Áll a három pap, a tiszteletes, a tisztelendő és a görögkatolikus parókus a tiszaújlaki református templom közepén. Együtt imádkoznak, az anyaországi látogató pedig szégyenkezik. A Tisza túlpartjáról, ahonnan délelőtt átsétált, nem hangzik el idáig a választási zsivaj, a templomfalon biztosan nem hatol át. Ezen a péntek estén, ahogy máskor is, Istent választják. Ezen az estén három hű szolgája hívja, emeli a lelkeket, melengeti fel szavaival a rosszkedvű márciusi esőtől vert, fázó, de nem hűlő testeket.
A három egyház közös imahete alkalmára gyűltünk az ezüst csillagokkal pettyezett templomi boltozat alá. A kokárda a református pap palástja mellén megszégyenít, én az enyémet még a reggel, indulás előtt levettem, a szállásomon hagytam. A hivatalos tanács amúgy is úgy szólt, hogy ezen a hétvégén akár csoportban, akár magányosan utaznánk, kerüljük az atrocitást.
Kinek hiányzik a részvevő konzuli pillantás a begipszelt kézre, a bevert fejre? Inkább derűs negligencia, mint kurucos dac hozott át a határon, hogy száz méter múlva jobbra fordulva – mint mindig, ha ide jövök – felkapaszkodjak a felirat szerint a Határőr Kolhoz által felújított Rákóczi-emlékműhöz, az újlaki turulhoz. Aztán utam a hídon át, a főutcán a templomhoz vezet.
A könyörgés alatt hasított belém a szégyen, amiért sietősen kaptam le a kokárdát a zakómról, elképzelve, mi lesz, ha levétetik a kabátom a határon. Senkit nem érdekelt, hogy mi van vagy nincs a zakóm gallérján a hosszú kabát alatt. Reggel, ha halványan is, de még sütött a nap, mint aki nem tudja eldönteni, melyik arcát mutassa ma: március idusa múltán épp. Csak a hömpölygő Tisza kanyarodott sietősen jobbra a hídon túl, mint akinek halaszthatatlan dolga van. Tudom, viszi a Borzsa és mennyi más patak vizét; gyűjti a salánki, a szöllősi domb (vagy hegy az már?) megannyi duzzadó erét.
Mivé lett az augusztusi, homokos partot simogató, andalgó szőkeség? Most csak a rohanó, szürkészöld víztömeg tetején járják csúfondáros táncukat a PET-palackok, hogy elunva az ugrándozást, a velük sodródó faágak bogai közé felülve utaztassák magukat. A műanyag flakonokból, ha lebomlanak egyszer, szén-dioxid lesz: egy gáz, melynek kvótáját a klímaegyezmények piacán adják-veszik.
Másféle piacon most másféle kvótákkal házalnak. Hajórakományban, menekülttáborban mért, heti, havi, évi érkezőre kalkulált, el- és szétosztandó emberi lényből állna az a kvóta. Eldobott, sodródó emberek, eldobott, kiürült palackok. Innen, a híd rozsdás vastraverzei között lenézve nem tudom, melyik a vadabb: a víz vagy a história örvénylő árja?
Tiszaújlakon ezen a pénteken, csakúgy mint a világon annyi sok más helyen, a modern rabszolgaságról elmélkedünk: ezt kérte a mozgalom haiti imaközössége. A kettős teher a szolgaság és a rabságba vetettség – ahol még a megláncolt dacos büszkesége sem adatik meg, csak a megalázottság: erről tanít az este, s köröttem látom a híveken: tananyagban nincs hiány.
Felnézek a boltozatra, a festett csillagokon túl látni vélem az eget, amely ránk borul. Alatta, innen pár ezer kilométerre a modern rabszolgajelöltek még lelkes tömegére gondolok, akiket gonosz erők zsúfolnak lélekvesztőkbe, biztonságosnak hitt kamionok rakterébe, csak az ég tudja, milyen járműbe nem. Őket nem üveggyöngyökért adják el törzsfőnökeik, és nem gyapotültetvények várják őket.
Úgy gondolják, önként indulnak útra, szabad akarattal – pedig legtöbbjükre a cicomás rabszolga sorsa vár. Idegen földön, idegen ég alatt – csoda hát, ha felizzik majd a gyűlölet? Modern rabszolgaság születik a szemünk előtt, és Istenhez fohászkodunk nagy bajunkban, s a mások még nagyobbjában.
Hömpölyög a hiszekegy, méltósággal gördül a miatyánk. Református, görögkatolikus énekek fonódnak egymás mögé, mindenkinek a magáé – enyém a pápistáké. Egy pillanatra mintha versenyre kelnének: melyik dallam ível szebben, kanyarodik közelebb Istenhez, ér hozzá hamarább. Aztán együtt, egymásba kapaszkodva, kibomló boldogságban egyesül a kérő hang: olyan nincs, hogy ne volna meghallgattatás.
A ferences csuha és a görögkatolikus reverenda között a református palást: rajta csecsemőtenyérnyi magyar trikolór, s a látvány hiányt éget a magam mellén. Dezertált tiszt, én, aki gyáván a menedék reményében csillagát lehányva remél elvegyülni a többiek közt; csak megúszni, csak nem elkülönülni. Hiába, szava, arcvonásai elárulják: akinek ez a dolga, azonnal felismeri, ki az, aki kilóg a tömegből, hiába üres a paroli.
Szolgálatmegtagadás lenne? Csupán egy kis darab színes szövet, semmi több. Tanácsot követtem, még túl is teljesítettem: lám, mégis itt vagyok, a nem javasolt napon, a nem javasolt helyen. A falról, szép sudár nyélről magyar zászló lóg. Akárcsak az angol templomban a Szent György-lobogó. Még.
Az áldással elbocsájtja a három pap a gyülekezetet, s lassan mindenki átsétál a szemerkélő esőben a református parókiára. A közös ima most a szeretetvacsorával ér véget. Magam mögött hagyom a vidáman beszélgetőket, s az útszéli sárban visszafelé, a hídnak veszem az utam. A döcögő kamionok, a gödrök között cikázó múlt századi Audik és Ladák között egy valószerűtlenül fekete biciklis árnyék imbolyog.
Elképzelhetetlen lenne, így a szememnek kell higgyek, hogy létezik a negatív kivilágítottság is, ha részeg kerekezőt kell óvnia az égnek itt az éjszakánál éjszakább sötétben. Haja szála sem görbül, még látom a túlparton, ahogy egy halvány fénykörön átgurul a sorompó felé.
Beállok az őrbódé előtti sorba, a szatyrokkal teli kerékpárok, a csuklyás fiúk, a zsigulis gigerlik és a balettkarba illő, cicanadrágos, vidám cigány lányok közé. A ferences atya szavai kísérnek: a miénk nem a tiltás, hanem a megengedés, a szeretet Istene. Akitől nem félnünk kell, csak mert nem a büntetés Istene.
A szolgaságban pedig a szabadulásért imádkozunk hozzá, és ez legfőképpen a belső szabadság szabadsága. Szeretni tanulom az ukrán határőrt, a rozsdamarta Mercedes kisbusz sofőrjét is, aki hátratol, szeretek itt állni az esőben: ötven méterre már ott van a hazám. Marad idő, alkalmas a hely az imára a modern rabszolgatartók áldozataiért, lassan halad a sor.
Nem, nem hoztam cigarettát, mondom az egyenruhás hazámfiának, aztán egyenes léptekkel „haladok befelé” – ez már az Európai Unió, és nem tudom, milyen arányban elegyednek az arcomon az ég könnyei, az esőcseppek és a sajátjaim – isten hozott Tiszabecsen.