A világ kezdete óta, képnek és rajznak megvan az a nagy előnye, hogy független a nyelvek Bábelétől: ami az emberben és az ő cselekedeteiben fizikai valóság, az a világ minden részén mindig ugyanaz volt, azt mindenki rögtön megérti, ha ábrázolva látja. Nagyot téved a makacs fejlődéstörténész, mikor az egyiptomi hieroglif-módszert a közlés és konzerválás kezdetleges állapotának tekinti, ennek a módszernek egyik oldalági leszármazottja csak az, amit ma írásnak nevezünk: egészében fennmaradt, s […] századunkban, úgy látszik, hatalmasabb lendületnek indul, lényegének természeténél fogva, mintsem valaha álmodhatta volna a világ – írta Karinthy Frigyes az akkoriban megjelenő piktogramok kapcsán.
Bér Dezső, a századforduló utáni évek karikaturistája. Vázsonyi Vilmos képviselő, későbbi miniszter
karikatúrája
Karinthy pontosan ráérzett a kor kihívásaira, ahogy akár a rádióról, a telefonról, akár a képek szerepéről beszélt. A fejlődés egyik kulcsa volt az információ (ma is az). A technika már a XIX. század közepén alkalmas lett arra, hogy nagy tömegben és gyorsan juttassa el a polgárság számára az üzlethez és a magánélethez szükséges információkat. Újságokat alapítottak, megindult köztük is a verseny az olvasókért, és ha az olvasót meg akarták fogni, biztos pont volt a humor, a karikatúra. Ha meg akarták győzni is, az érzelmekre a karikatúra jobban hatott, mint sok szöveg. (Ezzel persze élni is és visszaélni is lehetett.)
A magyar sajtótörténet az 1848 júniusában kiadott pesti Charivaritól (magyarul: macskazene) számítja az első, rendszeresen megjelenő magyar élclap, egyúttal a magyar sajtókarikatúra születését. Szerkesztője Lauka Gusztáv pesti humorista volt, aki Petőfi baráti köréhez tartozott. A katonatiszt és feltaláló Szerelmey Miklós minden lapszám harmadik oldalára egész oldalas karikatúrákat készített.
A Charivari első számainak karikatúrái közt Petőfire ismerhetünk, amint egy társaságban
a székén hintázik
A múlt humorának legismertebb szatirikus lapjai közül az Üstököst Jókai jegyzi, Ágai Adolf (alias Csicseri Bors) a Borsszem Jankót. Jól menő lapok voltak a Bolond Miska, a Bolond Istók, a Kakas Márton, sőt Ludas Matyi is volt. Sok lap jelent meg, és élt rövidebb-hosszabb ideig Pesten és vidéken. A kiegyezés évében, 1867-ben például 15 élclap jelent meg a Gyöngy Kálmán által szerkesztett karikatúralexikon, a Magyar karikaturisták adat- és szignótára (1848–2007) szerint. A korszak legismertebb rajzolója a tótkomlósi Jankó János volt, aki – akkoriban teljesen elfogadható módon – bármely politikai irányultságú újságnak készített politikai karikatúrákat, természetesen egymás ellen.
A századfordulót követően a korábban lassú, aprólékos, rézmetszéssel készülő grafikák helyét egyre inkább a pár vonallal megrajzolt karikatúrák vették át. Gyorsan kellett reagálni az eseményekre. A karikatúra egyszerre volt grafikus publicisztika és művészet. Major Henrik például, a portrékarikatúrák legnagyobb mestere, így, pár vonallal és nagy művészi igénnyel rajzolta meg panoptikumában az irodalmi élet legfontosabb szereplőinek vonásait, csaknem egy időben az Így írtok ti megszületésével.
Jankó János karikatúrája. Ki tudja már, kit és miért
karikírozott?
Az ötvenes évekre egyetlen szatirikus lap maradt talpon, a Ludas Matyi, melyben a politikai propaganda a hatvanas évektől kezdve áttevődött az ellenség lejáratásától a hétköznapi élet visszásságai felé. („Vannak még hibák, elvtársak, de nyugalom!”) A hidegháború enyhülésének biztos jele volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években már nem csak tematikus karikatúrák jelenhettek meg.
A legjobb magyar karikaturisták munkái eljuthattak különböző külföldi pályázatokra, és szerezhettek nevet, elismerést a világban – Montrealtól Pekingig.
Sajdik Ferenc karikatúra kisplasztikája, Császár Tamás A miféle karikatúra című kötetének
borítóképe
Egyre több lap közölt karikatúrákat, sőt a reklámok közt is számos karikatúrát láthattunk. A sajtókarikatúra nagyon népszerű volt. Ezekben az időkben az üzemi, iskolai és egyetemi lapok kibővítették a szakmát tehetséges vagy éppen tehetségtelenül viccelődő próbálkozókkal, akiknek az volt az álmuk, hogy egyszer majd bejutnak a Ludasba. Kevésnek sikerült. Ugyanakkor Császár Tamás, a Ludas Matyi egykori rajzolója, akit politikai ellenállása miatt rúgtak ki onnan, ezt írta egy cikkében: „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.”
Egy kép Major Henrik panoptikumából: Karinthy Frigyes
A rendszerváltásra már megjelent egy erős, fiatal gárda, indult néhány vicclap, többségük hamar el is tűnt. A Ludas még tett pár erőtlen próbálkozást – csakhogy a piacnak nem volt már szüksége erre a lapra. A szatirikus lapok mezőnyében csak a Hócipő maradt meg. A napilapok átrendeződtek, a karikatúra mára néhány lap, egy-két vicclap és rejtvényújság kivételével kiszorult. A nyomtatott sajtó világszerte visszaesett, egyre több karikatúra (és új karikatúra: mém és mozgó gif) kerül az internetes portálokra.
Nem csak Magyarországon teszik föl sokan a kérdést, hogy fönnmarad-e a sajtókarikatúra, elhal, vagy átalakulva új életet kezd.
