Nagy pillanat a regény életében, amikor az író által kifundált világ valósággá válik. George Orwell 1984 című ellenutópiája a Délvidéken jelenhetett meg először magyarul (épp 1984-ben), addigra az orwelli jövendölés jórészt már beteljesedett. Huxley Szép új világa szintén telibe talált. Hatalmas mennyiséget termelt ki a XX. század disztópiából és ellenutópiából; riogatták már az olvasót apokalipszissel, Anthony Burgess Gépnarancsa előrevetítette az állam szerepének gyengülését és az utcán kegyetlenkedő gyerekbandák rémét, Harry Harrison Helyet! Helyet! címmel a modern társadalom problémáira, a túlnépesedésre hívta fel a figyelmet.
Bene Zoltán Áramszünet című regénye posztapokaliptikus mű, 2030-ba repíti olvasóját, és azt a kellemetlen kérdést teszi fel, hogy mihez kezdünk majd, ha megszűnik az áramszolgáltatás. Nem csak egy órára, és nemcsak a mi utcánkban, hanem egy csapásra – talán napkitörés miatt – az egész Földön évekre kialszik a lámpa. És nincs ímél, nincs mobil, nincs kapcsolat. Egy pillanat alatt megáll az élet, áthidalhatatlanná válnak a távolságok, és eluralkodik az anarchia.
Az utópia, a világok legjobbika, tudjuk: nem létező hely. A tökéletes társadalom örökre eszménykép marad, lehet rá törekedni, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ami kívülről csodálatos képet mutat, belülről sokszor sokak számára elviselhetetlen. Az ideológia, ha ráerőltetik az egyes emberre, könnyen a létező világok legrosszabbika – disztópia lesz. Néha csak egy hajszálon múlik, hogy a teljes szabadság utópiájából a félelem vezérelte ellenutópiában találjuk magunkat.
A disztópia szerzője furfangos fajta: ártatlan arccal úgy tesz, mintha nem is korunkról, hanem a jövőről beszélne, pedig dehogy! Látszólag eltávolít, valójában látleletet ad, szövegéből többet megtudhatunk magunkról, mint egy realista nagyregényből. Bene Zoltán valós problémákat feszeget, és meg nem szűnő aggodalommal mutat rá, hogy ha így folytatjuk, szó szerint halálra szórakozzuk magunkat.
Az Áramszünet rá akar ébreszteni, hogyan tekintünk magunkra és kapcsolatainkra mi, magyarok, mit jelent számunkra a haza és az otthon – az enervált elbeszélő-főszereplő Czeredi Hunor Gábornak ez Szeged –, mi a barátság, a szerelem, a Duna és a Tisza. Az Áramszünet ilyenformán társadalomkritika, kiáltvány egy emberibb életért, vitairat is egyben. Elsősorban üzenet: észhez kellene térni, amíg nem késő.
Nehezen kerüli el a didaxist a szerző, bár formai megoldásaival lassanként berántja olvasóját a regényvilágba. A kronologikus elbeszélés szerencsés módon meg-megtörik, és a múltból (ha kivonjuk magunkat a regényidőből, akkor a mából) átmentett szövegtöredékek beszüremkednek a jelenbe – ami számunkra még a jövő. A filozófiai gondolatfutamoktól helyenként „fejnehéz” a szöveg – még ha az elbeszélő a könyv bűvöletében él is, ezért a papír tapintásának, illatának különleges jelentősége van az életében, de más dolog olvasni, és más egy füstös kocsmában átbeszélgetni az éjszakát a világ nagy kérdéseiről.
A humor helyenként nagyot lendít a szövegen, mégis, hiányzik az új helyzetre reagáló „újbeszél”, hiszen a mesterségesen teremtett világ nem hagyhatja érintetlenül a nyelvet. Érzésünk szerint a szegedi írót a történetmondásnál talán jobban izgatja a létértelmezés: a nyugati civilizáció romlása, az organikus közösségek felbomlása, az átláthatatlan bürokrácia. Szabadnak nevezett világunk, melyben ember embernek farkasa. Az Áramszünetben van néhány nagy pillanat, amikor a valóság regénnyé válik.
(Bene Zoltán: Áramszünet. Kortárs Kiadó, Budapest, 2018, 351 oldal. Ára: 3000 forint)
