Miért nem ér az emberi élet fabatkát sem Salvadorban? 2015 júniusa különösen véres volt, ekkor hétszáz embert gyilkoltak meg. Volt olyan nap, hogy több mint ötven embert öltek meg. Ez közelíti vagy nem egy esetben túlszárnyalja a Szíriában és Irakban dúló mészárlások napi áldozatainak számát. A közép-amerikai országban nincs polgárháború, hivatalosan béke honol. Csak éppen vannak olyan körzetek, ahol kizárólag a nap bizonyos óráiban ajánlatos az utcára lépni, a szülők a gyerekeket nem engedik iskolába járni. Főleg a nők és gyermekeik közt tömeges a kivándorlás, a férj azért dolgozik, hogy összegyűjtse a pénzt, és kijuttassa biztonságos országba a szeretteit.
Mi váltotta ki ezt a szűnni nem akaró vérfürdőt? Salvador erőszakos volta előütközött az 1980–1992 között zajló polgárháborúban. Az akkori két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió – az egyik a jobboldali kormányt, míg a másik a baloldali lázadókat, a Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Frontot támogatta fegyverrel, tanácsokkal, hírszerzési információkkal – kihelyezett háborút folytatott egymás ellen egyik részről a befolyása megtartásáért, míg másik részről annak növeléséért. A salvadori testvérgyilkolást olyan megdöbbentő események szegélyezték, mint a baloldali gondolkodású Óscar Romero püspök meggyilkolása vagy négy amerikai apáca megerőszakolása és megölése. A halálbrigádok végezték a dolgukat, a lakosság megfélemlítését. 1992-ben a végelszámolásnál, amikor a polgárháború áldozatait összegezték, 75 ezer megölt salvadoriig jutottak.
A hazai erőszak elől számos salvadori az 1980-as években Kaliforniába emigrált. Hamar rájöttek, ha nem akarnak más nációk által elnyomottá válni, akkor nekik is szervezkedni kell, így jött létre a Mara Salvatrucha 13, az MS–13 és a Barrio 18 nevű bűnszervezetük, amelyek könyörtelenségükről voltak híres Los Angeles környékén. A két bűnözői csoport már megszületésétől egymással is harcban áll. Mivel Salvadorban a kilencvenes évek elején kitört a béke, az amerikai hatóságok megkezdték a bandatagok visszatelepítését hazájukba. Sok hazatért a kiutasítások után látta először Salvadort, ők ugyanis már az Egyesült Államokban születtek.
Otthon ott folytatták, ahol abbahagyták az Egyesült Államokban: a délről északra vezető kábítószercsempész-útvonalak ellenőrzéséből, fegyveres és emberrablásból, zsarolásból próbálták meg fenntartani magukat. A salvadori bűnbandáknak korántsem megy olyan jól, mint a mexikói drogkartelleknek, amelyek dollármilliókat nyúlnak le egy-egy kábítószer-szállítmányon. Ők elvállalják a kulimunkát, megelégszenek egyszerű szállítói jutalékkal, de ha kell, bérgyilkosságot is végrehajtanak a világ bármely szögletében. A salvadori alvilágnak még mindig a védelmi pénz szedése jelenti a legnagyobb bevételt. A közelmúltban tudódott ki: az ország egyik nagy busztársasága évekig harmincmillió dollárt fizetett az egyik bűnbandának azért, hogy járatai gond nélkül megérkezzenek a kijelölt állomásra. Ez csupán egy vállalat, igaz, hatalmas, de ebből az adatból könnyen elképzelhetjük, mekkora jövedelemre tehetnek szert az egész salvadori gazdaság megzsarolásából.
Az elmúlt húsz évben sikerült szilárdan megvetniük a lábukat az országban. 2015 októberében a salvadori védelmi miniszter arra panaszkodott, hogy a bandatagok, a marák összlétszáma meghaladja a karhatalom erőit. A miniszter hatvanezer főre tette a gengszterek számát, míg a hadseregben 26 ezer, a rendőrségen 24 ezer ember szolgál. És ami ennél is aggasztóbb: tűzerőben is jobbak, a legújabb amerikai fegyverekkel rendelkeznek. A hadügyi illetékes igencsak alábecsülte a bandatagok létszámát, a szakértők szerint már rég hetvenezren túl van az „állományuk”. A különböző területeket tíz-hatvan fős csoportok uralják, a helyi főnököknek elég nagy autonómiájuk van, de tevékenységüket, ha abból probléma adódik, meg kell indokolniuk a nagyobb körzet vagy az országos vezetőség előtt.
Bár megvesztegethető, és elnéző a bűnözőkkel kapcsolatban, azért a salvadori rendőrség sem annyira amatőr, hogy ne tudna rajtaütni a bűnbandák vezetőin. Többnyire mind börtönben ülnek. Ám milyen fegyintézetben? A bűnözők diktálnak a fegyőröknek, akik az ezüst vagy az ólom közül választhatnak. Ráadásul nem a börtönőrök élete forog kockán, hanem családtagjaiké. Nem kérdéses, miként döntenek. Az elkülönített részlegben élő bandafőnököket szabályos szolgahad és fegyveres testőrség (!) veszi körül. Mindennap látogatót fogadhatnak, ez lehet külső futár, hogy szóban adják át utasításaikat, ne hallgathassák le telefonbeszélgetéseiket, de lehet női „vendég” is. Kiváló kommunikációs eszközökkel rendelkeznek, amelyekkel a börtönből irányítják a banda külső tevékenységét.
Ami még tragikusabb képet mutat: a salvadori lakosság körülbelül tíz százaléka így vagy úgy, de a bűnbandákból él meg, ami 600 ezer embert jelent. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a bandák még bizonyos szociális tevékenységet is végeznek, akkor lehet fogalmunk arról, milyen helyet tölthetnek be a salvadori társadalomban. Az általuk birtokolt területen többnyire biztosítják a normális együttélés feltételeit, gondoskodnak a szegények megélhetéséről. A különböző bűncselekményeket, mint a kábítószer-, fegyver- vagy épp emberkereskedelmet, nem lehet golyózáporban folytatni. A bűnbandák így létrehozzák az általuk igényelt társadalmi megnyugvást.
A bűnözői csoportokat – az államtól átvett feladatokkal – miért nem tekintik a salvadori társadalom egyik alappillérének? Ez a szereptévesztés az egyik oka a jelenleg is zajló vérfürdőnek. 2012-ben – a katolikus egyház közvetítésével – megszületett a fegyverszünet a két nagy bűnözői csoport és az állam közt. A börtönkörülmények fentebb vázolt enyhítésének eredményeként majdnem a felére esett vissza a bandaháborúk és az ártatlan áldozatok száma. A hatóságok szemet hunytak a kisebb stiklik felett. Ám ez nem tartott sokáig, 2014-ben újból tombolt az erőszak. Tavaly ennek fokozódását láttuk, ami mögött az húzódik meg, hogy az új elnök, Salvador Sánchez Cerén nem ismerte el – az egyébként íratlan – fegyverszünetet, és mindenáron a kemény kéz politikáját folytatja. A bűnbandák különösen zokon veszik, hogy nem hívta meg őket a róluk folyó kiterjedt társadalmi megbeszélésre. Hogy éreztessék nemtetszésüket, ezért kapcsoltak magasabb fokozatba a gyilkosságokban. Így akarnak nyomást gyakorolni az államra, hogy az ismerje el őket tárgyalópartnerként az egyeztetéseken.
A gyilkosságokat főleg fiatalokkal követtetik el, hogy ha elkapják őket, minél kevesebbet kelljen nekik ülniük. A bandákba való „besorozás” 12 éves kor tájékán történik meg. A kiskamaszok gyanútlanul követik feljebbvalóik utasításait. Előbb késsel kell megölniük valakit, hogy átérezzék, milyen a gyilkolás. A végén már a serdülő fiú nem tud különbséget tenni jó és rossz között, gondolkodás nélküli gyilkológéppé válik, egy élet elvétele annyit jelent neki, mint eltaposni egy csikket. Főleg a szegény környékeken élő gyermekek esnek a bandák csapdájába, amelyek gond nélküli életet ígérnek nekik, ám néhány év után – szinte biztosan – a halál vár rájuk.
Berlin, a minta
Van egy kisváros Salvadorban, ahol a körülötte uralkodó káoszban sikerült elfogadható szinten tartani a gyilkosságok számát, a neve pedig Berlin. Nem véletlenül, ugyanis még a XIX. században hajótörésből menekült német bevándorló keresztelte így el. A legbiztonságosabb salvadori városban húszezer lakos él. Persze történnek itt is emberölések, de két-három havonta egy, és annak sem bandaleszámoláshoz van köze, hanem családi perpatvar vagy kocsmai nézeteltérés, esetleg rossz szomszédság a kiváltó oka. Hogy sikerült ilyen alacsony szinten tartani a gyilkosságokat? A város polgármestere a PanAm Post panamai internetes újságnak elmondta, hogy a lakók biztonságuk érdekében rendkívül óvatosak. Ha idegent látnak, azonnal szólnak a rendőrségnek, innentől a hatóságok dolga, hogy maradhat-e a városban. A környező településekről érkezők megpróbálták itt is elterjeszteni a védelmipénz-szedést, de az Állampolgári Akcióbizottságot a polgárok azonnal értesítik erről. Berlinben különös gondot fordítanak a fiatalságra. Ha valamely kamaszról kitudódik, hogy csatlakozni akar egy bandához, akkor felkeresi egy rendőr, vagy az említett bizottság tagjai beszélgetnek el vele. Meggyőzéssel, dokumentumokkal, fényképekkel igyekeznek eltántorítani szándékától. Kis közösségben ez határozottan működik, talán meg kellene próbálni nagyobb méretekben is.