„Akkor a legjobb kocsmába menni, amikor az ebéd íze még az ember szájában van.” Akkor is jó, mondom én, de nem csak akkor. Krúdy Gyulától van egyébként ez a szép és okos magyar mondat, de mint minden szép és okos állítás, ez is ellentmondásra ingerli az embert. Még színjózanul is. Az embert, aki – természetesen – elkötelezett magyar, tapasztalt férfi, és nem szűkölködik „visszabeszélős”, kurucos hajlamokban. És aki éppen egyedül van, „rideg legényként” mintegy „kicsapva”, mert sok a dolog ilyenkor vidéken a kertben. Tegnap tehát – cudar meleg volt – ebéd előtt „átléptem”, ahogy errefelé, Kemenesalján mondják, a kocsmába, egy sörre. Okosan tettem, s nemcsak azért, mert aligha van felemelőbb pillanat a nyári verőben, mint egy kocsmai nyírfa és egy vörös tölgy árnyékában nézni a korsón kicsapódó párát, mielőtt az első nagy kortyra elszánnánk magunkat.
Felemelő ez a pillanat, testnek, léleknek egyaránt, ám hasznos is, mert éppen itt van, szintén csak egy sörre, a másodikat már én kérem ki, az a fiatalember, akinek a legjobb motorfűrésze van a faluban, és a kertünkben van két akkora akácfa, akadékban, hogy… Egy szó mint száz, a sör után és még az itthoni fröccs előtt valami maradék étel legyűrése közben már sivít is a gép, le se nyelem az utolsó falatot, már fogom is a kötelet, hogy húzzam a fát, oda essen, ahova kell. És ugyanezt elmesélhetném kerítésreparálás, árokásás, venyigekihordás, tévébeállítás stb. „tárgyában” is, ahol a mi kis kocsmánk jelentette számomra az aktuális „céginfót”. De engem is kértek meg már ugyanott erre-arra, egy kis motorolaj, holnapig a (régi jó szovjet) öntöttvas lábas, és elfele ballagva: „Karcsi bácsi, nincs véletlenül a hűtőben egy söre…”
Ennek a bekezdésnek a kulcsszava a „kocsma”. Amelyet hajlamos vagyok majdnem olyan jó érzéssel kimondani, mint a magyar társasélet többi „kultuszhelyét”, azt például, hogy „udvarház”, hogy „tanya”, hogy „cinterem”, hogy „fürdőhely”, hogy „borház”. Mert a kocsma nem a berúgás helye, jóllehet azért néha az is előfordul ott, hanem a kisközösségi élet tere és alkalma. Az együttlété, a beszélgetésé…; élettere a viccnek, a hírek cseréjének, a napi elintézendők megbeszélésének, az adomázásnak, a közös múlt életben tartásának, a legyintgetésnek, ha valaki óvatlanul a politikát hozza szóba. És a csöndeknek: miről nem beszélünk – családi dolgokról például. A kocsmai időtöltés tele van férfias rítusokkal, hogy ki és mikor és kinek fizet, és mit. Télen ki tesz a tűzre. Ki kínálja meg cigarettával a másikat. Ilyesmik.
Ma már a kerti kuglinak nyoma is alig van, szerencsére a játékgépnek még annyi sem, de akad azért csocsó meg darts, olykor kártya. Persze a zöm üldögél, beszélget, az is bejön fröccsözni, akinek a hegyben szőlője van. Több mint tíz éve járok ebbe a kocsmába, és majd’ félszázada a pesti lakóhelyem közelibe (a szerencse fiának tartom magam – mindkét „hely” szűk saroknyira van a háztól), és igazi részeget alig-alig láttam, s egy-két pofonra, ha emlékszem. (Azt se én kaptam vagy adtam.)
És jómagam is ritkán kerültem olyan állapotba, hogy elsüthessem lüke piamelléki szövegeimet (kinek nincsenek effélék?), hogy „aszongya”: Nem ittam még rossz bort, de jó vizet se…, vagy hogy mit mondott a „kunbéla”? Be a szervezetbe… Az évek során egyetlen embert szedtem ki mindösszesen az árokból, a hóból, nagy benga alak volt, Hosszúpuska a becsületes gúnyneve. Hogy aztán mesélhessem a legközelebbi este a kocsmában az idevágó székely viccet. (Mereng az árokban az atyafi: Ha most ki tudok mászni innen, akkor visszamegyek még egy pálinkára, ha meg nem, akkor hazaballagok.) Összegezhetjük: kocsmába jó menni ebéd után, ebéd előtt, de talán mégis a legjobb vacsora felé, persze a legegyszerűbb, ha idefordítjuk Hamvas Béla ajánlását a borivásról: mindig. (És persze: mindent és mindenhol.)
Soha nem állom meg, hogy fel ne lapozzam a Czuczor–Fogarasi-nagyszótárat, ha kedvemre való szóra akadok a magyar nyelv univerzumában. Mert ezt az Arany János és Jókai Mór korából való óriási művet lapozgatva nem csak a szavak származásáról és jelentéséről értesülünk: egy-egy szó magyarázatában benne van a sokszázados magyar múlt minden tudása, minden élménye, a múlt úgy van jelen – minden fellengzősség nélkül mondva –, mint a nemzet élete, azaz a sorsa.
Még ebben a kis esendő szócskában is, hogy „kocsma”. Esendő? Azért kapásból ideidézhet minden érettségizett magyar egy-egy Ady-sort: „Hajtson szentlélek vagy a kocsma gőze…”, József Attilát: „Én túllépek e mai kocsmán…”, nem is beszélve Petőfink „jó öreg kocsmáros” apjáról és faluvégi „kurta” kocsmájáról. Aki netán nem tudná, hogy a „kurta” jelzőnek itt mi is az értelme, „Cz–F.” természetesen ebben is felvilágosítja: „jelent olyan kocsmát, melyben nem esztendő hosszában, hanem a helyi szabályokhoz képest rendesen csak Szent Mihálytól Szent Györgyig mérik a bort” – ám itt még nincs vége: „vagy ha máskor is, az titokban történik.” Hát nem jó betyáros életkép ez?
De ha már a „zugivászatról” van szó, a „Cz–F.” nem ismeri a ma közkeletű „bögrecsárda” szót, ahol valóban sok mocskot tolnak le a nyomorultak torkán, viszont ott áll helyette a „szugolykocsma”: „Elrejtett helyen, szűk utcában fekvő kurta kocsma, melyet a nép söpredéke látogat.” De ha már fölcsaptam a könyvet, írjuk ki a pontos kocsmameghatározást is: „Nyilvános ház, melyben az ivók számára bort, sört s más szeszes italokat árulnak, mely egyszersmind az ivóknak ideiglenes tanyául szolgál.” Ez az utóbbi tulajdonsága a kocsmának az, amelyet a vacsorát melegítő asszonyok oly nehezen vesznek tudomásul, s akiknek ez irányú „felvetéseit” a hazatérő ember kész mindenféle fogadalmakkal nyugtázni…
Csárda, csehó, csapszék, köpködő, krimó, italbolt („Cz–F.”-nél még ivóház, dőzshely) stb. – nem kell föllapozni a szinonimaszótárat, hogy a kocsma egyéb neveit összeírjuk, de semmi értelme: igazán a kocsma az a szó, amelyik mindig és mindenhol érvényes. Még – mondjuk – egy londoni „pub” esetében is (jó, istenem, III. Richárd óta áll a helyén, és ha bent iszol, üvegpoharat kapsz, ha az utcán, akkor műanyagot), vagy a Székelyföld mélyén, ahol az van kiírva: „bár” (és ha elviszel otthonra még pár „ciuc”-ot, másnap vissza kell vinni az üveget, mert föl van írva: elvitték „idegenek, magyarok”).
S miközben azon merengek, hogyan is fejezzem be ezt a cikket, további személyes emlékekkel, valami irodalommal, netán szóba merészeljem-e hozni, hogy a hét végén Kapolcson kell föllépnem (a magam idei pálinkája – konkrétan hatféle körte – kíséretében), mi másról, mint a magyar írók italozási szokásairól felvilágosítandó a nagyérdemű közönséget, nos, régi barátom, Temesi Ferenc könyvein akad meg a szemem a polcon (vele is hány meg hány helyen…, „boldogult úrfikorunkban…”). Leveszem szótárregényét, a Port, hát itt a „kocsmák” címszó. Abban is a „Kossuth Lajoshoz” nevezetű. Amelyik délben zárt („A leves már mögfőtt, embörök!), háromkor újra nyitott („Délután háromra siessenek kendtök vissza, hogy ki né maradjanak a máriásbul!”), és kilenckor fájront. („Rögge’ négykó’ ke’ni kő’. Mönnyön mindönki Isten hírive’.”) Pontosan mint az ország másik végében, nálunk, és kétszáz évvel utóbb. A búcsúpohár lehajtása mellé a kérdés: „Hun lakik a Jézus? Mönnybe.”
A kocsma maga az állandóság.
Mög persze Kossuth apánk. Ha már Krúdy Gyulával kezdtük, legyen az övé az utolsó szó. „A vak koldus leült a kocsma küszöbére, elfogyasztotta a karéj kenyeret, és azt mondta, hogy csak egy percig szeretne újra látni, hogy Kossuth Lajost láthassa, akit Cegléden beszélni hallott.”