Sorsa, papi pályafutása szépen alakult. Több évtizedig működött fonyódi plébánosként, megépíttette a csodás fonyódi kápolnát, egyházközösségének aktív tagja lett. Keresztényi lélekkel és segítő szándékkal állt mindenhez, a háború idején menekülő zsidókat bújtatott, de a kommunista ideológia feltűnésekor is megfogalmazta ellenvéleményét. Közben jött a rendek feloszlatása, a premontreieket, ahová Ify is tartozott, 1950-ben eresztették szélnek. Ify Lajos sorsa akkor vált egyértelművé, amikor 1952-ben az Állami Egyházügyi Hivatal Abaligeti Kázmért nevezte ki fonyódi plébánosnak.
A hivatásától és plébániájától is megfosztott pap a Szent György-hegyre menekült belső emigrációba. Kápolnát és remetelakot hozott létre. Szentmiseáldozatot naponta mutatott be. Kápolnájához többször érkeztek zarándokok, ilyenkor magyar zászlót húzott fel, jelezve az engedélyt a belépésre. Mécs László 1953-ban bebörtönzött, majd 1956-ban szabadult katolikus – szintén premontrei – pap költő is többször vendégeskedett, bujkált Ifynél. Az emmausi remete 1967-ben, 74 évesen hunyt el. Sajnos Ify Lajos kápolnája évek óta kifosztott és méltatlan állapotban őrzi egykori gazdája emlékét.
A kommunizmus áldozatai között – azok mellett, akiket az önkényuralmi rendszer táborokba hurcolt, koncepciós perbe fogott, kivégzett, a családot ellehetetlenítette – vannak nagy számban olyanok, akiket a közelgő diktatúra fosztott meg életüktől. Péczer Sándor badacsonytördemici jegyző tragikus halála is ezt példázza. Péczer először Gyenesdiás segédjegyzője volt, 1937-ben Nemestördemicen körjegyző, majd főjegyző lett.
Működése idején valósult meg Tördemic villamosítása, valamint Szigliget vízvezeték-hálózatának részleges kialakítása. 1945. március 27-én Szigligetről Badacsonytördemicre ment, hogy elvégezze jegyzői munkáját. Szigligeten bújtatott családja már várta, de sosem érkezett vissza hozzájuk, a szovjetek lelőtték. Péczer Sándor 38 évesen, értékeitől, ruhájától, motorkerékpárjától megfosztva elvérzett az út mellett. Két kisgyermeket, fiatal feleséget hagyott maga után. 2010-ben a 71-es főút badacsonytördemici bejáratánál emlékhelyet avattak és keresztet szenteltek tiszteletére.
A diktatúra sötét éveiben a balatonfüredi Vaszary Gábor szinte még a felnőttkort sem érhette meg. Vaszary Ernő egykori füredi fürdőigazgató fogadott unokája sok szállal kötődött Füredhez. Sokan ismerték, kiváló vitorlázó, válogatott úszó, szertornász, lovagló, öttusázó volt. Budapesten a bencéseknél tanult, de érettségi után csak segédmunkás lehetett. 1951-ben külföldre szökött, így került kapcsolatba Münchenben egy kommunistaellenes szervezettel. Beszervezése után visszaküldték Magyarországra, majd augusztusban Balatonfüredről indulva társaival együtt ismét Ausztriába ment.
Azonban itt az osztrák csendőrség átadta őket az ott állomásozó szovjet katonáknak. Innen már egyenes út vezetett az ÁVH börtönébe. A Budapesti Katonai Bíróság 1952-ben Vaszary Gábort és Jezernszky Ottót halálra ítélte. Az ítéletet a Fő utcai börtön udvarán 1952. október 10-én este végrehajtották. Sírhelyük ismeretlen. Balatonfüreden 1993-tól tábla és utcanév őrzi a fiatal fiú emlékét, a táblán az alábbi beszédes felirat olvasható: „Tőrbe csalhatták, / Halálba küldhették, / De meg nem törhették. / Hazámért tettem.”
Tudjuk, a kommunista diktatúra nemcsak koholt ítéletekkel, vádakkal vehette el egy ember, egy család életét, hanem azzal is, ha megfosztotta a családi vagyontól, az évtizedek alatt felépített gazdasági lehetőségektől. Így Brázay Zoltán híres és tehetős nagyvállalkozót is, aki 1938-ban megvásárolt balatonarácsi birtokán mintagazdaságot létesített. Az itt megépített kései Bauhaus stílusú Brázay-villa a korszak egyik legnevezetesebb és legérdekesebb épülete lett. Brázay Zoltán saját költségén építtette ki a Füredtől a birtokáig vezető másfél kilométeres utat, 1940-ben pedig a víz- és csatornahálózatot a vele kötött szerződés alapján vezették el Arácsig.
Brázayt aztán 1948-ban minden vagyonától megfosztották, 1951-ben bekövetkezett haláláig lánya badacsonyi házában húzta meg magát. Borozótulajdonosok lettek a bazalthegyen, de a családtagok az apa halálát követően pár éven belül szintén elhunytak. A füredi villa az elkobzása után az MDP, majd az MSZMP szigorúan zárt és őrzött üdülője lett. Rákosi és Kádár is nyaralt itt. A művészeti alkotásokkal, szobrokkal, freskókkal teli villát a pártállami diktatúra korifeusai az 1980-as években kifosztva és lepusztítva hagyták az utókorra. Talán nemsokára rendeződik az épület sorsa.
Sokakat gulágra, málenkij robotra vittek a térségből is, többeket internáltak, az Alföldről elhurcoltakat a Badacsony hegyének kőbányájában dolgoztatták 1949 és 1953 között. Némi reményt az 1956-os forradalom és szabadságharc hozhatott csak. A forradalom napjaiban a keszthelyi Georgikon diákjai úgy gondolták, hogy a pár napnyi szabadságot és dicsőséget szoborállítással örökítik meg. Megkeresték Marinkay István amatőr szobrászt, egykori recski rabot, aki éppen Recskről „hozott” porckorongsérvét gyógyíttatta Hévízen, hogy készítsen nekik forradalmi szoboralakot. Marinkay 1956. november 1-jén éjszaka el is készült azzal a gipszszoborral, amelyet a keszthelyi Fő téren állítottak fel. Az előredőlve zászlót tartó „fehér embert” magas téglaoszlopra helyezték. Modellje Oravecz István egyetemi hallgató volt, aki jelenleg Steve Oraveczként Új-Mexikóban él.
A keszthelyi fehér ember 1957 januárjáig állhatott, napjainkban a keszthelyi Balatoni Múzeum relikviaként őrzi. Ez volt az egyetlen emlékmű, amely a forradalom alatt az elesett forradalmárok tiszteletére készült. A talapzaton örökmécses égett, rajta a felirattal: „1956. október, az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért.”
Az élők az elesetteknek, üldözötteknek csak a rendszerváltoztatást követően állíthattak újból emléket. Mert negyven esztendeig még emlékezni is tilos volt, mert a hatalom működtetői jól tudták, az emlékezés közösség-összetartó erőt is jelent. Az emlékezés a kommunizmus áldozatainak emléknapján lassan, de talán gyógyítja a nemzedékek által hurcolt traumákat, sebeket, rossz beidegződéseket, felszínre hozza az eltemetett, gyötrő érzéseket, segít megbocsátani a megbocsáthatatlant. A közösség és az egyén is csak így juthat el, még ha komoly lelki tehertételek árán is, a szabadság valódi eléréséhez.
