A második világháború után a román kommunista párt irányításával több hullámban segítették elő a zsidó nemzetiségű állampolgárok kivándorlását Romániából Izraelbe, természetesen súlyos „váltságot” követelve a távozókért. A szervezett kivándoroltatás harmadik és egyben legsúlyosabb hulláma 1958-ban kezdődött, amelynek során pontos tarifákat szabtak meg a különböző képzettségű emberekért cserébe, hatalmas és jól jövedelmező üzletet biztosítva ezzel a titkosszolgálatnak.
Az emberkereskedelemből Budapest is kivette a részét: Magyarország 1945 és 1948 között gyakorlatilag tranzitországként működött. Eleinte a kivándorlást a Szovjetunió sem ellenezte, hiszen bíztak abban, hogy a létrejövő új állam a bolsevik nagyhatalmat fogja támogatni. Amikor egyértelművé vált, hogy Izrael az Amerikai Egyesült Államok szövetségese lesz, a kelet-európai zsidóság sorsa is megpecsételődött: az engedélyezett kivándorlást megszüntették, az itt maradt zsidó családok retteghettek az esetleges sztálini bosszútól. Félelmük jogosságát mi sem támasztja alá jobban, mint a készülő nagyszabású cionista per, amelynek lefolytatását Sztálin halála szerencsére megakadályozta.
A Magyar Kommunista Párt irányítása alatt álló politikai rendőrség az első pillanattól fogva hasznot húzott a kivándorolni szándékozó személyekből. Nemzetiségtől és társadalmi hovatartozástól függetlenül komoly összegeket kértek az útlevelek kiállításáért, elsősorban valutát, ékszereket, drágaköveket vártak fizetségül, de nem volt ritka, hogy ingatlanokat és azok berendezési tárgyait hagyták hátra a menekülők az ávósoknak. Ezen „üzleti vállalkozás” továbbfejlesztését tekintve kifejezetten reménykeltőnek tűnhetett, hogy a frissen létrejött Izraelnek létszükséglet volt az emberutánpótlás kérdése.
Született is megállapodás az ötvenes évek elején Izrael és Magyarország között, amelynek keretében néhány ezer zsidó elhagyta az országot – természetesen gazdag kompenzáció ellenében. Az 1956-os forradalom után a restaurációtól és a megtorlásoktól való félelem százezreket indított el Nyugat felé, a menekültek között szép számban voltak zsidó származásúak is.
Izrael igyekezett kihasználni az átmenetileg megnyílt határokat, és próbálta meggyőzni a magyarországi zsidóságot, hogy emigrációjuk iránya a Földközi-tenger keleti medencéje felé forduljon. Döntésüket azzal segítették, hogy a budapesti követségen átvették a menekülők vagyontárgyait, és diplomáciai küldeményként juttatták ki azokat az országból: arany, ezüst, drágakövek, ékszerek és természetesen valutaszállítmányok indultak el Tel-Aviv felé.
Ezerkilencszázötvenhatban még nem létezett magyar hírszerző rezidentúra Izraelben, de természetesen ügynökök és megnyertek révén mind a belügyi, mind a katonai titkosszolgálat jelen volt a térségben: az ottani külkereskedelmi kirendeltség szolgált számukra bázisul. A keleti blokk országai kénytelenek voltak a megszálló Szovjetunió külpolitikájának irányvonalát követni, így Izraelt ellenséges államalakulatnak tekinteni, Magyarország azonban külkereskedelmi vonalon fenntartotta a kapcsolatot a zsidó állammal.
Élénk gazdasági élet folyt a két ország között, és ennek a kapcsolatnak az egyik letéteményese a tel-avivi külkereskedelmi kirendeltség volt. A Külkereskedelmi Minisztérium 1956. szeptember 30-án Szendrő Lászlót bízta meg a kirendeltség vezetésével. Szendrő régi kommunista káder volt, aki 1949-től az államvédelem „Vegyész” fedőnevű ügynökeként tevékenykedett.
Szendrő néhány hónapos kinttartózkodás után jelentette tartótisztjének, hogy Izrael évek óta nagyarányú csempésztevékenységet folytat, amely során jelentős értékeket juttatnak ki Magyarországról. „1957 április havában Szendrőnek sikerült konkrét anyagot szereznie arra vonatkozóan, hogy a budapesti izraeli követségen a kivándorlókon keresztül szervezett csempészés folyik, magyar értékek (arany, drágakő, forint stb.) kirablása” – olvashatjuk az állambiztonság jelentését, vagyis a „szocialista törvényesség” értelmezésében, aki saját vagyontárgyait magával vitte új, választott hazájába, rablást követett el…
Kádár és kormánya tisztában volt azzal, hogy Izraellel szemben lépéselőnyük van, hiszen a zsidóság kivándorlása Kelet-Európából 1948 óta mélyponton volt. Az ötvenes évek elején Magyarországgal kötött megállapodás elméletileg érvényben volt, és egészen 1957 tavaszáig a budapesti izraeli nagykövetség közreműködésével kis számban ugyan, de érkeztek egykori magyar állampolgárok Palesztina földjére. A kivándorlás leállítása volt az adu Kádárék kezében, ezzel próbálták zsarolni Izraelt.
A Külügyminisztérium 1957. június 4-én egy szóbeli jegyzéket adott át az izraeli nagykövetségnek, amelyben bejelentette, hogy Izrael megsértette a magyar törvényeket és a nemzetközi jogot, visszaélt a kivándorlásra vonatkozó megállapodással és a diplomáciai mentességgel, ezért 72 órán belül kiutasította az országból az izraeli kereskedelmi attasét, Paul Koremet, és felszólította a zsidó állam kormányát, hogy mielőbb térítse meg Magyarország három és fél millió dolláros kárigényét – arról nem találtam dokumentumot, hogyan sikerült ezt az összeget megállapítani.
A diplomáciai üzenet azt is tartalmazta, hogy a követelés teljesítéséig ellehetetlenítik a kivándorlást Magyarországról. Izrael nem volt hajlandó diplomáciai úton folytatni az egyeztetést, javasolta, hogy tereljék bankvonalra a konfliktus kezelését, amelybe a magyar fél beleegyezett. Ekkor lépett a színre jelen történet főszereplője, a későbbi kádári hitelpolitika egyik kulcsembere: Fekete János.
Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank későbbi alelnöke 1957-ben még csak a bank devizaigazgatóságának helyettes vezetője volt, és „Lektor” fedőnéven az állambiztonság ügynöke. Pályafutását mind pénzügyi téren, mind az ÁVO-nál még a sztálinista időkben kezdte, nem is akárhogyan. Szovjetunióbeli hadifogsága alatt már kapcsolatba lépett vele az NKVD, vagyis a szovjet Belügyi Népbiztosság. 1945-ben hazatérhetett, és először Szarvason kapott munkát, de 1948-ban a gimnáziumi érettségivel rendelkező Feketét a szarvasi takarékpénztárból felhozatták Budapestre. Az MNB-be, majd a Pénzügyminisztérium Nemzetközi Főosztályára került közvetlenül a vezető, Száberszky József alá.
Száberszky a minisztériumba kerülése előtt államvédelmi ezredes volt, Péter Gábor helyettese, aki már a politikai rendőrség megszervezésénél is jelentős szerepet játszott, és egészen 1949-ig a terrorgépezet egyik meghatározó tagja volt. A Pénzügyminisztériumba való helyezése nyilván az államvédelem titkos pénzügyeinek a fedését biztosította. Kiváló „mentora” volt tehát az ifjú Feketének. Ekkor kezdődött a későbbi bankvezér ügynöki karrierje a rendkívül frappáns „Sötét” fedőnéven.
Fekete János gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán: mire ÁVH-s főnöke 1953-ban – félve az esetleges felelősségre vonástól – öngyilkos lett, beágyazottsága rendíthetetlen volt. Bekötöttsége a legbizalmasabb pártkörökig ért, így amikor 1957-ben felmerült az Izraellel folytatott kártérítési tárgyalások bankvonalon való folytatása, Antos István pénzügyminiszter javaslatára őt bízták meg annak vezetésével.
Josua Dan izraeli diplomata azzal a felhatalmazással kereste meg az NSZK-ba látogató Feketét 1958 februárjában, hogy országa nevében gazdasági egyezményt köthetnek, természetesen anélkül, hogy hivatalosan elismernék a magyar kormány kártérítési igényeit. Izrael kényszerhelyzetben volt még ekkor, hiszen Romániából is évek óta akadályoztatva volt a kivándorlás, féltek, hogy a magyar kormány bekeményítése után teljesen leáll a keleti blokkból a kitelepülés. Eredetileg árutörlesztés formájában próbálták kiengesztelni a pártvezetést, de Fekete értésükre adta, hogy kizárólag devizát hajlandók elfogadni.
A tárgyalások hónapokig húzódtak, helyszínükül az MNB bécsi fiókbankjának, a CW Banknak a székhelye szolgált. Fekete rendkívül keményen képviselte az eredeti elképzeléseket, nem volt hajlandó egyezkedésekbe bocsátkozni, pedig az izraeli fél mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy a pénz kifizetése után a magyar állam újra garantálja a kitelepülések engedélyezését. Fekete azonban nagyon jól érezte a helyzeti előnyt, és ezzel a legmesszebbmenőkig vissza is élt. Magabiztos fölénnyel kezelte az izraeli küldöttséget, csak a kártérítésről volt hajlandó beszélni, az emigráció engedélyezését külön álló ügyként, mellékesen érintették.
Az állambiztonságnak küldött jelentések profi pókeres játszmáit idézik, hiszen a bankvezér a tárgyalások teljes ideje alatt tisztában volt azzal, hogy Izrael csak abban az esetben lesz hajlandó fizetni, ha cserébe embereket kap, ráadásul pengeélen táncolt a magyar kormány, hiszen a pénzügyi megállapodás hírének kiszivárgása megronthatta volna az arab országokkal ápolt baráti kapcsolatokat is, nem beszélve a Szovjetunió rosszallásáról. Mégis úgy irányították a helyzetet, mintha Magyarország számára közömbös lenne a kérdés megoldása, mintha nem számítana minden egyes dollár, amely befolyik az MNB számláira.
Ezerkilencszázötvennnyolc augusztusának közepére megszületett az egyezség. Az izraeli fél vállalta, hogy egy svájci bankon keresztül a Magyar Külkereskedelmi Banknak három és fél millió dollár kamat- és költségmentes hitelt nyújt, amelyet a hitelfolyósítás megkezdése utáni negyedik és ötödik évben magyar áruszállításokkal lehet visszafizetni.
A hitel első összegét, 500 ezer USD-t a szerződés aláírásakor, a második félmillió USD-t hat hónappal később, a fennmaradó összeget pedig 18 hónap alatt egyenlő részletekben folyósítanák. Mindebből a magyar félnek egymillió dollár tiszta haszna származik. A megállapodásba nem került bele a kivándorlás biztosításának kitétele. Szóbeli ígéretet kapott csupán az izraeli fél, de a kommunisták soha nem ismerték a „gentleman’s agreement” fogalmát.
A Külügyminisztériumban 1958. október 30-án létrejött a megállapodás, amelynek értelmében november 3-án meg is érkezett a félmillió dollárnak megfelelő első részlet svájci frankban a Magyar Külkereskedelmi Bankhoz. Szarka Károly külügyminiszter-helyettes állítólag azonnal intézkedett a belügyminiszternél, hogy a kivándorlásra vonatkozó zárlatot oldja fel, ezzel párhuzamosan pedig felkészült a belügyi hírszerzés is, hogy a kitelepülésre engedélyt kapók kiválasztásánál kellően érvényesíteni tudják érdekeiket.
Az elkövetkező hónapok eseményei azonban nem váltották be Izrael reményeit. Már 1959 februárjában elégedetlenségüknek adtak hangot az izraeli tárgyalópartnerek, amiért „az elmúlt 4 hónap alatt még szórványos kivándorlások sem történtek Izraelbe”. Fekete János csak széttárta a kezét, és megismételte, hogy Magyarország kártérítési igényt jelentett be, amit végül is Izrael elismert, a kivándorlás kérdése pedig nem tartozott szorosan a tárgyhoz.
Mindezek ellenére nyár elejéig még folyósították a vállalt hitelrészleteket Izraelből, azonban ekkor befagyasztották az esedékes összeg átutalását. Izrael szemrehányással élt a magyar kormány felé, hogy csak néhány beteg és öreg ember kitelepülését támogatta. Fekete még ekkor is a magabiztos kártyapartnert játszotta, és lapot húzott a 19-re: szerződésszegéssel vádolta meg Izraelt, amiért leállították a kártérítés kifizetéseit.
Izrael ugyan még ekkor is hajlandó lett volna betartani a megállapodás pontjait, sőt hamarabb fizetni a többi részletet, amennyiben valóban elindul a kivándorlás, ez azonban soha nem történt meg.
Sajnos az eddig előkerült források nem beszélnek arról, mi is lett a kifizetett hitel sorsa. Izrael felhagyott a próbálkozásokkal, hiszen a magyar kormányzat egyértelműen nem a fair play szabályai szerint játszott, ráadásul 1958 után megindult a zsidók kitelepítése Romániából, így Izrael számára kevésbé lett fontos a magyarokkal kötött megállapodás.
(Folytatjuk)
Borvendég Zsuzsanna
történész
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (5.) – Manipulált rendszerváltás
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (6.) – „Lopok, csalok, hazudok”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (7.) – Irányított hírek
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (8.) – Kísért(ett) a múlt