Jó pár évvel ezelőtt, egy januári napon Ábel éppen hivatali teendőit végezte az irodában, amikor a szomszéd asztalnál ülő kollégájához hölgyvendég érkezett egy viszonylag ismert énekesnő személyében, akinek a nevét most diszkréten elhallgatjuk. A közös iroda sok mindenre jó, de arra különösen, hogy az ember akaratlanul is fültanúja legyen olyan beszélgetéseknek, amelyeknek nem ő a címzettje, még az elektronikus levelezésben divatos „cc”-s minőségben sem. Cserébe viszont csóválhatja a fejét (persze nem feltűnően) a hallottakon, hogy: cc. Ábel csóválta is (persze nem feltűnően). Ugyanis a hölgy a hivatalos ügyek lerendezése után, ott helyben gyóntatópappá avatta amúgy unitárius kollégáját, és (a köztük lévő baráti viszonynak megfelelően) a magánéletéről kezdett vallani, énekesnőhöz illően – két regiszterben.
Az első a lelkesedésé volt, hiszen kiderült, hogy megkérték a kezét, és ő igent mondott. (Abban az életkorban volt, amikor az ember már nem kér gondolkodási időt.) A második és lényegesen magasabb regiszterben két motívum dominált: a menyasszonynak az esküvőről alkotott fura elképzelése, illetve az erre reflektáló reménybeli örömapa válasza. A hölgy ugyanis úgy tervezte, hogy a szertartásra egy elhagyatott erdei tisztáson kerítenek sort, ahol rajtuk kívül csupán hárman lesznek jelen: a pap és két tanú. Meg hát a fák. (És az arra járó vaddisznók.) „Apám erről hallani sem akar, veszekedtünk is egy sort, de ez az én életem, én döntök!” – fakadt ki a művésznő. Ábel eltűnődött a hallottakon, és két fontos pozitívumot mindjárt talált is bennük: az egyik, hogy a hölgy házasságban gondolkodik, s nem csak úgy összeállnak a párjával, mint lovak az árnyékban (vö. élettársak). Művészek esetében ez valamiért ritkaságszámba megy.
A másik, hogy szükségesnek tartja mindehhez a pap jelenlétét is. A többi? Hm. És az apa helyébe képzelte magát: van egy gyereke (lehet, az egyetlen), a szeme fénye, akit kiskorától babusgatott, óvott és nevelt, mindent biztosított a számára, hogy művész lehessen (ez általában kemény munkát, sok kiadást és lemondást igényel a családtól is, kevesen érnek célt az X-faktoron keresztül), és akkor a csemete felnőttélete legfontosabb pillanatában mellőzni akarja, mint egy szükségtelen kacatot. Miért? Hogy saját hóbortját kielégíthesse. Ábelnek ugyan fiai vannak, de el tudja képzelni, hogy egy apa életében a „lányom esküvője” olyan különleges, becses esemény, amelyről az ember nem mondhat le (s pláne nem egy vaddisznó javára) csak úgy, egy vállrándítással, mint egy eső miatt elmaradt bográcsozásról. De nemcsak ezért visszás a leányzó terve, hanem azért is, mert úgy akar családot alapítani, hogy magát a családot hagyja ki az aktusból. Azt, amelyiknek a létét köszönheti. És bármennyire is úgy gondolja, hogy „ez az ő élete”, ez – tetszik, vagy sem – nem így van. Senkinek nincs minden kontextustól független, csak úgy a természetbe, a létbe vetett „saját élete”. Amit a lány annak gondol, az egy komplex organizmus, mely ezer szállal kötődik másokhoz, a szülőktől kezdve a nagy- és keresztszülőkön át egészen a szomszédasszonyig. E kapcsolati háló tudatos szétszaggatása vétek a házasság szentsége ellen. Egy ilyen esküvőn nem lehet áldás.
Ábel mindig is idegenkedve figyelte az efféle allűröket. Sok ehhez hasonló excentrikus (a jó magyar szó erre az „eszetlen”) elképzelésről hallott-olvasott már életében, amelyekért csupán az ötletgazda és az ebből élő bulvársajtó lelkesedett. Volt, aki az óceán közepén, egy sajkában mondotta ki a boldogító igent, mások repülőn, több ezer méteres magasságban, megint mások a mélyben, egy tengeralattjáró fedélzetén. Aztán volt olyan is, aki repülőből ejtőernyővel kiugorva kívánta elrebegni a „holtomiglan, holtáig”-ot, pap jelenlétében! Elsőre nem is sikerült, mert a lelkészt elfújta a szél. És – stílszerűen szólva – az is megérne egy misét, hogy miért kerül mindig valahonnan egy pap, aki asszisztál az efféle nevetséges szeszélyek megvalósításához! Ahelyett, hogy küldetéséhez híven szépen kézen fogná és kivezetné a megtévedt kislányt a hamis romantika giccses díszletei közül, vissza a megszentelt helyre – az oltárhoz.
A külsőségekkel való túlzott bíbelődés nem más, mint pótcselekvés. Biztos jele annak, hogy az illető nem áll készen a szentséggel járó kegyelem befogadására. Ábel ezt a saját kárán tanulta meg. Mert hát hiába tervezte úgy, hogy csak egyszer mondja ki az igent, végül kettő lett belőle. Első házasságát a szerelem hevében kötötte, sietve és felkészületlenül. A házassági játszmában pedig nincs olyan, hogy: „a kezdők szerencséje”. Visszagondolva azért néhány intő jellel szolgált a sors, de ő nem kaphatott észbe, mert az esze éppen letétben volt a kedvesénél. Hogy mik voltak az intő jelek? Pl. hogy útban az eljegyzésre a család autója defektet kapott (vö. „Üssön le az útra tüzes istennyila”-passzus, Kőmives Kelemen balladája), így nagy késéssel érkeztek meg az étterembe. Hogy vőlegényként fehér öltönyben jelent meg az esküvőn, mint egy pilóta (lám, a repülőmotívum!), és olyan hajzattal, amilyent se azelőtt, se azután nem hordott. Hogy két felekezet templomában is megesküdtek. Esküdöztek. Hasztalan. Az első komolyabb szél elsodorta a házasságát.
A második esküvő a lehető leghagyományosabb mederben folyt le. A pilóta-egyenruhát mellőzte (ebből a kapcsolatból nem akart kirepülni), és a fodrászt sem engedte bűvészkedni. S bár tartott attól, hogy Istennek nem fog tetszeni, ezúttal is oltár elé állt. Az Úr azonban találhatott számára enyhítő körülményeket, mert végül három gyermekkel áldotta meg a házasságát. Sőt segített neki visszatalálni a hit útjára is. (Szó mi szó, egy ideig ritka vendég volt ezen az ösvényen.) Mert az első gyermekük megszületésekor hirtelen ráeszmélt, hogy most már nem csak magáért felelős. Hogy az élethez iránytűt kell adni a csemete kezébe. Hogy hit nélkül élni olyan, mint iránytű nélkül hajózni a tengeren. Nem volt nagy ügy, csak elő kellett venni ama régit, amit a szüleitől kapott, és továbbadni. Hogy ez valamennyire sikerülhetett, akkor derült ki, amikor pár éve a legkisebb fia így szólt egy este: Apa, tudod, kiket szeretek a legjobban? Nos? – dobbant meg Ábel szíve az aranyérem biztos tudatában.
Hát… – kezdte a gyerek – első helyen Istent… (leeső apai áll)…,, a második helyen Jézust… (kikerekedett apai szemek), és a harmadik helyen téged… na és anyát. Jól van, ügyes fiú vagy… – nyögte ki Ábel, amikor úgy-ahogy magához tért. S arra gondolt: azért ebben a mezőnyben a bronz is szépen csillog.