– Marton Zoltán a sebészi munkája mellett az ön pályájának szentelte az életét. A titkára, az impresszáriója lett, menedzserekkel, színházi vezetőkkel tárgyalt, ha kellett, páncélos lovagként hárított. 1993-ban végleg feladta sebészi pályáját, 250 dossziéja van tele újságcikkekkel, jegyzetekkel, levelekkel, tanulmányokkal, 51 naptára időpontokkal, helyszínekkel, nevekkel. Ha Marton Évát keresik telefonon, a férje válaszol: igen, én vagyok. Mindig viccel. Nem hagyományos férj-feleség kapcsolat van önök között, annál sokkal több.
– Szerintem két ember között ennél több már nem lehet. Mi állandóan ugyanazért a célért dolgozunk. A férjemnek az volt az elképzelése, hogy jó színházban, jó zenekarral, jó karmesterrel és kiváló énekesekkel kell dolgozni, mert abból lehet profitálni. Hallgattam rá, tudtam, ha elaprózom magam, akkor nehezen jutok előre. Értékesek a megjegyzései, mindig jó a társaságában lenni, főleg vidámsága miatt. Amikor Zoli Európában volt, én pedig New Yorkban énekeltem, minden este telefonáltunk egymásnak. Olyan magas volt a számlám! De mindig tartottuk a kapcsolatot. Orvosként többek között arra is megtanított, hogyan kell a színpadon élethűen meghalni. Ez egyszer olyan jól sikerült, hogy az engem fojtogató tenor ijedtében kirohant a színpadról! A férjem a gyerekekkel is sokat foglalkozott, mindig nagyon jó édesapa volt. A lányunk a mai napig hozzá megy először a problémáival.
– Mivel foglalkoznak a gyerekeik?
– Diana Stuttgartban divattervezést tanult, jelmeztervezőként dolgozik, Zoltán a Színművészeti Főiskolára járt, és filmrendező lett.
– Sokáig az egész család külföldön élt. Mindannyian hazaköltöztek?
– Egy házban lakunk. Amikor építkeztünk, a fiam megkérdezte: olyan boldogok voltunk Hamburgban, nem lehetne, hogy itthon is mindannyian együtt éljünk? Ez nagy dicséret volt számunkra. Ma már a ház tele van unokákkal is. A földszint a miénk, az első emeleten a fiunk, a másodikon a lányunk lakik a családjával.
– Pályafutása során legalább harminc elismerést vehetett át, többek között Kossuth-díjat, Bartók–Pásztory-, Prima Primissima díjat, a Nemzet Művésze lett, tavaly augusztus 20-án pedig megkapta a Magyar Szent István-rendet, mely a legmagasabb kitüntetés. Az ön esetében nem az a kérdés, hogy milyen díjakat kapott meg, hanem hogy van-e olyan, melyet még nem vett át.
– Épp tegnap olvastam, hogy annak idején Arany János is megkapta a Szent István-rendet. Nagyon hálás és büszke vagyok az összes elismerésre. Az egyik legnagyobb szakmai kitüntetést a karmester Zubin Mehtától kaptam, aki egy Walkür-előadás után azt mondta, „ez olyan gyönyörű volt, hogy most már te is zenész lettél a hangoddal”.
– Operaénekesi és énektanári diplomával fejezte be a Zeneakadémiát 1968-ban. Nagy volt a verseny, amikor elkezdte a pályát?
– A verseny mindig nagy. Ugyan lökdösődés és sípcsontrúgás nem volt, de párszor megmondták, hogy hová menjek, ami viszont ráébresztett arra, hogy nem jó 18. szopránnak lenni. Az első szerepem, a Színészkirályné Szokolay Sándor Hamlet című operájában mulatságos volt, mert egyetlen hangot sem énekeltem – prózai szerepet kaptam. Három héttel később viszont be kellett ugranom Az aranykakas című darabba. Már akkor is volt énekverseny, melyen elindultam, de visszaléptem, mert az Operában megkaptam Tosca szerepét, és a férjem tanácsára azt választottam. Zoli azt mondta, jól jön majd nekem, ha megtanulom azt a szerepet.
– Aztán úgy döntöttek, hogy a Frankfurt am Main-i Operaházhoz szerződik. 1972 augusztusában elindultak Németországba a kivihető valutamennyiséggel, ötven márkával a zsebükben, melyből harminc elment a taxira a reptértől a városig.
– Dohnányi Ernő unokája, Christoph von Dohnanyi zeneigazgató hívott Frankfurtba. Úgy mentünk el, hogy vissza fogunk jönni. Jó iskola volt. Például az 1976/77-es szezonban 12 szerepet énekeltem, abból hat új volt. Egyik városból a másikba utaztam, a repülőn pihentem ki magam. Aztán ’84-től visszajártunk lemezfelvételekre, melyekre külföldi énekeseket is hoztunk magunkkal, és néha az Operában is felléptem.
– Közel száz szerepet énekelt el, Toscát 36 városban, harminc év alatt 225-ször, Elektrát 74 alkalommal, Turandotot csaknem húsz évig 191-szer. A világ legnagyobb énekeseivel lépett fel egy színpadon.
– Valóban, szinte csak azokkal. Ha Toscát énekeltem, Giacomini, Aragall, Bonisolli, Carreras, Pavarotti vagy Domingo volt a partnerem. Bekerültem az élmezőny tagjai közé, akikre mindig számítottak a nagy színházak. Ehhez fel kellett építeni a karrieremet, eldönteni, hogy mit vállalok el, hogyan lépek egyik lépcsőről a másikra. Szerencsére nagyon jó fizikumot örököltem. Békés tanár úr mindig azt mondta, hogy olyan a testem, mint az acél. Fiatalon röplabdáztam, ami kitartóvá, munkabíróvá tett, ennek nagy hasznát vettem a színpadon is. A háttérben pedig ott volt a férjem, a családom, akikre mindig számíthattam.
– Egy olyan kiváló énekes és erőteljes egyéniség, mint ön, hogyan dolgozott együtt a rendezőkkel?
– Én mindig megadtam azt a szabadságot nekik [kis kuncogás – O. E.], hogy elmondhassák, hogy mi a koncepciójuk, hogy mit szeretnének. Vagy rögtön elfogadtam, vagy mint a kutya dolgoztam, hogy magamévá tegyem az elképzelésüket. A nagyokkal mindig kijöttem, persze előfordultak koccanások. Zeffirellivel egyszer volt egy nagyobb összezördülésünk, mert a Turandot egyik próbáján megvárakoztatott a színpadon. Egy pillanatra elvesztettem a türelmemet, megfogtam a hatalmas fejéket, és odacsaptam az orra elé. Tetszett az embereknek, igazi primadonnaallűr volt. Megfordultam, és kivonultam. Az olasz RAI televízió éppen ezt a „jelenetet” örökítette meg. Addigra a nyakam nagyon elfáradt, mert a fejdísz legalább öt kiló volt, a hátamra pedig a hercegnő kérdéseit tartalmazó, szintén nem könnyű zászlórudakat erősítették. Zeffirelli, a nagyon kellemes, szeretetre méltó, tehetséges ember ilyet még nem látott. Sose felejtem el az arcát! Nem is beszéltünk egy ideig. Aztán a premier előtt bejött az öltözőmbe, és kibékültünk. Egyébként nagyszerűen kijöttünk egymással, többször is dolgoztunk együtt.
– Milyen különleges díszletben, helyszínen vagy helyzetben kellett énekelnie?
– Nizzában, a Turandotban egy fekete zongora tetején ültem, hosszú szipkával a kezemben, ott kezdtem el az áriát. Bécsben tűzlépcsőn le, Bostonban tyúklétrára föl kellett mennem. Chicagóban Az árnyék nélküli asszonyban a dadával egy hintán jutottunk föl a szellemek otthonába, de a szerkezet egyik oldala kiakadt. Leugrottam róla, kiszaladtam, de a sötétben belerohantam az éppen nem világító reflektorba. Egy Fidelio-előadáson beleestem egy vízzel teli teknőbe, de éneklés közben a taktusból nem estem ki! Bécsben Scarpia rázuhant a ruhámra, amitől elvágódtam, és Tosca áriáját fekve kezdtem el. Egyszer egy kolléga véletlenül úgy megütött, hogy majd kiugrott az állkapcsom. Csillagokat láttam, de végigénekeltem. Ausztráliában, egy stadionban 60 ezer ember előtt léptem fel. Egész nap esett, és nekem egy nagy Buddha-fejből kellett kilépnem, ami viszont lyukas volt, és beesett az eső. A ruhám pillanatok alatt fölszívta a vizet, szörnyen néztem ki. Nem Turandot voltam, hanem egy ázott ürge. Közben az elektromos vezetékek között az áriámat énekeltem.
– Barcelonában viszont olyan népszerű lett, hogy szerepel a katalán Who is Who?-ban. Amikor a Gran Teatre del Liceu leégett, az elsők között segített jótékonysági előadással.
– Hullottak a cédulák a színpadra: „Éva, örökké a miénk vagy”, „Ez a te házad”. Elárasztottak a szeretetükkel. 2009-ben megkaptam a hűségdíjat, az Arany Medaliont, ami gyakorlatilag az örökös tagságot jelenti.
– A milánói Scalában először ön énekelt magyarul Bartók A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos művében. A New York-i Metropolitan Opera történetében első alkalom volt, hogy egy Wagner-operát meg kellett szakítani, ahol Ortrudként debütált.
– Elképesztő siker volt, a nézők szinte őrjöngve ünnepeltek, az előadás után a művészbejárónál várták az énekeseket. Marseille-ben a Tosca után rendőrautókkal menekítettek ki minket.
– Sok helyen éltek a világban, Európában, Amerikában, Monte-Carlóban 17 évig. Miért döntöttek úgy, hogy hazaköltöznek?
– Először a férjem jött haza, mert komoly terveink voltak az Operaházzal. Utána elkezdtem mesterkurzusokat tartani, majd fölkértek, hogy tanítsak a Zeneakadémián.
– Bárhol taníthatott volna, mégis itthon oktatja a diákokat, itt rendezik meg a Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt, melyre tavaly 25 országból érkeztek jelentkezők.
– Az énekversenynek itt a helye, a Zeneakadémián. Az első versenyen Vörös Szilvia nyert, a tavalyi második helyezett, Horti Lilla szintén a tanítványom, csodálatos szoprán hangja van. Óriási siker volt, nagy álmom valósult meg ezzel. Én szolgálni tértem haza, úgy érzem, át kell adnom, amit tudok.
– Látja az utódját? Vannak olyan tehetséges énekesek a tanítványai közül, akik megközelítik önt?
– Nem szeretném, hogy ők a másolataim legyenek, inkább törekedjenek arra, hogy saját egyéniségüket adják. Minden hallgatóm tehetséges, a régi növendékeim is megállnak a lábukon. Nem csak a tanáruk vagyok, néha a pszichológusuk, a barátjuk. Most a végzős osztálynak megengedtem, hogy tegezzenek, de nem mernek, pedig pertut is ittunk. Ennek persze híre ment az iskolában, mert én távolságtartó ember vagyok, de ezek a gyerekek nagyon a szívemhez nőttek.
– Utoljára 2011-ben a Bánk bán című darabban lépett színpadra. Mi történt azóta, hogyan telt az elmúlt hat év?
– Nagyon dolgosan, mert a színpadtól Marton Éva operaénekes búcsúzott el. Azóta a Zeneakadémián professor emerita lettem, míg erőm engedi, oktatom a növendékeimet. Főtanácsadóként az Operában a főigazgató úr munkáját segítem. Mikor szükségét érzi, kikéri a véleményemet, miközben folyamatosan előadásokat nézek, melyeket röviden véleményezek. A Magyar Művészeti Akadémián nemrég az elnökség tagja lettem.
– Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy operaénekesnőként abbahagyja a karrierjét?
– Egy szoprán számára is nagyon hosszú pálya volt, amelyet egyszer méltón kellett befejezni. Időm se volt arra, hogy elgondolkozzam, mit zártam le, mert rögtön új feladatokat kaptam. A mostani életemet legalább annyira élvezem, ha nem jobban, mint amit magam mögött hagytam. Egyébként a férjem döntötte el. Azt szerette volna, ha a csúcson hagyom abba. És én ezt megértettem.
