Közép-Amerika legszegényebb, alig hatmilliós országában, Nicaraguában április 18-án kezdődtek el a tömegmegmozdulások. A 72 éves elnök, Daniel Ortega ekkor jelentette be megszorító csomagját, amelyet a Nemzetközi Valutaalap ajánlására fogadott el. Öt százalékkal megemelte a nyugdíjakra kivetett szociális adót. Ki hitte volna, hogy ekkora ribilliót indít el?
A fővárosban, Managuában a tüntetések azonnal megkezdődtek, másnap már az ország minden nagyvárosában voltak zavargások. A rendőrség nemcsak a tüntetőket akarta megregulázni, hanem védelmébe vette a paramilitáris erőket is, amelyek a kormány nevében nyitottak tüzet a tömegre. A csuklyások válogatás nélkül lőttek mindenkire, fegyverzetük Kalasnyikovból, amerikai ismétlő tűzfegyverből és mesterlövészpuskából állt.
A nicaraguai alkotmány értelmében tilos ilyen milíciákat felállítani, de ki merné számonkérni erről a hatalmat? Az első tüntetési napon számosan meghaltak. Köztük egy 15 éves fiú, Álvaro Conrado, aki lőtt sebekkel feküdt a járdán.
A tinédzser utolsó szavaival ezt nyöszörögte: „Fáj minden lélegzetvétel.” Ezt a mondatát felkapta a tömeg, és azóta a tüntetéssorozat jelszavává vált. Miként jutott idáig az elnök, hogy körömszakadtáig a hatalomba kapaszkodva országosan már háromszáz tüntető halálát okozza? És ott vannak még azok a százak, köztük politikai bebörtönzöttek vagy egyszerűen a tüntetéseken letartóztatottak, akik megmagyarázhatatlan okból eltűntek.
A hetvenes években Daniel Ortega legendás gerillavezér volt. Véres polgárháború után ő űzte el 1979-ben a hatalomból negyvenéves uralom után Anastasio Somoza diktátort. A gerillák forradalmi erői, az FSLN, a Nemzeti Felszabadító Sandinista Front, élükön Ortegával pluralizmust és demokráciát ígértek.
A forradalom heve 1990-re lankadt, és át kellett adniuk a hatalmat az ellenzéknek. Azonban a volt gerillavezér visszatért korai nyugdíjából: 2007-ben újból elnökké választották. Hála a katolikus egyház konzervatív szárnya és a nagyvállalkozók szövetsége között megkötött paktumnak, amelynek révén támogatták Ortega megválasztását. És még egy külföldi szponzor neve felmerült, ez pedig nem más, mint Hugo Chávez volt venezuelai elnök, aki alaposan belenyúlt a zsebébe Ortega sikeréért.
Daniel Ortega hozzá akarta igazítani politikáját ehhez a támogatói körhöz, ami érthetően nem sikerült. A gazdaságban egyre inkább meg akart felelni a liberalizmus elvárásainak. A Nemzetközi Valutaalap pedig tartós változtatásokat követelt a nicaraguai gazdaságban anélkül, hogy valójában tisztában lett volna az ország teljesítőképességével.
Közben Ortegának volt egy rögeszméje, amely az öreg forradalmárt mindennél jobban lekötötte: a hatalmi családi vállalkozás kiépítése. Először megtette alelnöknek feleségét, volt gerillatársát, Rosario Murillót. Ilyenre talán az egész világon nincs példa. Hét gyermekük van, közülük kettő az ország életét meghatározó ágazatok államtanácsosa. Ortega valóságos dinasztiát épít. A főbb pozíciókban csak olyanok kaphatnak helyet, akik valamilyen formában lekötelezettjei az elnöknek. Éppen azt az önkényes uralkodói magatartást tette magáévá, amelyet Nicaragua népe annyira utált Somozában.
A zavargások leverésére létrehozott paramilitáris csoportok megszervezése sem ment egyik napról a másikra. Nyilván az elnök – nem feledve gerillaparancsnoki tudását – úgy vélte, hogy nem árt felkészülni a legrosszabbra. Sürgette a lakóhelyi „önvédelmi bizottságok” létrehozását, ahonnan a leghűségesebb követőiből válogathatott. Kialakult egy második hadsereg, amely egyedül a „főnöknek” felel.
A tábornokokra amúgy sem számíthat. A hadsereg vezetése már többször is bejelentette: az alkotmányban meghatározott feladatok között nem szerepel az, hogy a fegyveres erők a belföldi politikai válságokat rendezzék. Kiben bízhat az elnöki pár? A rendőrség kitart mellettük, az állami alkalmazottak és a szakszervezeti vezetők is.
A fiatal és elvakult sandinisták adják a „halálbrigádok” javát. Őnáluk megértő fülekre talál az olyan szöveg, hogy Nicaraguában „a nemzetközi imperialista erők összeesküvése zajlik”. Mégpedig az „áruló, sátánista katolikus egyházvezetéssel”, amely nyíltan a „puccsisták” pártjára állt, miközben az Ortega–Murillo kettős javaslatára pártatlanul közvetítenie kellett volna a hatalom és a tüntetők tárgyalásain. Ezek a kezdeményezések sorban elbuktak.
És még egy hitszegő van, ez a vállalkozói szövetség, amely határozottan az ellenzéket támogatja. Az eddig a hatalom alapjának tűnő szövetségesek közül mindkettő kihátrált Ortega mögül. A múlt héten a sandinista forradalom 39. évfordulóját ünnepelve Daniel Ortega kijelentette, hogy a felkelés fellegvára, a fővárostól harminc kilométerre nyugatra fekvő Masaya város felett a kormány visszavette az ellenőrzést. „A puccs befuccsolt” – jelentette ki örömittasan a nicaraguai elnök. Ki tudja, vajon hány ellenállót öltek meg?
Nicaragua negyven éve nem élt át ilyen politikai válságot. Akkor a Somoza-párti erőknek és a sandinistáknak sem számított a polgári élet, szinte minden összecsapásnál tömegével vesztették életüket a semmiről sem tehető lakosok. Ortega április 18-i bejelentése után négy nappal visszavonta a nyugdíjakat megnyirbáló rendeletét. Ez már akkor sem ért semmit, a tüntetések folytatódtak, mégpedig az elnöki pár távozását és előre hozott választást követelve.
Előbb Ortega alkalmazott elterelő hadműveletet: késznek mutatkozott arra, hogy a rendes időben 2021-ben tartandó elnökválasztást előre hozza 2019 első félévére. Ám ez az ajánlat sem hatotta meg a tiltakozókat, minden megmozduláson továbbra is az Ortega–Murillo pár azonnali távozását követelik a hatalomból. A forradalmi hős múlt heti beszédében már annyira nyeregben érezte magát, hogy visszakozott korábbi ajánlatától. „Nicaragua mindannyiunké, és mi itt maradunk” – fejtette ki lelkesítő beszédében az elnök.
A politikai elemzők szerint ugyancsak kockázatos az államfő ilyen mértékű magabiztossága. Két legfőbb szövetségesét, a katolikus egyház vezetését és a nagyvállalkozókat elvesztette. De a játszma koránt sincs lefutva, sőt a szakértők inkább – ha folytatódnak a tüntetések – az Ortega–Murillo házaspár távozására fogadnának. A háttérből az Egyesült Államok is mindent megtesz azért, hogy Közép- és Dél-Amerikából a hajdani kommunista forradalmárok minél előbb távozzanak rendszerükkel.
Az érdekesség az, hogy Nicaragua legfontosabb kereskedelmi partnere az Egyesült Államok, amely ha erőteljesebb nyomást akarna gyakorolni az országra, akkor azonnal visszafogná a kétoldalú kapcsolatokat. Nicaragua első számú bevétele, a turizmus a zavargások alatt már húszszázalékos bevételcsökkenést mutat. A hazug nicaraguai rendszernek előbb-utóbb vége lesz, csak az a kérdés, mikor.