Szép csendesen leraktak bennünket, és könnyes szemmel néztünk a vonat után, amely még füttyenteni sem mert, csak szép csendesen elindult. Visszafelé néztünk-néztünk utána, ameddig láttunk, és egyszer csak eltűnt a szemünk elől egy fenyves erdőben, ahova a vasút bekanyarodott. Ekkor aztán fellélegeztünk, összepakoltuk a holminkat, és ráültünk, mert még világos volt az idő, és azt mondták a tisztek, hogy majd csak bealkonyadtakor induljunk útnak, nehogy még valami olasz repülő észrevegyen bennünket, és még oda sem érjünk, már agyonveresse fele emberünket az ágyúval.
Izgatott zűrzavar uralkodik Nova Gorica vasútállomásán, a szlovén–olasz határon, ahová több mint félnapos út után végre begördül az Isonzó expressz. Maroknyi fogadóbizottság a peronon, vígan söröző, kissé meglepett szlovénok a resti padjain, s a vagonokból lekászálódó zarándokok az idegenvezetők színes zászlaja alá gyűlnek, hogy viszonylag fegyelmezetten megalakuljanak a sárga, kék, fehér, arany utaszászlóaljak. A reggel hétkor Budapestről indult MÁV-nosztalgia-különvonat komótos tempóban kelt át Magyarországon, kapaszkodott föl az ausztriai vasútépítészeti remekmű emelkedőjén, a boldog békeidőket idéző Semmering-hágón, majd az utolsó kilométereken, Jesenicétől Nova Goricáig a szlovén hegyvidék erdőin hatolt át, hogy az Isonzó völgyébe érkezve végül átkeljen a világ leghosszabb vasúti kőhídján, a solkani viadukton. Ez a vasútvonal kötötte össze az Osztrák–Magyar Monarchia két legnagyobb városát, Bécset és Triesztet is.
A szlovéniai szakasz, a hajdani Karszt-vasút a nagy háborúban létfontosságúnak bizonyult: az egyvágányú vonalon ömlött a hátországból a frontra az ember- és hadianyag. Amint a Nagy Háború blogon olvasható (Különvonat a Karszt-vasúton az első világháborús olasz front déli szakaszára), mivel az olasz front déli területeit elsősorban magyar csapatok védték, ezért számos MÁV-szerelvény is rakodott az itteni állomásokon. Erre utazott élete utolsó vonatútján Ferenc Ferdinánd Szarajevóba, és az 1917-es caporettói áttöréskor több mint százezer vagonnal fuvarozták ide a katonákat meg a hadianyagot. Ezeknek a katonáknak a jelentős része is – a kevés stratégiai érzékkel, ám annál nagyobb önbizalommal rendelkező Habsburg-trónörököshöz hasonlóan – életében utoljára ült vonaton…
Sötét volt, majd mindenegyőnket úgy vezettek bele a lövészlukba […], ahol egy 17-es honvéd állt őrséget. […] kérdem tőle: Hogy állunk ezzel a lukkal, van-e benne töltény?
– Van benne elég. De még egy halott ember is van benne. Ma délután lőtték agyon. De én nem dobtam ki, hason fekszik, a hátán van a bőröndje, tehát ülőhelynek használtam. Meg hát én csak most vettem átal ezt a lukat, hogy a gazdáját agyonlőtték, ha neked nem tetszik, dobd ki a partra, van ott már több is.
– Vér tapad az egyenruhához: őseink és az ellenség vére, ezért az egyenruha sosem lehet jelmez – jelenti ki Jásdi Balázs hagyományőrző főhadnagy, a Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozatának vezetője. Három katonájával tetőtől talpig korabeli uniformisba öltözve, a nagy háború fegyvereivel tartanak látványos bemutatókat, amíg a vonat Budapestről Nova Goricába ér – majd később az Isonzó menti lövészárkoknál. Az őrségben álló ellenséges katona szakszerű likvidálásától a gyalogsági ásóval, buzogánnyal folytatott kíméletlen közelharcig szemléltetik, mi várt a korszak magyar bakáira, amikor az első vonalbeli lövészárkokban kuporogva farkasszemet néztek a támadó olaszokkal.
– Az elmúlt száz év honvédtüzér-hagyományait is ápoljuk a két világháború és 1956 korszakainak keretében. Mi adhatunk le díszlövést katonai rendezvényeken, például a Hősök terén is – magyarázza Jásdi főhadnagy. – Ócska, kallódó alkatrészekből építjük újjá az egykori ágyúkat, ugyanis döbbenetes módon Magyarország nem rendelkezik még az alaptípusokkal sem. 1945 után politikát vittek a technikába is, és módszeresen pusztították a haditechnikai emlékeket – miközben ez más, akár szintén kommunista országokban nem így történt… Nagy a tudatlanság, ma is előfordul néha, hogy korhű bemutatóinkon lenáciznak, leruszkiznak minket, ilyenkor csak annyit mondok az illetőnek: „Ember, a maga nagyapja ebben az egyenruhában őrizte a magyar hazát!”
…így találtam rá járőri szolgálatban egy halott katonára egy sűrű erdőben, aki egy nagy fa alatt feküdt. Úgy látszott, hogy még 1915-ben esett el, és senki rá nem akadt ez ideig. Csak a csontváza volt a ruhában, alul a ruha el volt rothadva […]meg is találtam azt a kis, négyszögletes bádogot, amelyben bent volt a cédulája. Baranya megye, sásdi pusztai cselédember volt, és amit az előbb elfelejtettem leírni, a hátibőröndjében megtaláltam a ruhák között a családja fényképét is. Szép négy gyermek volt a szülők mellett. Tehát ezeket mind magamhoz szedtem, és egy alkalommal elküldtem egy levélbe becsomagolva egy szabadságra jövő katonától, aki Pesten bedobta egy postaládába, és ez a szegény asszony megkapta, aki már egy év óta nem kapott levelet az eltűnt férjétől.
Az embernek elakad a szava, amint Kovács György „öreg honvéd” népmesei hullámzású, mégis igen sötét sorait olvassa, és a hozzájuk tartozó naiv rajzokat nézegeti az Isonzó expressz Orfeum kocsijában berendezett kiállításon. (A cikkben idézett dőlt betűs részek a napokban megjelenő Kovács György-naplóból származnak.)
– Csak az isonzói csatákban másfél millió fő volt a két szemben álló fél vesztesége – magyarázza Pintér Tamás, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnöke a másik kocsiban zajló előadáson, amely háttér-információkat szolgáltat Rózsafi János és Stencinger Norbert további előadásrészeivel a zarándokoknak a következő napokban meglátogatandó helyszínekhez. – A csaták közötti időszakban is olyan mértékű volt a veszteség a halottak, sebesültek, hadifoglyok, eltűntek számában, hogy a végső mérleget nyugodtan megvonhatjuk 2,25 milliónál – mutat rá Pintér.
Olaszország 1915. májusi hadba lépésétől az 1917. őszi caporettói áttörésig hatszáz kilométeres hosszúságú frontvonalon, a svájci hegyektől az adriai partvidékig védte az Osztrák–Magyar Monarchia a határait. Az olasz haderő seregei nagy részét az Isonzó völgyében és a doberdói fennsíkon összpontosította, itt igyekezett áttörést elérni, ám a 12 isonzói csata néhány négyzetkilométernyi területnyereségnél többet nem hozott számukra. Csak felmérhetetlen veszteségeket mindkét félnek. Igaz, éppen száz éve, 1916 augusztusában törtek be az olaszok Görzbe, a mai Goriziába, ami miatt hátrább kellett vonni a főként magyarokból álló doberdói védelmet. Ám végső soron ez a frontvidék az értelmetlen pusztítás fogalmává vált olaszoknak és magyaroknak is.
Ahogyan a nap melegített, annál jobban érzett a büdösség. Átnéztem az olaszok felé: a front között a hulla a hullát érte.
Az Isonzó expressz idei utasai is a szlovéniai Nova Goricából kiindulva fedezhették föl az egykori harcmezőket. Az emlékút szervezői – az Indóház Kiadó, a Budakeszi Kultúra Alapítvány, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok Hivatal, a MÁV Nosztalgia Kft. és a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány – most másodszor indították a zarándokvonatot oda, ahol sok magyar családnak van kit gyászolnia. A több mint négyszáz fős zarándoksereg tagjaként érkeztek az egyetlen magyar katonai középiskola, a debreceni Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium diákjai is az országos haditorna győzteseinek járó jutalomként.
– Hősiesség, honvédelem, hazaszeretet, emberség: ezt jelenti az iskola számára az első világháborús parancsnok, Kratochvil Károly neve – mondja Berkecz Gábor iskolaigazgató. – Kratochvil kérése volt a társadalomhoz, hogy ne feledkezzen meg távolban harcoló katonáiról.
Embereinek, a nagyváradi 4. gyalogezred katonáinak ezért is állíttatott a parancsnok négy kőgúlát az olasz frontvidéken. Ezek egyikénél, a San Martino del Carsó-i gúlánál koszorúznak a diákok, akik később Itália legnagyobb hősi emlékművénél, a redipugliai mesterséges sírhegynél is elhelyeznek koszorút, az egykori ellenség előtt is fejet hajtva.
– Nagyapám 1916. április 20-án adott hírt magáról utoljára, akkor küldte utolsó tábori lapját haza – feleli kérdésünkre a Nagykőrösről érkezett Varga Albert, aki nyolc kis koszorút szorongat a kezében, és minden meglátogatott emlékhelyen elhelyez egyet-egyet. – Hogy hol halt meg pontosan, máig nem sikerült kiderítenünk. A nevét nem is írattam rá a szalagra, mert a vele együtt elesett bajtársak előtt is szeretnék tisztelegni.
A háborúban lobognak a zászlók, egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga és fehér, kék fekete és lila színben, a hajók ormán. Mindenik nyerni akar, mindenik vitézül harcol, mindegyik a hadiszerencsében bízik, mindegyik kultúrnemzet akar lenni, mindegyik le akarja győzni a másikat, hogy ő lehessen a világ ura, hogy ő diktáljon, ő kormányozzon a másikak felett. Hej, pedig, de kár öldösni egymást, amikor mindegyik nemzet szépen megélt a maga hazájában.
– A hegyen ma is ott húzódik az országhatár, ahol száz évvel ezelőtt – összegez Négyesi Lajos alezredes, aki az egykori olasz állások, az isonzói Kolovrat-gerinc lövészárkainál tart előadást az expressz zarándokainak. – A katona nem választhatott, harcolnia kellett, de a politikának van módja elkerülni a háborút. Nekünk, magyaroknak nem volt sok keresnivalónk itt – mutat körbe az erdő borította szlovéniai hegyeken a hadirégész. – Ahogy a második világháborúban sem…
És hogy egy háború milyen gyógyíthatatlan sebeket ejt a túlélőkön is, arra Stencinger Norbert történész idéz példát:
– Idős barátunk 94 éves édesapja a halálos ágyán azt mondta: „Nem tudom, édes fiam, hogy a túlvilágon megbocsájtja-e nekem az Isten, amit tettem a Doberdón.” Az apa ugyanis géppuskásként rengeteg ellenséget megölt, állásából négy méterről lőtte a sűrű sorokban rohamozó olaszokat. Olyan közelről, hogy ha becsukta volna a szemét, akkor sem lő mellé.
Margittai Gábor (Nova Gorica)
Mentés