Ó, Japán! A köztudatban még elkényeztetett európai szemmel is a társadalmi és szexuális aberrációk fellegvára, ahol a technikai fejlődés és anyagi jólét egy csodaszép, sokezer éves kultúra agyára ment. Ahol külön bordélyházakat tartanak fenn azoknak, akik szeretik, ha bepelenkázzák őket, és ahol valóságos kultuszuk van az olyan képregényeknek, amelyeknek lapjain csápos szörnyek tesznek magukévá diáklányokat. Ahol újabb és újabb rekordokat dönt a száz év felettiek száma, ellenben alig születnek gyerekek.
Hol máshol virágozna hát az emberpiac, mint e csodálatos szigetországban? Félreértés ne essék, a japánok (egyelőre) nem adják-veszik embertársaikat, csupán jutányos áron bérlik őket. Lényegében akármire: hogy cipelje helyettük a csomagokat, vagy elmenjen velük a szüleihez, és eljátssza, hogy van valakijük. Egész színészgárdát lehet kölcsönözni esküvőre vagy temetésre, kamugyereket a nagyi halálos ágyához, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy látni szeretné a dédunokáját. Beszélgető- vagy futópartnert, helyettünk teátrálisan bocsánatot kérő embert. A napi 14 órát dolgozó japánok pedig a hosszú nap végén olyan bárokba mehetnek, ahol profi személyzet turbózza fel az egójukat, és halmozza el őket bókkal – persze mindezt súlyos pénzért.
Felmerül a kérdés: jó ég, mekkora piaci rés, vajon milyen szolgáltatásokkal lehetne megörvendeztetni a népet itthon? Noha a magyar ember a hivatásos kísérő/escort szolgáltatásról rögtön a hivatásosra asszociál, azért néhány alapdolog már nálunk is elérhető. Például megbízhatunk embereket arra, hogy kitalálják, mi a stílusunk, vagy hogy sétáltassák helyettünk a kutyánkat, amelyet egyébként azért tartunk, hogy többet legyünk a szabadban, és foglalkozzunk vele.
Ez azonban csak a kezdet: milyen lenne, ha Magyarországon is lehetne bérelni mondjuk olyan pasit, aki nagy mosollyal az arcán kísér be minket a 600. ruhaboltba, esetleg olyan hölgyet, aki csillogó szemmel hallgatja végig az őt kikölcsönző férfi előadását a Transformers 127. folytatásának érdekfeszítő dramaturgiájáról? Okmányirodában/bankban/bárhol helyettünk sorban álló szerencsétlent, vagy bocsánatkérő helyett – magyarosítva – olyan embert, aki elküldi a francba ellenségeinket vagy bárkit, aki idegesít, csak a fránya társadalmi normák miatt sosem vághatnánk mindezt a képébe.
Aki életünk párja helyett mindig lehajtja a vécéülőkét, ha az elfelejti. Aki felpofoz, amikor részegen írni akarunk egy üzenetet, amelyet másnap megbánnánk. Aki nem felejti el, hanem kiteregeti a friss ruhákat, mielőtt berohadnak a mosógépbe, aki kihúzgálja a lefolyóból a hajszálakat, aki helyettünk elmondja édesapánknak, hogy bizony mi törtük el tíz éve a kedvenc szemüvegét, aki helyettünk szakít, vagy fizetésemelést kér a főnökünknél.
A virtuális valóságba menekülés utáni következő lépcsőfok, amikor az emberi kapcsolatokat szolgáltatások, látszatcsaládok és bérelt barátok váltják fel. Minek alkalmazkodni, netán hús-vér emberekkel megvívni a harcainkat? Na persze senkit sem érdekel, ha beteg egy társadalom, amíg a placebogyógyszer gyártása ennyire kifizetődő.