saját birtokod, mondtam még a kérdező beszélgetőtársnak, mindenki számára tisztes teljesítmény. Engem a szőlő szükségszerű plántálására és megművelésére különös élmény döbbentett rá. A vakvéletlen úgy hozta, hogy Hamvas Béla spirituális művét, A bor filozófiáját még kéziratban olvashattam, és első nyomdai kiadása előtt korrigálhattam is. 1988-ban, Szombathelyen történt a mesés felismerés és megvilágosodás az Életünk című folyóirat szerkesztőségében – akkor már megvolt a hetyei ház a Nagy- és a Kis-Somlyó tanúhegyek tövében.
Hamvas igen koncentrált kis művének hatására félkész gondolataim homályán hirtelen és élesen hasított át a felismerés: ugyan miféle észre sem vett gazdagságban élek én e szent szőlőhegyek tőszomszédságában? És miért zuhanok vakon és süketen el mellettük? Lassan kezdtem észbe kapni: ó, a Somlyó! Hamvas is a legnagyobbnak nevezi – és mániákusan kezdtem a szőlőterületek vásárlásában gondolkodni. Persze a felismeréshez nagyon is kellettek az esszenciális lételőzmények – nagyapám, gyulai szőlők, aztán a távoli Kis-Kárpátok, ahol dédapámnak és ükapámnak volt szőlőskertje Bazin régi királyi város szőlőhegyén. És talán valamelyest ismertem a bor géniuszát és a szüret szakralitását is.
Egyébként a szőlőműves szabad ember: a szőlő rendkívüli függetlenséget és önbecsülést ad. És szelídséget. Nem nyomulsz, nem veszel részt fölösleges dolgokban, mert tudod, hogy az energiáidnak hol a helyük. Kimégy a szőlőhegyre, amit te plántáltál, te hoztál létre, és észrevétlenül egészen másik dimenzióba lépsz át. Ott minden más, akár egy ontológiai költeményben. Tágasabb a természet, tágabb a világ, fönt vagy a hegyen, éneklő madarak, lélegző növények között, s ez mind segít téged. Kikapcsol, ötleteket ad, tisztábban, mélyebben látsz, jobban érzékeled saját külső és belső határaidat. Ettől lesz jobb és mélyebb, amit csinálsz.
De ha a folyamatot megfordítanád, és előbbre helyeznéd a hasznot, a forintban termelhető profitot, nem helyes a sorrended. Tudnod kell: szőlőt művelni nehéz, az ember sokat kínlódik, nyűglődik, és sikerei mellett vannak bukásai is. Olykor minden lefagy, máskor lerohad, elveri a jég, vagy jön a szaharai aszály, és amit addig neveltél, nem tudod megvédeni. És hát a borod sem lesz olyan, mint szeretnéd. Teremtő bizonytalanságban élsz, csakhogy a szőlőműves mindezt tudja és érti.
Most pincédben a must – végzi a dolgát, hogy borrá lényegüljön. Külön a furmint és a petit somlai is. A Nagy Átváltozás abban a rendben történik, mint amikor minden a helyén van. Helyén a must, a bor – az ember, az istenek, a dolgok, az egész szaturnuszi világ. Úgy készül minden, hogy sikeresen mutassa föl az aranykor elfelejtett derűjét.
