Nagyapám öccse, Csontos György februárban töltötte be a 96-ot. Viszonylag jól tartja magát, nemrég még autót is vezetett: azzal közlekedett szülőfaluja, Abasár és a főváros között. Egy ízben leesett a létráról, és kórházba került, mert maga akarta megjavítani az ereszcsatornát. Ha ránézek, olyan, mintha a tíz évvel idősebb, 88 évesen eltávozott Jóska nagyapámat klónozták volna: fizimiskára, beszédmódra nézve is kísérteties a hasonlatosság.
Hallotta a rádióban, látta a tévében, hogy a történészek mostanság újult erővel vitáznak a magyar bakák Don-kanyarnál történt kalandjáról, s jelezte: az nem mind egészen úgy volt, ahogy elbeszélik – ő is elmondaná, mi történt ott valójában. A sebtében kiképzett, a húsz évet éppen csak betöltött szőlőműves parasztfiú aknavetősként szolgált a „hangos” Donnál, s miután egyéni leleménnyel szerencsésen hazatért a földi pokolból, másodszor is SAS-behívót kapott a frontra. Harmadszor is vitték volna, de már az oroszok. Emlékezete helyenként érthetően itt-ott lyukas, a háborút és benne a saját szerepét alulnézetből, irigylésre méltó naivitással szemléli, néhol a részletek is összekuszálódnak – ám az itt rögzített emlékezés talán mégsem érdektelen: miként őrzi háromnegyed évszázad múltán is nagy idők kis tanúja a világégés személyre szabott verzióját, az ő külön történetét…
Csontos György és Eperjesi Matild. „Soha többet nem maradtunk szét”
„Kassára vonultam be 21 évesen, ott volt az eredeti kiképzésem, a géppuskához osztottak be. Idővel parancskihirdetésre kisorakoztattak bennünket a laktanyafolyosóra, s azt kérdezték: ki akar jelentkezni önként az orosz frontra? Fejbeütős kérdés volt: hallgattunk, hallgattunk. Kutya világ volt akkor a katonaságnál: hetenként történt öngyilkosság. Leugrott, főbe lőtte magát. Kemény volt a kiképzés. Egy hang se volt, hogy jelentkezzék valaki. Erre Násfai Gábor, a századparancsnok azt mondta: »Menjenek be a szobába, adok fél óra gondolkodási időt.« Fél óra múlva megint kisorakoztunk, és én jelentkeztem önként. Könnyen vettük a dolgot. Szétnézünk, miegymás. Meg aztán otthon csak nagy volt a szegénység, így legalább engemet nem kellett etetni. Messzire, a Donhoz mentünk. Jelentkeztünk vagy öten.
De az volt akkor a helyzet, hogy a frontra aknavetővel kellett volna kimenni, nekem meg nem volt ahhoz kiképzésem. Amikor meglett, akkor mehettem. Vagonokban vittek. Oroszország erre való végén láttuk a vonatból, hogy a szerelvény le van dűlve a sínről. Még a virágok is rajta voltak: jöttek volna haza szabadságra. No, akkor már elment a kedvem nekem is – de akkor már nem volt mese. A nyomtáv nem egyforma volt: az övéké szélesebb. Át kellett rakodni; de nem minket, hanem az alját rakták át: a forgó részeket kicserélték és aláhúzták. Mi meg sem mozdultunk odabent. Az aknavetők is ott voltak velünk, felszereléssel mentünk.
Oroszországban kivagonírozva még vagy nyolcvan kilométert gyalog mentünk a frontig. A fegyvert szétszerelve lovak vitték a hátukon. A Donnál akkor kezdődött a tél, amikor odaértünk. Leesett az első kis hó, de nem olvadt el soha, hanem csak szaporodott, méteres lett. Nagyrészt faházak voltak ott: mi egy nagy magányos épületbe vettük be magunkat, ahol előtte bőrkikészítő működött. Ez volt a tüzelőállás, de itt is étkeztünk. A vacsorát késő este hozták, a szakácsoknak olyan puttonyszerűség volt a hátukon. Bent a faluban főztek nekünk, mert a frontvonalban nem volt rá mód. Fűteni sem lehetett.
A szállás olyan volt, mint egy juhhodály. A deszkák közé méhek fészkeltek, s amikor kibontottuk, egy fél csajka méz jutott mindenkinek.
Bunkert csináltunk. Szétszedtük a faházakat, a földben készítettünk tető nélküli pincelakást, arra ráraktuk a gerendákat, a méteres földet még rá a tetejére. Védtük magunkat, csak aknavetővel tudtak volna minket kilőni. Az oroszok nagyobb ágyúkkal lőttek ránk, suhogtak a fejünk fölött a lövedékek. Jó nagy domb volt előttünk, minket az védett. Fagyott volt a föld, csákányozni kellett. Az aknavetőt is be kellett ásni, ott volt a lőszerláda is mellette. A kettes kezelő voltam, én raktam be a lövedéket, amikor tűzparancsot kaptunk. Beadták a lőelemeket, én meg beállítottam az irányzékot. Nem láttunk semmit, de minket se látott senki. A figyelőnk kint volt a peremen, ahonnan mindenfelé szétlátott. A figyelőknek lövészárok volt ásva, ők mondták meg, milyen irányban és magasságban tüzeljünk. Gyors tűz volt. A gép ilyenkor megmozdult kicsit, mindig be kellett szintezni, s megmondták azt is, két vagy három korongot tegyek rá. A gyors tűz az volt, hogy addig kellett folyamatosan rakni a lövedéket az aknavetőbe, amíg nem szólnak. Előfordult, hogy nem vártam meg, amíg az előző kimenjen. Felálltam, és úgy megcsapott a hang, hogy alig hallottam egy darabig.
Így voltunk ott fél évig. Az oroszok a Don túlsó partján ásták be magukat. Állóharcban voltunk velük egészen addig, amíg sikerült hidat verni nekik, és átjöttek a folyón. Amikor a pontonhídon átjöttek a harckocsik, akkor nekünk menekülni kellett onnan. Amikor az állásból kivertek bennünket, már igen kemény tél volt. Gyakran negyven fok mínusz, egyszer még 45 is. Az arcunkra is jégvédőt kellett tenni. Egyszer már annyira elfagyott az arcom odakinn, hogy egészen kopogott. Nem lehetett tüzet rakni, még a vacsorát is sötétben fogyasztottuk: azt sem láttuk, hogy mit eszünk. Nem vetkőztünk le soha. A szükséget szanaszét végeztük.
A lovak és a lovászok hátrébb, egy faluban voltak elszállásolva, úgy két kilométerre. Mire mi odaértünk az orosz támadás után, a lovászok már mind elmenekültek. Ahogy szokták mondani: a réten sorra kaszálnak, mégis marad el egy-két szál – úgy maradtak el miközülünk is. Nem a századdal vonultunk vissza, hanem mindenki úgy, ahogy tudott. Csak jóval hátrébb, egy városban szedték össze az embereket: ki hová tartozik. Én nem mentem oda közéjük, csak igyekeztem mindig hátrafelé.
Azt ettem, amit tudtam kérni útközben. Néha főtt ételt is, krumplit meg káposztát, de mindent el kellett fogadni, nem lehetett válogatni. Megtanultam bögre vizet is kérni. Megértették, hogy miről van szó. Jószívűek voltak, ideadták az utolsót is az oroszok. Adtak szállást is. Nem vettük észre, hogy ellenünkre lettek volna. Mindig mentünk tovább nyugatnak, ahogy kivirradt. Gyalog is, vonaton is. Ütközőkön is álltam sokat: kiszimatoltuk, merre megy a szerelvény. Már amikor Kijevben voltunk, azt mondtuk, hogy itthon vagyunk. A brjanszki erdőben üres lakásokba szállásoltak be. Rengeteg partizán volt: előfordult, hogy rajtunk csaptak, de mire kivánszorogtunk nagy álmosan, akkorra menekülőre fogták. Nekem karabélyom meg oldalfegyverem is volt, de nem kellett soha használni, mert nem bántottak.
Mikor már magyar földre értem, Nyírbátorban vesztegzár alá helyeztek bennünket: fertőtlenítettek. Azután mentem haza Abasárra. Akkor akartunk megesküdni a menyasszonyommal, de nem lehetett.”
Ezen a ponton Gyuri bátya hites társa, született Eperjesi Matild veszi át a szót, akivel már a gyémánt-, sőt a vaslakodalmon is túl vannak.
„A bevonulása előtt ismerkedtünk meg; az apám nagyon szegényellte. A világnak a legszegényebbje volt akkor, nekem meg volt már egy kovácsmester, akinek megvan a kenyere. Gyurinak semmi tanulmánya nem volt, viszont szerettük egymást. Én 18 éves voltam, s minden ujjamra két kérő akadt, azt mondhatom. Találkoztam vele az úton: egyetlen találka volt az egész ismeretség. Azt kérdezte, otthon leszek-e vasárnap este. Én azt gondoltam: ennyire buta ez a legény, hogy nem is mond szépeket? Mégis eljött. Soha többet nem maradtunk szét. A szeretet éppolyan, mint amikor összekerültem az urammal. Most se látok szebbet, most se látok jobbat – nincs különb, mint ő. Ezzel is fogom a szememet lehunyni.”
Ám az idill megszakadt, mert Gyuri bátyát megint behívták a frontra. Igaz, akkor a front már nem a Donnál volt, hanem sokkal közelebb.
„Amikor másodszor is megjött a SAS-behívó, biztosan olyasvalaki helyett irányítottak ki a fontra, akit nem akartak kiküldeni. Összesen három évig voltam katona. Szeged-Felső központba kellett menni, ahol tizenkettes lövedékre kaptunk kiképzést. Akkor már más világ volt, mondták, hogy Szálasi vette át a kormányt. Az oroszok bekerítettek bennünket, de a mi szakaszunk ott maradt a folyóparton. Akkorra a századunknak a nagyobb részét már elküldték hátrafelé. Egyszer én olyan parancsot kaptam, hogy menjek a század után, s fordítsam őket vissza, mert nem jó irányba mennek, hanem az oroszok karjaiba rohannak. Jöttem fölfelé egy emelkedőn, ki a faluból, s utolért egy egyenruhás: a derékszíjat úgy hozta a kezében. Amikor beért, láttam, hogy zászlós. Mondtam neki, hová megyek, mire azt felelte: »Ide figyeljen, ne menjen maga sehová, mert be vagyunk kerítve.« Adott egy öltözet civil ruhát, hogy öltözzek át. Egy csomó alsóneműt adtam neki érte cserébe, mert az fölösen volt nekünk, annyi, hogy nem is tudták már hová tenni. Nem tértem vissza a szakaszhoz, hanem bementem egy útba eső tanyára, hogy átöltözzem. Ott meg éppen disznót vágtak. Beszélgettünk, iddogáltunk a háziakkal az istállóban, egyszer csak azzal jött a gazda: »Itt vannak az oroszok!« Voltak vagy öten-hatan, úgy csellengtek. És akkor én, mivel még uniformisban voltam, felléptem előlük a padlásra. Fentről, a hézagokon át láttam: leterítettek egy pokrócot, leültek, és komótosan nekiálltak a disznótorosnak. Amikor elmentek, lejöttem, s elindultam civilben haza. Később lett két másik szökevény társam is. Toronyiránt mentünk, három napig tartott onnan lopva hazamenni. Indulás előtt a gazda fia elkérte tőlem az oldalfegyvert, még tán fizetett is érte valamit. Nagy szerencsém volt, hogy odaadtam. Gyöngyös környékén már ismertem a földutakat, ott lopóztam, de összetalálkoztam két orosszal. Igazoltattak, átkutattak, a borotvafelszerelésemet nem is adták vissza. De ha fegyvert találnak nálam, ott helyben lelőnek.
Negyvennégy december 10-én este értem haza Abasárra – 13-án megesküdtünk a menyasszonyommal. Hat vagy hét pár volt a főoltárnál, aki esküdött akkor velünk. Akkor még harmadszor is el akartak vinni, de ezek már az oroszok voltak. Negyven embert el is hurcoltak Abasárról, akik soha nem jöttek vissza: málenkij robotra gyűjtötték őket. De én nem mentem, inkább ott maradtam a családdal a pincében bujdokolva. Egy életre elegem lett mindenféle háborúból.”
