Alighanem minden emberi kultúra alapvető vonása a halottaknak megadandó végtisztesség, csupán a rituálék módja tér el egymástól. Az elhunytaknak kijár a temetés, a földi maradványok elhantolása, a holttest föld alá temetése vagy épített mauzóleumba helyezése. És természetesen a feltámadásig tartó örök nyugodalom. Csupán két esetben van kivétel: a súlyos bűnöket elkövetők és a csodálatos erkölcsi magasságokba került szentek élettelen testét láthatja az utókor. Legalábbis időtlen idők óta ez a gyakorlat alakult ki és hagyományozódott egészen a legutóbbi évszázadokig.
A gonosztevők tetemének közszemlére tétele részben az igazságszolgáltatás erejének szimbolizálása: azt demonstrálja, hogy még a legelvetemültebb bűnöző sem kerülheti el a sorsát. Ezért rögzítették és tették nyilvánossá például Nicolae Ceaușescu és felesége, Elena Ceaușescu 1989. december 25-i kivégzését vagy a Szaddám Huszein 2006. január 15-i felakasztásáról készült felvételeket. Az ókorban és a középkorban az elítélt temetetlenül hagyott, oszlásnak induló holtestének a látványa a büntetés bizonyos fokú súlyosbítását is jelentette: az eljárás kiközösítést és további megszégyenítést jelentett.
És előfordult olyan is, hogy a már eltemetett emberre bizonyítottak súlyos bűnt, ami miatt a holttestet kihantolták, közszemlére tették, esetenként pedig szimbolikus ítéletet hajtottak végre rajta – például felakasztották, vagy máglyán elégették. De az újratemetések hosszú történetében léteznek olyan esetek is, amikor nem a súlyos vétek miatt hantolnak ki valakit, vagy a ragyogó életszentség eredménye lett a felemelés, az elevatio.
Már az ókorban gyakran „újrahasznosították” a régi sírokat, a túlzsúfolt középkori temetőkben és templomok alatti kriptákban megszokott volt, hogy bizonyos időközönként – helytakarékosság miatt – a régóta porladók csontjait összeszedték, és kellő tisztelettel bár, de közös sírba, ossariumba helyezték el.
A reformáció kezdeti viharos korszakában előfordult olyanfajta sírgyalázás is, amikor a csontokat szétszóró feldühödött emberek nem az elhunytról akartak utólagos erkölcsi véleményt nyilvánítani tettükkel, hanem csak úgy vélték, a szentek ereklyéinek tisztelete helytelen, babonás, sőt egyenesen sértő. Ez történt többek között Árpád-házi Szent Erzsébet marburgi sírjánál, és valószínűleg így vesztek el Kapisztránói Szent János földi maradványai is Nagyszőlősön.
A középkori nagy újratemetések gyakran diplomáciai úton végrehajtott vagy akár erőszakosan, háború útján megszerzett szentek földi maradványainak újabb elhelyezését szolgálták.
A thébai Szent Pált például legalább ötször temették újra. Az elmúlt két évszázad nagy újratemetései legtöbbször a megváltozott történelmi ítélet következményei. A kényszerűségből, száműzetésben, emigrációban elhunytak földi maradványait fényes ünnepségek során szállították szülőföldjükre. Kossuth Lajost ugyan nem újratemették 1894-ben, de a száműzetésben meghalt politikus hamvainak hazahozatala hatalmas demonstrációvá vált. Az uralkodó, Ferenc József nem akadályozta meg a nemzeti gyászt, de a temetésen az országgyűlés elnöke, a hadsereg tagjai és az államigazgatás munkatársai nem vehettek részt.
Rákóczi Ferenc ünnepélyes kassai újratemetése 1906. október 29-én már kevésbé sértette a Habsburgok érzékenységét. Ehhez azonban jogi procedúra is kellett, hiszen az 1715. évi 49. törvénycikk két paragrafusa is elítélte Rákóczit és társait. Ezt a rendelkezést az országgyűlés visszavonta, majd Ferenc József már másnap szentesítette a döntést.
Az isztambuli Szent Benedek-templomból a hamvakat Budapestre szállították, és ott ravatalozták fel, majd innen kerültek végső nyughelyükre, a kassai Szent Erzsébet-dóm kriptájába. Az újratemetés gondolata már a XIX. században felvetődött, és egy ideig Habsburg-ellenes politikai demonstrációnak szánták az ünnepséget, ám a XX. század elejére már inkább a megbékélés szimbóluma lett a szabadságharc és a kuruc kor prominenseinek újratemetése.
A kommunista időszak politikai vezetőinek újratemetése többnyire a legnagyobb titokban történt, hiszen az önkényuralmi rendszerek felpuhulása és bukása, a változó ideológia és az ezzel együtt járó történelmi átértékelés sokak számára jelenthetett kellemetlenséget. Sztálin múmiáját például 1961-ben, az éjszaka leple alatt „költöztették ki” Vlagyimir Iljics Lenin mellől, méghozzá az SZKP XXII. kongresszusának határozatát követve.
Az akcióval ugyanis csupán az 1953-ban meghalt diktátor tevékenységét kívánták kissé átértékelni, ám a kommunista diktatúrát magát nem, indokolt volt tehát a titkolózás. Georgi Dimitrov bolgár pártvezér földi maradványait egészen a rendszerváltásig kezelgették Vlagyimir Vorobjev anatómus és Borisz Zbarszkij biokémikus Lenin tetemének tartósítására kifejlesztett módszerével.
Az eljárás lényege, hogy a holttestet rendszeresen formaldehides, kálium-acetátos, alkoholos és egyéb fürdőkbe helyezték, valamint a bőr alá és a hasüregbe is vegyi anyagokat juttattak. A kommunizmus bukása után, 1990-ben a mauzóleumban és a környékén nyugvó kommunista vezetőket elhamvasztották, majd július 23-án Szófia központi temetőjében eltemették. A mauzóleum föld fölötti részét 1999-ben robbantották fel, és csak a közelmúltban derült ki, hogy megfeledkeztek az alatta húzódó többszintes betonbunkerről.
A csehszlovák pártvezető, Klement Gottwald újratemetésének hátterében szakmai műhiba állt: az 1953. március 14-én elhunyt, alkoholizmusban és vérbajban szenvedő pártvezér múmiáját nem a megfelelő eljárással – vagy csak nem kellő körültekintéssel – kezelték, s így már a halála után kilenc évvel annyira rothadni kezdett, hogy a kisebb pótlásokra alkalmas glicerines és műanyagból készült „protézisek” többé nem voltak elegendőek. Így aztán a pártvezetés döntésének semmiféle politikai motívuma nem volt, csupán a természet kényszerítette ki: Gottwald maradványait eltávolították a mauzóleumból, elhamvasztották és újratemették.