Senki se higgye azt, hogy a zűrzavaros venezuelai helyzet kialakulásához nem járult hozzá a világpolitika szereplőinek mesterkedése! Az új hidegháború frontvonalába került Caracas. Az amerikai és orosz érdekek összecsapásának áldozata a venezuelai nép, amely eddig még megúszta. A venezuelai szocialista forradalom, a bolívarizmus káoszba taszította az országot.
Most ne menjünk bele abba, hogy az olaj világpiaci árának zuhanása miatt vagy – amikor még számolatlanul dőlt a dollár – a felelőtlen gazdasági kormányzás miatt, de Venezuela a csőd szélén egyensúlyoz. A Chávez-korszakban gálánsan jutott szociális kiadásokra, a 32 millliós országban milliók éltek jól. Most ők azok, akik vörös ingben Maduro elnök mellett tüntetnek, ám erről a nyugati média elfeledkezik beszámolni.
A gazdasági összeomlás magával hozta az áruhiányt, a legalapvetőbb élelmiszerekért órákat kell sorban állni, a gyárak leálltak, a gyógyszerellátás megszűnt. Még a tengerparti nagy olajfúró tornyok sem működnek, mert a javításhoz nem jutnak eszközökhöz. Az utóbbi időben – békeidőben – hárommillió ember hagyta el Venezuelát, hátha a szomszédos országokban jobb életre találnak.
Miért áll fenn még mindig a chávezista rendszer? Először is, mert Madurónak megvan az ellenségképe, az Egyesült Államok és az ő ,,kielégíthetetlen étvágyú kapitalizmusa és imperializmusa”, ezzel magyarázza az országot ért támadásokat. Másrészt a karhatalom is fontos eszköze az államfőnek, és a felfegyverzett fekete motoros milíciák, amelyek a tüntetések szétverésében játszanak szerepet.
A hadsereget megvette még a néhai Chávez elnök, aki lehetőséget adott a katonáknak a különböző üzemek tulajdonlására, ők is az elit tagjai lettek. Ez addig ment, hogy a hatalmas olajvállalat is a hadsereg irányítása alá került. Maduro mostani kabinetjében a kormánytagok fele katona. A chávezista mozgalom és a hadsereg vezetése foggal-körömmel kapaszkodik a rendszerbe, mert tudják, ha az ellenzék kerülne hatalomra, előbb-utóbb úgyis elszámoltatnák őket azzal, hogy mit tettek az előző húsz évben. Eddig hiába ígért az ellenzék amnesztiát a funkcionáriusoknak és a magas rangú katonáknak, ez a próbálkozás süket fülekre talált.
A rendszer az ellenzékkel nem bánik kesztyűs kézzel: bebörtönzésekkel, az országból elűzéssel próbálja lehetetlenné tenni a működését. Mintegy 150 politikai fogoly van Venezuelában, és másfél ezer ellenzéki vezető hagyta el az országot.
A tavalyi, hónapokig tartó tüntetéssorozaton több mint kétszázan lelték halálukat. Mi ez, ha nem diktatúra? Maduro hatalmi játékokkal megnyerte a tavalyi előre hozott elnökválasztást, amelyen az ellenzék nem indult, így az ő szemükben az államfő törvénytelenül jutott mandátumhoz. Maduro január 10-én tette le a hivatali esküt a legfelsőbb bíróság előtt, mert a törvényhozási jogától megfosztott, egyébként színtiszta ellenzéki képviselőből álló parlamentet meg ő nem ismeri el. Ilyen előzmények után a múlt héten egy caracasi tüntetésen a parlament 35 éves elnöke, Juan Guaidó kikiáltotta magát az ország átmeneti elnökének. Erre lehetőséget ad az ország alkotmánya, ha „az államfő tartósan nem tudja ellátni elnöki feladatát”. Most már csak arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy Maduro elnök-e, vagy sem.
Erre az igencsak vitatható jogászkodásra építi fel az Egyesült Államok egész venezuelai taktikáját. Valószínűleg ebben állapodtak meg Juan
Guaidóval, amikor december végén a Fehér Házban járt. Persze titkosan. Sajtóhírek szerint Kolumbiába tartó menekültek között bújt meg, majd innen ment repülővel az amerikai fővárosba, ahol korábban mérnöki tanulmányait is folytatta. Találkozott Mike Pence alelnökkel és John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadóval. Amikor Caracasban önhatalmúlag letette a hivatali esküt, az Egyesült Államok és elnöke, Donald Trump pillanatokon belül elismerte Venezuela új, ideiglenes államfőjeként. Utána jöttek a többiek, tucatnyi dél-amerikai ország, és az Európai Unió vezető államai is ultimátumot intéztek Maduróhoz, amely vasárnap jár le, hogy írja ki a szabad választásokat.
Klasszikus kettős hatalom alakult ki Venezuelában, amely többnyire polgárháborúval oldódik meg, vagy külső katonai beavatkozással, esetleg mindkettővel. Az elemzők szerint az Egyesült Államok az intervenciót nem kockáztatja meg, bízik a venezuelai ellenzék sikerében. Kommandósai Kolumbiában vannak készültségben arra az esetre, ha amerikai állampolgárokat – van belőlük vagy ötvenezer – kellene kimenekíteni, de legalábbis meg kellene védeni. A szomszédos latin-amerikai országok sem álmodoznak venezuelai beavatkozásról.
Trump a napokban arról döntött, hogy felfüggeszti a teljes olajbehozatalt Venezuelából, ezzel végképp a gazdasági káoszba lökve az országot. Az Egyesült Államok jelenleg napi félmillió hordó olajat importál a latin-amerikai országból évi hétmilliárd dollár értékben. Bár a caracasi hadsereg vezetése testületileg hitet tett Maduro mellett, azért az ellenzék is reménykedhet. Ő is tárgyal a katonákkal. Guaidót nem tartóztatták le, nyilván a hatalom fél attól, nehogy ez legyen az utolsó szikra a robbanáshoz.
A nemzetközi közösség másik oldalán, amely kitart Maduro mellett, ott van Oroszország, Kína és Törökország is. Moszkva és Peking az utolsó időkig hiteleztek Caracasnak, az oroszoknak 17 milliárd dollárja, míg a kínaiaknak ennél is nagyobb összege szállna el az égbe. És a politikai befolyás, amelyet eddig élveztek az amerikai földrész déli részén – szemben az Egyesült Államokkal.