Több mint hetven év telt el a második világháború óta, és még mindig maradtak lezáratlan ügyek, rendezetlen és rendezhetetlen esetek. Talán maradnak is örökre. A szovjet hadsereg által elhurcolt műkincsekre a mindenkori országvezetés úgy tekint, mint a háborús károk jóvátételére, mint fájdalomdíjra. Felmérhetetlen az elhurcolt műkincsvagyon, amely orosz közgyűjteményekben és talán magánlakásokban pihen.Mivel nincs róla, főleg az eredetéről pontos dokumentáció, sok esetben bizonyíthatatlan is maradna az eredete.
Magyarország csak a sárospataki könyvtárat kapta tőlük vissza. A Gyurcsány-kormány úgy tett, mintha nagy diplomáciai eredménye lenne, miközben az oroszok megfizettették velünk az évtizedes tartás és állománykezelés költségét.
A hajlított kalap című könyv minderről csak mellékesen szól, a második világháborúban elhurcolt magyar műkincsek közül elsősorban ugyanis azokról lehet könyvet írni, amelyek megkerültek. (Persze végleg eltűntek fontos darabok, nem csak a szovjetek és nácik keze volt enyves.) A Német Birodalom precíz volt ebben is, részletes leltárt készített a rablott kincsről. A Szépművészeti Múzeum menekített anyagának is az volt a szerencséje, hogy a szövetségesek által megszállt területre került, máskülönben ma a Puskin Múzeumban nézegethetnénk.
A Német Birodalom és vezetése közismert volt szépérzékéről és művészetrajongásáról is.
A festői ambíciókat dédelgető Führert mint nagy német művészt ünnepelték, ő pedig azt nyilatkozta: ha vége lesz a szörnyű háborúnak, Toscanában akar majd festegetni. Ez ugyan nem jött össze, az azonban egy ideig igen, hogy az övé, illetve nemzetéé és annak vezetőié lett Európa leigázott országainak legértékesebb műkincsgyűjteménye: festmények, szobrok, bútorok, porcelánok. Hitler szülővárosában, Linzben akarta létrehozni a világ leggazdagabb Führermuseumát. A nagy gyűjtögetésben jutott a vezetőknek is, akik frissen szerzett palotáikat hordták tele ízlésükhöz illő tárgyakkal.
Kovács Ágnes könyve nem történelmi krimi, hanem dokumentált tudományos munka arról, hogyan, mikor, kik tettek és mit a világ legértékesebb műtárgyaival. Szól a mohó, ám precíz leltárt készítő németekről, a gondos amerikai szakértőkről, akik visszaadták a kincseket tulajdonosaiknak, és a vitatott szerepű magyar politikusokról, akik, ha olykor kétségbe vonható döntésekkel is, de a legjobb szándékkal próbálták menteni, ami menthető a Szent Koronától a közgyűjtemények kincséig. A koronát, amelyet a diplomáciai nyelvben csak hajlított kalapként emlegettek, elásták, kiásták, végül az amerikaiak elvitték, és huszonöt éven át őrizték.
A főkoronaőr, Nagy Ferenc miniszterelnök kívánsága volt, hogy amíg idegen uralom van Magyarországon, addig ne adják vissza. Bár a szovjet csapatok még egy ideig elidőztek, 1978-ban a korona mégis hazatért.
A legvitatottabb figurája a könyvnek Csánky Dénes, akit 1944-ben neveztek ki a lefoglalt zsidó műkincsek kormánybiztosává, majd az év végén a Szálasi-kormány utasítására megszervezte a Szépművészeti Múzeum anyagának és az oda beszállított műkincseknek a németországi elszállítását.
A feladatot Csánky teljesítette, elkötelezettségét senki, szakértelmét és döntéseit azonban sokan kétségbe vonták. Kovács Ágnes nem foglal állást az ügyben. Dokumentumok segítségével állítja össze a tablót: mi történt Európában a háború alatt, és mi utána. Milyen úton és milyen döntések nyomán kerültek a magyar műkincsek is a müncheni Central Collecting Pointba (ahol, mint megtudjuk, a cigaretta fontos protekciós árucikk volt – nincs új a nap alatt).
Mi történt ott 1945 és 47 között, kik voltak azok, akiknek állhatatosságát, szakértelmét utólag is meg kell köszönnünk. Közöttük az amerikaiaknak, akiknek az elrabolt műkincsek rejtekhelyeinek megtalálásában, megmentésében és visszaszolgáltatásában elévülhetetlen érdemük volt.
(Kovács Ágnes: A hajlított kalap – Elhurcolt magyar műkincsek. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 283 oldal. Ára: 3400 forint)