Mindig rejtély volt számomra a külföldi irodalmak kiadásával foglalkozó kiadók választása. Miért fordíttatnak és adnak ki egyes szerzőket és műveket, másokat, néha sokkal sikeresebbeket pedig miért nem? Marlen Haushofer Európa-szerte ismert osztrák írónő 1963-ban megjelent népszerű regényének – amely 55 év késéssel végre magyar nyelven is napvilágot látott – magyarországi sorsa is ilyen.
A korosodó emberek (jelen esetben egy nő) egyedül maradásának, szorongásainak, az élettől, a többi embertől való elidegenedésének problémáját a felső-ausztriai hegyek között játszódó történetbe elrejtő regényt eddig 18 nyelven adták ki. A regényből Julian Roman Pölsler rendezésében és a csodálatos Martina Gedeck főszereplésével készült osztrák–német film pedig nagy sikert aratott a 2012-es Budapesten megrendezett Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon.
De mindez nem volt elég, hogy a kiadók (vagy a filmforgalmazók) érdeklődését felkeltse. Pedig érdemes lenne nem „lecsúszni” mindenről. Igaz, nem kell csodálkoznunk, ha meggondoljuk, hogy Pier Paolo Pasolini ötvenes évek közepén írt regényeinek magyar fordítására és kiadására is több mint hatvan évig kellett várakoznunk, amikor már semmilyen hatást nem gyakorolhatnak a magyar irodalom formálására, mint ahogy hatást gyakorolt Camus 1957-ben magyarul is kiadott regénye, a Közöny Mészöly Miklósra és az új magyar prózaíró-nemzedékre a hatvanas években.
Szerencsére még vannak megszállott olvasók és fordítók, akik nem hagyják, hogy érdekes művek kimaradjanak hazájuk kultúrájából. Ilyen fordító Olaszországban a nyolcvanas évek óta Marinella D’Alessandro, aki a nápolyi magyar tanszék kétnyelvű tanárnőjeként mindent megtett, hogy a XX. századi magyar irodalom nagy regényei, Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Füst Milán, Márai Sándor és sok más jelentős mai magyar író regényei olasz nyelven is olvashatók legyenek.
Ugyanezt tette most Marlen Haushofer regényének fordítója, Nemeskürty Harriet is, aki német–magyar szakos tanári munkássága lezárulta után úgy döntött, hogy nemcsak unokájának és kedves kutyája sétáltatásának akar élni (mint az általa fordított regény főhősnője), hanem nyugdíjas éveit a mai német és osztrák irodalom magyarra még le nem lefordított jelentős művei magyar fordításának fogja szentelni.
A regény egyszerre játszódik abszurd, fantasztikus külső világban és a történetet naplóként lejegyző főhősnő belső világában.
A középkorú, magányos asszony, akinek a lányai már felnőttek, elmegy a legjobb barátnője alpesi házába, és egy reggel azt veszi észre, hogy előző este a faluba lelátogató barátai nem jöttek vissza. Amikor keresésükre indul, a falu előtt láthatatlan falba ütközik, amely mögött minden élet kihalt. A fal körbeveszi azt a völgyet, amelyben él, és ahonnan nincs kitörés.
Egyedül maradt a világban egy kutya, egy tejet adó tehén és egy macska társaságában. Ettől kezdve a fantasztikum eltűnik a történetből, és a főhősnő azt rögzíti a naplójában, hogy miként tud tovább élni egy ember teljes magányban. Egyrészt azt, hogy egy magányos nő mai Robinsonként hogyan tudja vadászattal és a házban talált vetőmagok segítségével biztosítani saját és a vele együtt megmenekült háziállatok életét, és miként tudja saját magával elfogadtatni, hogy már nincs és nem lesz többé ember körülötte, akivel beszélni, nevetni vagy akár sírni lehetne.
A hatvanas években az olvasók egy része a feminizmus igazolásának tartotta a regényt, de a műveltebbek azonnal látták, hogy a történet (akár Kertész Imre Nobel-díjas regénye esetében) nem csak arról szól, amit a szerző elmesél.
Ebben a regényben azt olvashatjuk és érthetjük meg, ami a XX. századi emberiség egyik legnagyobb tragédiája, ahogy azt József Attila már 1933-ban leírta: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” Erről szól Marlen Haushofer fél évszázaddal előtt írt regénye is. Érdemes elolvasni.
(Marlen Haushofer: A fal. Ford.: Nemeskürty Harriet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 328 oldal. Ára: 3499 forint)