Leegyszerűsítve a mindennapokat azt lehet mondani, hogy a Távol-Kelet szinte folyamatosan dolgozik, hajnaltól késő estig rohan, termel és elad, hogy meglegyen a betevője. Európa ugyanekkor civakodik, várakozik, és tökéletesen biztos abban, hogy miként korábban, a jövőben is ő fogja irányítani a világot. Kazahsztán a kettő között, a hatalmas puszta hazájaként nem kényszerül rohanni, nincsenek hangyabolyhoz hasonló városai, nem beszélnek ezer különböző nyelven az utcákon, de az otthoni civakodást is meghagyja másnak.
Létezik egy különleges kazah modell, amelyet senki se tud átvenni, mert kizárólag itt, Kazahsztánban működik, erre az országra szabták, vagyis szabta egyetlen ember, Nurszultan Nazarbajev, az ország elnöke.
A modell abból áll, hogy az ország fejlesztését látványosan oldják meg. Asztana vidéki városból lett mesterségesen felduzzasztott milliós metropolisz hipermodern épületekkel, aranyozott kupolájú minisztériumokkal, óriási terekkel, sugárutakkal. A tömérdek pénzt el lehetett volna költeni másra is, mondjuk ellopják a korrupt hivatalnokok, vagy fegyvert vesznek belőle, de az is könnyű megoldás lett volna, hogy egy hatalmas és befolyásos külföldi hatalom hűséges szolgálójaként Kazahsztán megkapja pénzéért a védelmet, s akkor senki sem bántja az országot vagy annak vezetőjét.
Kazahsztán ugyanis roppant gazdag, ha nyersanyagkincseit nézzük. Földje olajat és szenet is tartalmaz bőven, a bányászat magas szinten áll, viszonylag csekély ráfordítással hatalmas összegeket lehet nyerni a végeláthatatlanul nagy országban. Ezért aztán amikor választani kellett, hogy oroszok, amerikaiak, kínaiak vagy európaiak jöjjenek, Kazahsztán úgy döntött, hogy mindenki, de egyszerre senki. Mert képes önmaga megoldani ezt a feladatot, nincs szüksége se szakértőkre, se tanácsokra. Ehhez igazából csak emberekre van szüksége.
Kazahsztánban egy nép él, amelynek tagjai 131 különböző nemzetiséget képviselnek. A nép a kazahsztáni, amely azt a 19 millió embert jelenti, akinek a zsebében ott lapul a világoskék útlevél, rajta a jurta tetején összefonódó lécekkel. Ők lehetnek szőke és kék szemű oroszok, nagy bajuszú németek, koreaiak, tatárok, ujgurok, kínaiak vagy valódi, sztyeppei kazahok. Nincs és nem is szabad, hogy legyen különbség, mert ez a nemzetépítés csak így működik. Hogy miként került ide az a rengeteg nemzet, azért Moszkva felé érdemes tekintenünk.
Kazahsztán a vörösforradalom előtt nomád pásztorok lakhelye volt, akik legelőről legelőre vitték a nyájakat, keresték az itatóhelyeket, utat adtak a selyemúton haladó karavánoknak. Komolyan vehető növénytermesztés nem volt, nem is csoda, hiszen az ország klímája különösen zord, télen mínusz negyven fokig is lehűl a levegő, szélviharok tépázzák a földet és a lakókat. A Szovjet-unió viszont nem volt különösebben emberbarát képződmény, ellenben brutálisan hatékony volt, ha népeket kellett megregulázni.
Márpedig a kazahok sajátos életmódjukkal és ősi nagycsaládjaikkal rászolgáltak a szovjet hatóságok ellenszenvére. Ezért számukra a kollektivizálás igazi tragédiát jelentett, a nagyon kevésből kellett leadniuk a kötelező mennyiséget, hogy a bürokratikus és embertelen visszaosztás után ne maradjon semmi.
Ennek két éhínség lett a következménye: a húszas évek elején, majd a harmincas években, hasonlóan Ukrajnához vagy Dél-Oroszországhoz. A nomád pásztorok ráadásul ideális helyen laktak ahhoz, hogy a szovjethatalom számára nemkívánatos embereket megkapják a sztyeppére, az isten háta mögé.
Így aztán elindultak a deportálások az egyre nagyobbra duzzadó munkatáborok felé. Jöttek a volgai németek, lengyelek, észtek, litvánok. A Kaukázusból ingusok, csecsenek, oszétok, azerbajdzsániak, örmények. Megérkeztek a Távol-Keletről a kínaiak és a koreaiak. Utóbbiak voltaképp banális okokból váltak áldozattá, ugyanis a Szovjetunió akkoriban háborúban állt Japánnal, így éberségre szólították fel a határ menti tisztviselőket.
Csakhogy nehéz megkülönböztetni egy japán kémet egy koreai átlagparaszttól, így a sztálini döntés értelmében az összes koreait elküldték Kazahsztánba. Kazahsztánban ma legalább százezer koreai származású ember él, azoknak a leszármazottai, akik megkapták nyolc-tíz éves büntetésüket származásuk miatt, majd kiegészítő büntetésként arra kötelezték őket, hogy maradjanak a börtön közelében.
Persze viszonyítás kérdése, mi a közel. Kazahsztán a maga 2,7 millió négyzetkilométerével eltörpül Oroszország mellett. A gulág fénykorában gyakorlatilag az egész Szovjetuniót behálózta, a harmincas évek második felének letartóztatáshullámát a világháború őrjöngése követte, amikor a megbízhatatlan népeket deportálták a frontvonaltól távolra, majd azoknak a „gyanúsaknak” a táborba küldése következett, akik a harcmezőről hadifogságba kerültek, s onnan egyenes út vezetett a gulágra. A Szovjet-unió három legnagyobb tábora egyaránt Oroszországban volt: Kolima, Magadan és Vorkuta.
A negyedik viszont itt, Kazahsztánban: a Karlag.
Dolinka pici falu, vegyesbolttal, fagylaltozóval, jellegtelen házakkal. A falusiak buszra várnak, amely Karagandába, a helyi iparvárosba viszi őket. A házak között megbújik egy tábla, amely a múzeum irányát mutatja. Ott is áll, fehéren, nagy kerítés mögött, homlokzatán vörös csillag díszeleg. Ez az épület volt a tábor 1931-es megnyitásától 1959-es felszámolásáig a Karlag irányítóközpontja közvetlenül Moszkva irányítása alatt. Ahogy jöttek az elítéltek, és ahogy változtak a célok, úgy kerültek egyre nagyobb területek a szögesdrót mögé.
Az egykori irányítóközpont ma múzeum, 2011-ben nyitott meg, s ki van állítva egy térkép a táborról. Dolinkától mintegy háromszáz kilométerre délre nyúlik a büntetőtábor, kelet–nyugati kiterjedése kétszáz kilométer. Fennállása 28 éve alatt a táborban nagyjából egymillió ember raboskodott, egyidejűleg nagyjából 30–70 ezer, függően a politikai eseményektől, Sztálin kedvétől, az időjárástól és a perek állásától.
Járt itt híres színész és neves tudós, író és festőművész, valamint tengernyi egyszerű ember, aki rosszkor volt rossz helyen, vagy akkor szállt le a villamosról, amikor az NKVD keretlegényeinek még nem telt ki a normájuk, de már lement a nap. A cél nem is kérdéses, a lehető legtöbbet kifacsarni az emberből a lehető legkisebb befektetéssel.
Így Andrej Tupoljevet is letartóztatták 1937-ben, társait kivégezték, ő pedig tízéves büntetést kapott egy Moszkva környéki lágerben. Nem hajtották ki favágásra, hanem rabként dolgozhatott repülőgépein, majd Sztálin halála után két évvel rehabilitálták.
A Karlagban ugyanez a rendszer működött, a festők Leninről és Sztálinról készítettek propagandaképeket, a színészek előadásokat tartottak az őrök és az elegáns moszkvai vendégek számára, a tudósok kutatásokat végeztek, a többség pedig felépítette önmaga börtönét, bekebelezve a környékbeli falvakat, elűzve a lakosságot. Megnyitották a Karaganda környéki bányákat, utakat építettek, s elkezdődött a jövő óriási projektje, a szűzföldprogram megalapítása.
Kazahsztánt ugyanis a szovjet önkény tovább alakította volna éléskamrává, mert a nomádok mindig bajt okoznak, a hatalmas terület pedig alkalmas arra, hogy földművelést végezzenek. Az új SZKP-főtitkár, Nyikita Hruscsov támogatta a kazah földek bevetését, hogy ott oldják meg az országot folyamatosan fenyegető gabonahiányt.
A program 1953-ban kezdődött, összesen mintegy 300 ezer négyzetkilométernyi földet törtek fel és vetettek be. Ehhez pedig munkáskézre volt szükség, olyanokéra, akiket nem várt sehol senki, esetleg fiatal és lelkes kommunistákra. Jöttek is szép számmal, majd távoztak is a kezdetleges körülményeket látva. Akik maradtak, az árvák, a börtönviseltek, valamint azok, akik a táborból való kiszabadulás után nem akartak vagy tudtak visszatérni Oroszországba.
A munkások többsége ugyanis nem kazah volt, ahogy a Karlagban sem kazahok raboskodtak, őket otthonuktól távoli táborokban tartották. Oroszok voltak a Vörös Hadsereg helyi katonái, így északról folyamatosan jött az idegen ajkú és a helyi kultúrát nem ismerő emberek özöne. A szűzföldprogram 1956-ban hozta a legnagyobb termést, ám 1963-ra kifulladt a lelkesedés, elfogyott a pénz, a fejlesztések és a gépek nem érkeztek meg, a csapadék túl kevés, a tél túl hideg volt. Addigra viszont már állt az a Celinográd (Szűzföldváros), amelyet 1998-ban Asztanára nevez át a független Kazahsztán államfője.
Míg sürgött Karlag vegyes embertömege a kazah pusztaságban, egy másik, különleges tábor is működött a közelében, mintegy kétszáz kilométerre északkeletre. Az ALZSIR jóval kisebb, a dokumentumok szerint nagyjából hétezer ember raboskodott itt, anyák, feleségek, nagymamák, kislányok. Nők, akiknek az volt a bűnük, hogy a villamosról rosszkor leszálló férfiak rokonai voltak.
Mivel a szovjethatalom feltételezte, hogy a családtagok rossz szemmel nézik, ha a férjet vagy az apát tíz évre munkatáborba zárják, a biztonság kedvéért a nők is megkapták a maguk büntetését, s indultak az ALZSIR-ba. Gyerekeiket elvették tőlük, és árvaházba kerültek, hogy az állam neveljen belőlük tisztességes szovjet embereket.
Belőlük lettek azok a gyökértelen, elhanyagolt, identitásukat kereső felnőttek, akik nem tudták, mit követtek el a szüleik, és a legtöbbször már nem is ismerték fel az esetlegesen kiszabaduló anyjukat. A lágerben töltött tíz év pedig akkor is megöli az ember lelkét, ha a testét valamilyen csoda folytán megőrzi viszonylagos épségben.
Az ALZSIR tábor helyén is múzeum működik, a fekete márványba vésett nevek pedig akkora falat töltenek meg, hogy hozzávetőleges képet kaphatunk a tragédia nagyságáról. ALZSIR ugyanis kicsi tábor, nem is lehet egy lapon említeni a Karlaggal. Itt volt emellett a Sztyeplag, a másik gigászi büntetőtelep – a kazah táborok együtt nagyjából a mai Magyarország területének négyszeresét foglalták el. Ez pedig csak Kazahsztán, még szó sem volt a fehér-tengeri értelmetlen csatornaépítés áldozatairól vagy a transzszibériai vasút mentén meghalt százezrektől.
Ám ha figyelmesen megnézzük az ALZSIR-ban kihelyezett jegyzéket, láthatjuk, hogy mi, magyarok is ott vagyunk a listán. A felirat szerint hét magyar bizonyíthatóan élt a női táborban. A Karlagról viszont nem tudunk szinte semmit. A tábor 1959-es bezárásakor a KGB módszeresen összeszedte feljegyzéseit, és megsemmisített mindent. Ez persze nem ilyen egyszerű, a múzeum Karagandában talált hiteles dokumentumokat, és minden bizonnyal Moszkvában is vannak szép számmal olyan adatok, amelyek alapján tisztázódhatna az emberdaráló ördögi terve, de Oroszország nem kívánja ezt a fejezetet megnyitni. Ha van is dokumentum valahol, az nem kutatható.
Kazahsztán számára ez azonban nem ilyen egyszerű. Mint azt Nazarbajev elnök kijelentette, Kazahsztán nem tehető felelőssé a mérhetetlen emberi tragédiáért, ám együtt kell élnie vele annak minden hatásával, következményével. Kazahsztán nem hívta be sem a rengeteg oroszt, sem a többi nemzetiséget, ám most ott élnek kazahsztániként. A kazahok nem akartak felhagyni hagyományos életformájukkal, nem akarták a legelőket szántófölddé átalakítani, nem akarták Karaganda mellett feltúrni a földet, hogy szenet bányásszanak, és olajat sem kerestek, de mégis megtörtént.
Kazahsztán így olajban bővelkedő, meglehetősen gazdag állam, amely a világ egyik legnagyobb búzaexportőre, s olyan ország, amelynek fiataljai egymással oroszul beszélgetnek, függetlenül a nemzetiségi háttértől.A jövőbe látni nem könnyű, nem tudni, milyen lesz a jövő kazahsztáni fiatalja, lehet-e népet gyúrni a sok tragédia edzette, különböző etnikai háttérrel bíró embertömegből. De a lehetőség adott, s akarat is van a társadalom minden szegletében.