Az új futócipőm szürke, még a fűzője is az, csak a márkajelzés csíkja más színű. Na jó, az rózsaszín, de nem üt el nagyon. Nem sokat használtam, csak aszfalton veszem fel. Reykjavíkban maratont futottam vele, Budapesten félmaratont, azután ősszel a nagy maratont. Nem mondhatják, hogy nem vigyázok rá, három hónap alatt alig több mint száz kilométert tettem meg benne. Ez tényleg nem sok, ha figyelembe vesszük, hogy javában zajlik már a téli alapozás, ilyenkor napi két edzésem van, az heti kétszáz kilométert is jelenthet. Csak nem ebben a cipőben, ezt félreteszem az utcai versenyekre. A szürke-rózsaszín futócipő sajátos modell, a két órán belüli maratonra fejleszti a gyártó.
A maraton hivatalos világcsúcsa két óra egy perc 39 másodperc, ezt a kenyai Eliud Kipchoge futotta szeptemberben Berlinben. Laboratóriumi körülmények között ennek a cipőmodellnek a fejlesztése során ugyanő futott két óra 24 másodpercet, ami több mint egy perccel kevesebb a világcsúcsnál. Ez akkor is hihetetlen idő, ha nem hitelesítették sporteredményként. Persze nem is az volt a cél.
A tesztelés a monzai Forma‒1-es pályán zajlott, amely teljesen sík, és nincsenek benne éles kanyarok. A kenyai sportolót iramfutók vezették, hatan futottak előtte ék alakban, hogy lefogják a szelet. Előttük ment egy autó, amely lézerrel világította az aszfaltra a felvezető futóknak az ék alakzatot, hogy pontosan tartsák a pozíciót. Az előfutókat kétkörönként cserélték. Ezt értem laboratóriumi körülményeken. Így tesztelték azt a cipőt, amelyből az őszi szezonra érkező új szereléssel én is kaptam egyet az egyesületnél.
Mindjárt futottam is benne egy ezüstérmet érő második helyet. Ezüstévként írhatnám be a képzeletbeli naplómba 2018-at, mivel az országos versenyeken második helyezett lettem ötezer méteren, tízezren, félmaratonon, majd a Budapest Maratonon is. Egy évvel korábban három bronzérem és egy ezüst birtokosa voltam, ehhez képest a négy ezüst komoly előrelépés. A maratonon kívül minden versenyszámban egyéni csúcsot javítottam.
A maraton persze kiszámíthatatlan. Korábban a tavaszi külföldi versenyeken mindig jól szerepeltem, és mire eljött az október, a Budapest Maraton ideje, én már nyugodtan álltam rajthoz, történhet bármi, arra az évre már volt értékelhető eredményem. Az idén másként alakult. Az első versenyt áprilisban, Linzben futottam. Soha nem sikerült még így a téli felkészülés, bomba formában voltam, biztosra vettem, hogy életem legjobb idejét futom majd. Azután a verseny előtt megfáztam. Az utolsó edzéseket torokfájással, szipogó orral csináltam végig.
Linzben meghívott vendég voltam. Az osztrák rendezők rangos versenyt akartak, azt szerették volna, ha új rekord születik a városban. Tizenhét hosszútávfutót hívtak meg, hogy velük reklámozzák a linzi maratont, az érintetteknek fizették az utazását, szállását, nevezési díját. Tizenhatan afrikai futók voltak, az egyikük Geoffrey Mutai, a második leggyorsabb versenyző, aki Bostonban a világcsúcsnál is jobb idővel győzött, de miután a bostoni maraton útvonalán a megengedettnél nagyobb a szintkülönbség, az eredmény nem lett új csúcs.
Jenkei Péter (piros mezben) a 2018. októberi Spar Budapest Maratonon
Fotó: Kovács Bence
A tizenhetedik meghívott versenyző én voltam. A rajt pillanatára életem végéig emlékezni fogok. A mezőny már felsorakozott a kordonok között, a meghívott versenyzőket akkor vezették fel, közvetlenül a rajtvonal mögé. Ismert osztrák futó kísért minket a helyünkre, a hangszórókból dübörgött a zene, a tömeg tapsolt és kiabált. Amikor beléptem a pályára, a hangszórók azt ordították, hogy Peter Jenkei from Hungary.
Az afrikai versenyzők mindjárt az elején az élre álltak, egyedül futottam végig a távot. Szokatlan élmény volt. Nem sokat láttam abból, ami előttem történik, igaz, akkor nem is érdekelt nagyon, igyekeztem magamra koncentrálni. Az afrikai versenyzők egy része iramfutó volt, ők egy adott szakaszon nagy tempót diktálva vezették a bolyt, majd, miután teljesítették a feladatukat, kiálltak. Végül csak nyolc afrikai futott be a célba. A rekordkísérlet nem sikerült. A kilencedik beérkező én voltam, két óra 27 perces idővel, aminek nagyon nem örültem, de így is én lettem a legjobb európai futó az osztrák versenyen.
Nem baj, gondoltam, kikúrálom a náthát, és majd Izlandon. Reykjavíkban a mezőny nagyobb része félmaratont futott, ami némileg gyorsabb tempót megy a maratonnál. Ők sárga rajtszámot viseltek, a miénk piros volt. Tartottam a lépést a sárgák között, rövid idő után az élen találtam magam. Tizenhat kilométer után volt egy visszafordító pont, a szalag másik oldalán visszafelé futottunk, szembe az utánunk érkezőkkel. Percek teltek el, mire a szembejövők között megláttam az első piros rajtszámot egy amerikai futó mezén.
(A verseny után beszélgettünk, azt mondta, majdnem sokkot kapott, amikor szembe jöttem a piros számmal, addig azt hitte, kizárólag félmaratoni futók vannak előtte, és ő vezeti a maratont.)
A táv felétől sajnos lassulni kezdtem, a tengerparti részen szembefújt a szél, nagyon sokat kivett belőlem. A harminckettedik kilométernél jártam, amikor utolért az amerikai. Hallottam, hogy közeledik. Hátranéztem, pedig az nem szokott jót tenni. Amikor mellém zárkózott, olyan rossz érzés fogott el, amit utólag se nagyon tudnék szavakba önteni.
Szaporáztam valameddig mellette, de még tíz kilométer volt hátra. Tudtam, ha tempót váltok, teljesen szétesek a végére. Néztem, ahogy nő köztünk a távolság. Két óra 24 perc után csalódottan futottam át a célvonalon. Se győzelem, se egyéni csúcs. Másnap lett csak jobb kedvem, amikor az ezüstérmet elcsomagoltam a táskámba, és belegondoltam, hogy mondjuk ötezren indultunk a versenyen. Egyvalaki jobb volt nálam, 4998-nál viszont én voltam jobb. Ez azért nem akkora tragédia.
Az év harmadik maratonja a budapesti volt. Reggel szokás szerint ettem félmaréknyi háztartási kekszet vízzel. Az Infoparknál leszálltam a villamosról, az utolsó három kilométert futva tettem meg a rajtig, hogy bemelegedjenek a lábaim. A mezőny elejéről indultunk, ketten mindjárt az élre álltunk. Egymás mellett futottunk, egyik sem állt be a másik mögé. Nem szóltunk egy szót sem. Hosszú időn át három perc 17 másodperces kilométereket futottunk. Huszonöt kilométernél elkezdett lemaradozni, de valahogy mindig visszafutott.
Az óbudai visszafordító után felfutottunk az Árpád hídra, akkor visszatért mellém. Jelzésértékű volt, hogy összekapta magát. A Margit-szigetre érve én kerültem mélypontra. Míg átfutottunk a szigeten, arra koncentráltam, hogy ne maradjak le. A harminchatodik kilométernél egy méter volt az előnye. Nem tudtam utolérni. Nem kellett műszer hozzá, hogy tudjam, száznyolcvanötös pulzussal futok, a zihálásom mindjárt hörgésbe fordul.
A távolság nyúlni kezdett. Kilométerenként tíz másodperc volt a különbség, minden száz méteren egy másodpercnyit előzött. Az utolsó hatezer méteren egy percet vert rám. Két óra 21 perc 16 másodpercet mutatott az óra a célvonalban a fejem fölött. Ezért az eredményért ezüstérem járt idén. Fél órán át nem tudtam, mit gondoljak róla. Tényleg teljesen kifutottam magam.
A szezonzáró verseny után két hét pihenő jött, ilyenkor csak minden második nap kell futni. November közepén megkezdődött a téli alapozás, felkészülés a 2019-es szezonra. Heti tíz edzés, fokozatosan növekvő terhelés, míg márciusra kialakul a várt forma.
Addig a szürke cipőt elrakom a szekrény mélyére.
