A diós- és mákos patkó, melyet pestiesen bájglinak vagy pejglinek neveznek, mindig karácsonykor éri el aktualitásának tetőpontját. Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga, hanem a szakácsnője készítette, vagy pedig a cukrásztól hozatta.
Egy bizonyos fajta csendes verseny alakul ki ilyenkor a háziasszonyok között főleg a diós kalács terén (a mákos csak másodrangú szerepet játszik) s a vendég jelenjék meg tízóraira, ebédre, uzsonnára vagy vacsorára a vendéglátó háznál, érkezzék hivatottan vagy hívatlanul, éhesen vagy jóllakottan, el nem kerülheti sorsát. Meg kell kóstolnia a pejglit s véleményt mondania, mely természetesen csak a legkedvezőbb lehet. A jelzők, melyek e véleményt díszítik, nem igen maradhatnak a „fenomenális” alatt, különben „örök harag és magázás” jut osztályrészéül a tapintatlan jövevénynek.
Akinek jól megy, az karácsony estétől újév napjáig (eddig tart az ünnepi kalács versenye) egy tucatszor is bírói szerephez juthat a bájglimérkőzésben s ha esze van, holtversenyt deklarál, melyben csak győzők vannak és nincsenek legyőzöttek.
Alapjában véve rendkívül tiszteletreméltó ez a hagyományos versengés, de ha rajtam állana, az év folyamán több előfutamot tennék kötelezővé, hogy karácsonyra csak a döntő maradjon. Mert így, ahogy van, kissé fárasztó, az ember a vége felé hajlandó mindörökre megunni e különben kitűnő és érdekes tésztaneműt, különösen, ha itt-ott avas dióra meg keserű mákra bukkan a töltelékben.
Nekem például a béke éveiben karácsonynál sokkal jobban ízlett a diós patkó április végén, amikor tudniillik rendszerint Pozsonyba utaztam a lóversenyekre és soha el nem mulasztottam, hogy jókora csomag diós süteményt ne hozzak magammal Wendlertől, a nagy hírű pejgli sütőmestertől. Wendler boltja ott volt a színház közelében, a Palugyay-féle Zöldfával szemben (hol akkoriban Sovánka Nándor muzsikált) és különös, jellegzetes és tökéletes formájú pozsonyi patkóival mindig igen nagy sikerem volt itthon hölgyismerőseim körében.
Most azonban karácsony felé közeledünk, Pozsonyba – ismert okoknál fogva – amúgy sem járok, a derék Wendlerrel azt se tudom, mi lett azóta s így valódi pozsonyi patkóval senkinek sem szolgálhatok. De üres kézzel mégsem állok önök elé, tisztelt olvasóim, magyar háziasszonyok: néhány sorral alább különleges karácsonyi diós- és mákos kalács receptre bukkannak, melynek birtokában bizalommal adhatják be nevezésüket a karácsonyi pejglimérkőzésre.
Jobb kalácsot még ama bizonyos Wendler se süthetett soha, mint amilyen az Önök asztalára fog kerülni e recept nyomán. Finom, omlós lesz a tésztája és nagyszerű a tölteléke, különösen a diósé.
(Az Ínyesmester írása a Pesti Napló 1930. december 12-i számában)
Özv. Maros Imréné elmondja, hogy már évek óta futkároz a hideg a hátán, amikor karácsony és húsvét körül a bejglit emlegetik. Kéri, hogy tisztítsuk meg a nyelvünket ettől a korcs szótól.
Bizony, nem szép szó ez a bejgli, bájgli, a német Beugel átvétele, a Der Sprach Brockhaus szerint ‘gefülltes Kipfel’, vagyis ‘töltött kifli’, magyarán ‘töltött patkó’. Mi csak itt Pesten ismerkedtünk meg vele, magyar vidéken mákos, diós, lekváros kalácsnak hívják. Igen, az a furcsa, hogy éppen ezt a rúd alakú süteményt nevezik Pesten bejglinek, holott ez a német szó ‘hajlított’-at, ‘patkó’-t jelent.
(Magyar Nyelvőr, 1971)
[…] a bejgli szót sokkal könnyebb kimondani, mint ugyanezt finnül. A bejglit ugyanis finnül így hívják: „saksanpähkinällätai unikon-siemenillä täytetty piirakka”. Hogy ez diós, vagy mákos bejglit jelent, azt legnagyobb sajnálatomra nem sikerült megállapítanom.
(Amerikai Magyar Világ, 1978. január 29. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)