Alfonso Cuarón saját emlékeit filmesítette meg: a Roma fekete-fehérben készült, mégis színpompás és felemelő tabló szeretetről és összetartásról. A Netflix jóvoltából a mozipremier után rögtön kis képernyőn is látható, önéletrajzi elemekből építkező film a rendező gyerekkorát eleveníti fel Mexikóváros Roma nevű negyedében, főszereplője pedig a felső középosztálybeli család szobalánya, Cleo (Yalitza Aparicio).
Cleo és a másik szobalány, Adela (Nancy García) egy orvos, Antonio (Fernando Grediaga) és felesége, Sofia (Marina de Tavira) háztartását vezetik, és vigyáznak négy gyermekükre. A családfő már a film legelején elutazik egy québeci konferenciára, és nem is tér vissza: Sofia egyedül marad a gyerekekkel. Cleo eközben egy Fermin nevű fiatalemberrel (Jorge Antonio Guerrero) találkozgat, akitől teherbe esik, de Antonióhoz hasonlóan a fiú is elmenekül a felelősség elől. A Roma minden erkölcsi tanmese nélkül szól a férfiak által cserben hagyott nőkről, akik méltósággal oldják meg az eléjük görgetett feladatokat – még akkor is, ha közben kicsúszik lábuk alól a talaj.
A történet 1970–71-ben játszódik, így érinti az újkori mexikói történelem egyik legsötétebb epizódját, a Corpus Christi-mészárlást. Ekkor civil ruhás milicisták több mint száz diák tüntetőt gyilkoltak meg, ám ez a történelmi esemény a filmben mindössze rövid epizód, amely csak úgy megtörténik a háttérben. Mexikóvárosban természetes volt ekkoriban az etnikai és osztályalapú szerveződés, a zavargások zajában a néző viszont egy család széthullásának, egyszersmind megerősödésének lehet tanúja. Ül és sodródik, akár egy gyerek a felnőttek világában. A Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlán díjjal jutalmazott alkotás majdnem minden kockája úgy jelenik meg, ahogy a Gravitáció Oscar-díjas rendezője gyerekként átélte az eseményeket. Ezt a személyességet Cuarón minden szinten meg akarta tartani: a film rendezésén és írásán kívül ő volt a Roma operatőre, és még a vágásba is besegített, a filmbeli család otthonául szolgáló lakást pedig a saját szülői házából származó bútorokkal rendezte be.
A forgatókönyvet rajta kívül senki más nem ismerte, így a zömében amatőr színészek csak az adott forgatási napon szembesültek a következő cselekménnyel, az így elért valós érzelmi reakciók pedig még autentikusabbá tették a végeredményt. Az amatőr szereplők zavarba ejtő természetességgel keltik életre a karaktereket: a főszereplő Yalitza Aparicio kevés gesztussal játszik, sodródik az eseményekkel.
A második világháború vége óta elterjedt az az alapvetés, hogy a film színes, és ezt csak nagyon ritka esetekben, egy-egy koncepció miatt szegik meg a rendezők, mint ahogy például Spielberg tette a Schindler listájában, vagy a Coen fivérek Az ember, aki ott se volt című film noirnál. Most mégis telitalálatnak tűnik, hogy Cuarón fekete-fehérben forgatta a Romát: a látvány egyszerre idézi az emlékezés és a kora hetvenes évek illúzióját.
A hétköznapi történetet költeménnyé varázsolja az operatőri munka: a fekete-fehér képek nem csupán esztétikusak, hanem többlettartalmuk is van. Cuarón képekben gondolkodik, elidőzik az apró részleteken, ezáltal pedig szimbolikus jelentőséggel ruház fel egy autót vagy egy széttört cserépedényt. Úgy ismeri a világot, amelyet meg akar mutatni, akár a tenyerét, és pontosan tudja, hogy melyik részletével, kis zugával mit szeretne kifejezni.
A Roma igazi kuriózum a mai filmipari trendek tengerén: szerzői film, amelyben egy elismert rendező magáról mesél, mégis közérdekűen, ahogy a legnagyobbak tették Bergmantól Felliniig. Alfonso Cuarón megmutatja, hogyan lett belőle az, aki: felnőttként értelmezi gyerekkora eseményeinek mögöttes jelentőségét. Intim és személyes, a hétköznapok megnemesüléséről és egy bajban összezáró családról mesél. Egyszerűsége teszi naggyá.
(Roma. Rendező: Alfonso Cuarón. Amerikai–mexikói dráma, 135 perc, 2018. Forgalmazó: Netflix)