A fürdőkultúra a XIX. század közepétől szép lassan fejlődött ki a Balaton partján. Kezdetben nem annyira a tóban való fürdőzés bizonyult vonzónak, mint inkább a különféle gyógyforrások, savanyúvíz- és gyógykúrák. Először a népi orvoslás terén alkalmazták a savanyúvízforrásokat. Eötvös Károly balatoni útikönyvében leírja, hogy Hévízen 1795-ben fabódékat építettek, s a tó meleg vizét gyógyító fürdőzésre használták.
A Balatonhoz közeli, kálcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátos, hévízi csodató múltja valóban évszázadokra nyúlik vissza. A tó bőrre gyakorolt puhító hatásáról már a XIV. században is beszéltek, de a XVIII. századtól vált ismertté és kedveltté. A nagy helikoni mecénás, Festetics György varázsolta rendezetté, a területet feltöltette, és fürdőházat építtetett. Ekkoriban már betegségek gyógyítására használták, ahol zöldségkertet, kuglizóhelyet és parkot is létesítettek. Festetics halála után azonban a hévízi fürdő fejlesztése megszakadt.
Az igazi virágkor a két világháború között köszöntött be, amikor a Reischl család bérbe vette a fürdőt. Minden fürdőhelynek megvan a maga híres fürdőorvosa: Hévíz esetében Schulhof Vilmos teremtette meg azt az intézetet, amelyben elektroterápiás és laboratóriumi vizsgálatokat végeztek. Időközben strandfürdő és tavi fürdőház is épült.
Balatonfüred a Balaton partján fekszik, kezdetben mégsem a nagy tó, hanem a savanyúvíz tette híressé. A XIX. századi emberek nem igazán tanultak meg úszni. Ezért a korszak látogatói a savanyúvíz-fogyasztás miatt keresték fel nagy számban a fürdőt. Oesterreicher Manes József füredi fürdőorvos később, az 1820-as években néhány betegével a Balaton vizét is használtatta hideg fürdőként.
A XIX. század végére Balatonfüred már az elsőrendű magyar fürdők közé tartozott. Több nagy méretű szállójában és a nyaralókban közel hatszáz szoba állt a nyaralni vágyók részére. Évente kétezren keresték fel iszapos vize s a savanyúvíz miatt. A savanyúvízkúrát a XIX. század végére kiegészítették a balatoni fürdőzéssel, az iszappakolással, a tejsavó- és szőlőkúrával. Az ideérkezők – külföldi mintára – komplett gyógykezelést kaptak.
A XIX. században különösen nagy hírűek voltak az érvágással és purgálással összekötött füredi gyógykúrák, amelyeket általában májusban tartották, ezért majálisnak nevezték el. Balatonfüredet már a XIX. század közepén nagyon sok szív- és érrendszeri beteg látogatta, így vált idővel a szívbetegek Mekkájává. A szénsavas fürdőzést – a klimatikus gyógyhelyek mintájára – a szívbetegségben szenvedőknek ajánlották. Időközben, a dualizmus békés időszakában, a filoxéravészt követően egyre több fürdőtelep létesült a tó közelében lévő egykori szőlőültetvények helyén. A korábbi neves szőlőtermesztő helyek: Almádi, Alsóörs, Révfülöp, Ábrahámhegy pár évtized alatt üdülőhellyé váltak.
Balatonalmádi sajátos helyet töltött be a XIX. századi part menti üdülőhelyek sorában. A század végén megnyílt az az intézet, ahol a korszak divatos gyógymódjai, az orvostudomány és a természetgyógyászat ötvözésével komplett gyógyprogramot dolgoztak ki. A gyógyházban bevezették a Kneipp-féle vízkúrát, a Rickli-féle nap- és légfürdőt, valamint a Lahmann-féle egészséges táplálkozási rendet.
A gyógyprogram több elemből állt. A légkúra során légsátrakat állítottak fel, amelyek éjszakázásra alkalmas, de tetejükön nyitott szobák voltak. A légkúrához tartozott a testmozgás, a torna, a labdázás is. Ezt nevezték légfürdőzésnek. A napkúrát 10 és 14 óra között alkalmazták, s erre a célra a Balaton víztükre felett emelt, felülről nyitott épületben mezítelenül fektették a betegeket a napra. A napfürdő után általában pokrócba göngyölték a testet, s annak izzasztását követően ledörzsölést, majd a Balatonban történő úszást
– a hullámok „erőművi hatását” – ajánlották, főként idült betegségek és gyulladások ellen.
A korabeli feljegyzések között találunk egy érdekes elnevezést: ez a zánkai Vérkút. Olyan ásványos forrásvíz volt, melyet a vas-oxidos vörös talajlerakódás színezett meg. Kesernyés, gyógyító vizére az 1830-as években fürdőházat építettek, amely sokáig rangos gyógyfürdőként működött. Köszvényre, kólikára ajánlották leginkább, de ivókúraként alkalmazták étvágytalanság, gyengeség, vérszegénység ellen is. Ekkoriban felcser is működött a településen. A XIX. század végére – mivel a helyet kevésbé karolták fel a korabeli befektetők – a vérkúti gyógymód szinte teljesen megszűnt, s már csak ivóvízként használták.
A XIX. század második harmadában egyre többen érkeztek a városi, poros levegőből a balatoni fürdőkbe pihenni, kikapcsolódni. A déli parton a vaspálya megépítése hozta meg a nagy áttörést. 1861-től Pest-Budáról Siófokot igen könnyen el lehetett érni. Siófokon 1871-ben nyitották meg a Magyar Tenger fürdőházat nyolcvan kabinnal és százszemélyes társalgóval. A fürdőházakat ősszel síneken gördítették partra. 1879-ben azonban az áradás tönkretette az építményt. Ezért 1891-ben a Siófoki Balaton Fürdő és Szálló Részvénytársaság 35 hektáros fürdőtelepet létesített díszes szállodákkal, parkkal, nyaralókkal.
„Marketing” a siófoki strandon 1922-ben. Az itteni parti homokot a tengeri fövenyhez hasonlították a szakértők
Nyáron naponta húsz órán keresztül járt három gőzös is, amelyek egyike Füredet és Siófok partjait kötötte össze. A klasszikus értelemben vett fürdőélet az 1890-es évek elején vette kezdetét Siófokon: az első gyógyfürdő talaját tíz pesti orvos véleményezte, s parti homokját a tengeri fövenyekhez hasonlította. Ezt a homokot a déli partról az északi part egyes fürdőházai mellé is elszállították, de külföldre is jutott belőle, a mesterségesen kialakított strandfürdők számára.
A siófoki – és általában a tavi – hideg fürdőt idegi eredetű betegségekre ajánlották: idegzsába, ideggyengeség, neuraszténia kezelésére. A megfelelő gyógyulást itt is neves fürdőorvosok biztosították. Mivel e betegségek kezelésére korábban a tengerparti vizeket és levegőt javasolták, s a balatoni hideg fürdőzés hasonló eredményeket mutatott, ezért a korszakban azt hitték, hogy a Balaton hígított savanyúvíz vagy ásványvíz. Ehhez a téves balneológiai elképzeléshez kapcsolódott a balatoni iszapnak tulajdonított gyógyhatás is. Később Cholnoky Jenő, Lóczy Lajos és a neves Balaton-kutatók bebizonyították, mindez hibás feltételezés volt. Ám ez semmit nem vont le a Balaton értékéből, mert a tiszta és jó levegő, az édesvízi tó kellemes nyugalma valóban kárpótolta a vendégeket.
Később a pihenést, a kedvező gyógyhatásokat kiegészítették a szórakozási lehetőségek (tenisz- és tekepálya, galamblövészet, vívás, lovaglás), így a balatoni fürdőhelyeket kétféleképpen osztályozták. Mulattató és pihenőfürdő között tettek különbséget. A fürdőélet a parti fövenyen és a fürdőházak körül zajlott. A kabinokat pallókkal kötötték össze, melyekről lépcsőn mehettek a vízbe a nyaralók. Azok számára, akik nem tudtak úszni – sokan voltak így még ekkortájt –, a víz alatt padozatok és kosarak nyújtottak biztonságot. Elkezdtek épülni a villák: a favázas, tornácos építkezési stílus ma már csak nyomokban fedezhető fel, de egyértelműen az alpesi fürdőhelyek világát idézte.
A XIX. század végére kilenc nagyobb gyógy- és üdülőhely alakult ki a parton: Keszthely, Balatonfüred, Almádi, Siófok, Balatonföldvár, Lelle, Boglár, Fonyód és Balatonberény. A felsorolásból jól kitűnik: köztük már hat déli parti település található. A XX. század elejére átrendeződött a tavi fürdőkultúra, mely új korszakot nyitott a Balaton és a vendégek életében is. Czuczor Gergely bencés szerzetes és költő a füredi Panteon falán is olvasható, 1866-ban íródott sorai jól tükrözik a XX. századi tavi fürdőélet hangulatát és jellegét: „Lelked szép erejét / A sors hullámai / Edzik, e tó testednek / Nyújt vidor életerőt.” A harmadik évezredre sok minden megváltozott a Pannon-tenger vidékén, de Czuczor Gergely gondolatai „ércnél maradóbban” is hirdetik a Balaton napjainkban is érvényes, testre és lélekre gyakorolt csodálatos hatását.
