A Portugáliában rendezett harmadik nemzetközi kórusversenyre október elején utaztunk az Aurin Leánykarral, és két újabb első díjjal tértünk haza: megnyertük a leánykar és az egyházzene kategóriát is. Negyvennégy középiskolás diáklányt két tanárral kísértem. Mindig akadnak, akik megkérdezik, hogyan merek így elindulni. Egy ekkora kórust Angliában tizenöt pedagógus kísér.
Azt szoktam erre mondani, hogy igen, de az enyémeknél ez máshogy van. Huszonkét éve utazunk kórusversenyekre, fesztiválokra, és ezek az utak soha nem a fegyelmezésről szólnak. Igaz, nem is középiskolás korukban találkozom először a gyerekekkel, nálam 12 évesen kezdik fokozatosan megtanulni, hogy külföldön hogyan kell viselkedni, Magyarországot, Kecskemét városát képviselni.
Megbízhatok bennetek?
A kecskeméti Kodály-iskolának van általános iskolai, gimnáziumi és szakiskolai része.
A gyerekek többsége ötödikes vagy hatodikos korában találkozik velem először. Akkor lépnek be a felső tagozatosok Miraculum Gyermekkórusába, majd középiskolásként átkerülhetnek az Aurin Leánykarba. Ami azt illeti, mindkettő eléggé ismert: az elmúlt húsz év alatt 34 első díjat nyertünk különböző kórusversenyeken. Európa szinte minden országában jártunk már, 2006-ban Kínában megnyertük a kórusok olimpiáját, ahol 43 induló volt a mi kategóriánkban. Több CD-t készítettünk, sokszor szerepeltünk rádió- és tévéközvetítésekben is.
A gyerekek nagy része alig várja, hogy bekerülhessen az általam vezetett kórusba. Ennek azonban ára van. Szeptemberben például megmondtam, hogy mindenkinek be kell hozni a dolgozatfüzetét. Amikor megírtuk az első felmérést, három gyermeknek nem volt füzete. Megkérdeztem tehát őket, hol van a füzet? Kis hallgatás után kibökték, hogy elfelejtették. Gondoltam, megpiszkálom egy kicsit a lelkiismeretüket: mennyi időt adtam rá, hogy behozzátok? Hát egy hónapot. És? Hagytam egy kicsit mélyülni a csendet, azután folytattam: szerintetek hogyan fogunk így együtt dolgozni? Megbízhatok bennetek? Akkor az egyikük kimondta, hogy így nem. Mindegyiknek a szemébe néztem: gondolkodjatok el azon, min kell még változtatni…
Így kezdem. Azután rájuk szólok, ha valamelyikük trágár szavakat használ. Beszélünk a dohányzásról, a fellépések előtti fagyizásról. Biztos vagyok benne, hogy mire odakerül a sor, a gyerekeknek eszükbe sem jut majd rágyújtani, és a fagyievési tilalmat is megtartják.
Azt még az elején tisztázzuk, hogy én nem fogok utánuk kiabálni. Iskolai kirándulásokon sok tanár rengeteg időt tölt el azzal, hogy nyugalomra intse a gyerekeket, míg megszámolja őket. Nálam a kórusban évfolyamfelelősök vannak, amikor találkozunk, mindegyik ellenőrzi a saját csoportját, és bemondják: a kilencedik megvan, a tizedik megvan, a tizenegyedikből nem hiányzik senki. Ez körülbelül húsz másodpercet vesz igénybe. Fegyelmezéssel nem töltjük azt az időt, amit sokkal értékesebb dolgokra is fordíthatunk.
A zene mindig is vonzott. Középiskolában már volt egy jó kis zenekarunk, abban doboltam és énekeltem. Amikor azonban 1986-ban a salgótarjáni Bolyai-gimnázium utolsó évében a folytatásról kellett dönteni, matek‒fizika szakos tanárnak vagy közgazdásznak akartam jelentkezni. Végül a matematikát és éneket tanító osztályfőnököm, Rozgonyi István ajánlására én is ezt a ritka párosítást választva beadtam a jelentkezésemet a nyíregyházi főiskolára. Az énekfelvételitől kifejezetten féltem, zongorázni se tudtam rendesen, a kocsiban az egyik osztálytársammal a felvételi dalokat énekeltük Nyíregyházáig. Nem hangzott túl jól, de felvettek.
Az ének szakosoknak kötelező tantárgy volt a kórus, a fiúk a városi vegyes karban énekeltek. Már az első évben Mozart Requiemjét és Bach Karácsonyi oratóriumát énekeltük. Döbbenetes élmény volt, hogy ilyen darabokat adunk elő, ráadásul ezzel még külföldre is utazott a kórus, mindjárt az első évben elmentünk Llangollenbe, a walesi kórusversenyre. Másodévesen már vagy négy kórusnak voltam tagja, és egy rockzenekarban is doboltam. Akkor a szolfézstanárom félrehívott, és közölte, kirúg, ha nem kezdek el rendesen tanulni. Elkezdtem. Nagyon rövid idő alatt az egyik legjobb lettem az évfolyamon.
Harmadévesen a tanszékvezető behívott, hogy az evangélikus kórus karnagya másik városba költözött, elvállalnám-e a munkáját? Kicsit megszédültem, még csak húsz múltam, és én vezessek egy egyházi kórust, amelynek heti szolgálata van? De elkezdtük a munkát. Volt két fiú, ők az első időben folyamatosan megjegyzéseket tettek.
Az egyik próba előtt félrehívtam őket a folyosón: figyeljetek, egyezzünk meg valamiben, ti hagytok engem dolgozni, én meg nem árulom el a többieknek, hogy nem tudtok kottát olvasni, jó így? Néztek, ezt meg honnan veszed? Mondtam, jó a fülem, hallom. Utána már nem volt probléma.
A lelkesedésemet sikerült átragasztani a kórusra, egyre jobban és jobban énekeltünk, például Händeltől a Messiást. Egy év után a lelkészek azt mondták, szépen gyarapodik a gyülekezet. Voltak, akik részben azért jöttek, hogy meghallgassák, ahogyan éneklünk. Mások kifejezetten azért kerestek, hogy énekelni szeretnének a gyülekezet kórusában.
Megszenvedett matematika
Ezerkilencszázkilencvenben az évente megrendezett ökumenikus héten minden felekezet kórusa fellépett. Szabó Dénes, a híres Cantemus kóruscsalád azóta Kossuth-díjas karnagya hallott minket. Nem sokkal később meg is hívott, azt mondta: rám bízná a nyíregyházi Kodály-iskola fiúkórusát. Először csak bemutatott, mint egy fiatal tanárt, aki a tenor szólamot segíti majd. Azután szólt, úgy fogja intézni, hogy a próba alatt telefonhoz hívják, és addig átadja a vezénylést.
Tényleg bejött érte valaki, ő elnézést kért, és azt mondta, amíg odalesz, Ducsi bácsi helyettesíti. (Nyíregyházán így ismertek. A teljes nevem Durányik László, amit régen Ducsinak becéztek, a főiskolán, majd a városban is így ismertek.) Szóval odaálltam, folytattuk a munkát. Egyre többször helyettesítettem őt, míg véglegesen átvettem a kórust. Ma ezt úgy mondanák, fokozatosan felépített mint kórusvezetőt.
Negyedéves hallgató voltam, januárban nagyszabású ének-zenei konferenciának adott helyet a város. Egykori Kodály-tanítványok, neves szakemberek ígérték részvételüket. A tanszékvezető azt mondta, arra kér, tartsam meg én a bemutató órát, mert azt senki nem akarja vállalni. Nekem viszont nincs vesztenivalóm, mert még diák vagyok. A konferenciáról érkezett közönség előtt megtartottam az órát. Elég jól sikerülhetett, mert azt mondták, zárótanításra már nem kell jelentkeznem. Nem sokkal később pedig állásajánlatot is kaptam az ország akkori első számú ének-zene tagozatos iskolájában.
Amikor kiderült, hogy a nyíregyházi Kodály-iskolába megyek tanítani, a tanszékvezető félrehívott, és azt javasolta, fontos lenne, hogy azért még tanuljak is, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen most indult zenei menedzser szak. Mindkét lehetőség csábítóan hangzott. Megszenvedtem az addig jócskán elhanyagolt matematika szak vizsgáit, 1991-ben átvettem a diplomám, beiratkoztam a Zeneakadémiára, és elkezdtem tanítani Nyíregyházán, miközben továbbvittem a Cantemus fiúkórusát is.
Amikor 1994-ben a nyíregyházi Pro Musica Leánykar egy hónapra Japánba utazott, én is mentem velük. Szabó Dénes rám bízta a szervezői feladatokat. Miután rendben zajlott minden, egyre több ilyen feladat adódott. Valahol odabent közben úgy éreztem, nekem ez így nem elég. Nem hotelfoglalással és szervezéssel szeretném tölteni a munkaidőm nagy részét.
Volt egy álmom. Elképzeltem, ahogy az asztal sarkán ülve, történeteket mesélve tanítom a diákokat, és olyan érdekesen beszélek, hogy ők néma csendben, lenyűgözve hallgatnak. Ehhez persze nagyon mély tudás kell. Miután elvégeztem a zenei menedzser szakot, beiratkoztam a Zeneakadémiára, de ezúttal már a képzések csúcsának tekintett zenetudomány szakra. Sokáig keresgéltem a szavakat, hogyan mondjam meg Nyíregyházán, hogy én mást szeretnék, többet, mint amire ott lehetőségem nyílik. Nem volt könnyű helyzet.
Budapestre költöztem, elkezdődött a tanév, és újra diák voltam. Éppen kezdtem volna megszokni ezt a helyzetet, amikor 1995 januárjában új törvény jött ki, megszűnt a diplomások ösztöndíja, viszont megjelent a tandíjfizetési kötelezettség. Mielőbb állás után kellett néznem.
Azon a nyáron találkoztam a kecskeméti Kodály-iskola új igazgatójával, aki hívott, legyek óraadó, szervezzek kórust. Először csak heti két napot töltöttem Kecskeméten, azután oda is költöztem. Végleg. Amikor nyolcadikos osztályfőnök lettem, kimaradt egy évem. Máskor nem jelentem meg a vizsgán. 1999-et mutatott a naptár, még nem voltak mobiltelefonok, hogy szóljak: épp Károly hercegnek kell Kecskeméten vezényelni. A tanár beírta, hogy nem jelentem meg a vizsgán. Reklamáltam a tanulmányi osztályon, mondtam, hogy Károly hercegnek vezényeltem Kecskeméten. Azt válaszolták: ne haragudjon, László, de kitalálhatott volna valami jobbat is…
Mondtam, szerencsére készült rólunk fénykép is, tessék, itt van, éppen kezet fogunk az iskola előtt. Az elmulasztott vizsgát a következő tanévben pótolhattam, megint elveszett egy év. Akkor persze már a kórusok töltötték ki az életemet, így végül kilenc évbe tellett, mire kézbe vehettem a harmadik diplomámat. Amikor bemutattam az iskolában az oklevelet, a gazdasági vezető a vállamra tette a kezét: mindig örülni fogunk neki, ha újabb diplomákat hozol, de a fizetésed ettől nem fog megváltozni…
Végvárak vagyunk
A nyíregyházi csapattal később számos alkalommal találkoztam, Szabó Dénes az egyik ilyen alkalommal azt mondta: mi az énekkarainkkal végvárak vagyunk, a kóruszene végvárai, én Nyíregyházán, te Kecskeméten.
A kórusok sikere persze rám is visszasugárzott, többször hívtak, hogy tartsak külföldi kurzusokat karvezetőknek, segítsem a felkészülésüket. Tanítottam már Tallinnban, Glasgow-ban, Sanghajban, Hongkongban, Szöulban, Izlandon és Ausztráliában is. Texasba nyolc éve járok vissza, a dallasi Southern Methodist University hároméves nyári kurzusán a Kodály-módszerre tanítom a karvezetőket. Így rövidebb idő alatt tudnak új dalokat betanítani, a szolmizációs technikának köszönhetően pedig sokkal tisztábban énekelnek a gyerekek. Texas államban értékelik ezt a tudást, az énektanárok fizetésemelést kapnak, ha bemutatják a nyári kurzuson szerzett „Kodály Certificate” oklevelüket.
Az utóbbi években egyébként egyformán telnek a nyaraim: június közepén vége az iskolának, a kórussal Angliába megyünk koncertkörútra, lassan húsz éve járunk vissza. Amikor visszaérünk, másnap indulok Amerikába tanítani. Augusztusban Szabadkán, az ottani szabadegyetemen tartok előadásokat. Azután jön a szeptember, és kezdődik minden elölről.
Durányik László
Tanár, kórusvezető, zenei menedzser, Kodály-díjas, Csokonai-díjas.