Supka színes egyéniség volt, ám élete végén némi elégedetlenséggel tekintett vissza pályájára, ezért is adta kéziratának az Egy elforgácsolt tudós-élet címet. Bizonyára komolyabb tudóspályát szeretett volna magának, de ehelyett, bár mindvégig a dolgok sűrűjében tevékenykedett, inkább segítője és kritikusa volt a hazai muzeológiának, mint legfőbb irányítója. A sok humorral megírt kiváló emlékiratban a magyar muzeológia – és benne a magyar társadalom – huszadik századi története elevenedik meg az olvasó előtt. A kéziratot Féja Endre rendezte sajtó alá.
Talán az elforgácsolt tudósélet természetrajzához tartozik, hogy Supka Géza zavarba ejtően sokféle dologgal foglalkozott: lefordította Verne Sztrogof Mihályát és Fournier Napóleon-életrajzát, írt művészettörténeti tanulmányt a középkori motívumvándorlásról, Lehel kürtjéről, a budafelhévízi Szentháromság-templomról, válogatta és lefordította II. József leveleit. 1918-ban ő lett a régiségtár igazgatója, majd a Károlyi-kormány nagykövetnek küldte Prágába. Baloldali tevékenysége miatt a múzeumtól távoznia kellett, de némi újságírói intermezzo után 1934-ben könyvtárosként visszatérhetett. Neki köszönhető a könyvnap, 1927-ben az ő kezdeményezésére rendezték az elsőt, a mostani könyvhét ősét. Supka nem utolsósorban a hazai szabadkőművesség meghatározó alakja volt. Valószínűleg e tevékenységének következménye az emlékirataiban sokféle módon kitapintható, olykor könnyed, más esetben durva keresztényellenesség.
A rendkívül izgalmas és olvasmányos kézirat nyomtatásban való megjelenése után remélhetőleg megkezdődhet a benne közöltek kritikai elemzése. Jellemző például a Fraknói Vilmossal való konfliktusának leírása, amelyben a kiváló régész, később katolikus püspök körülbelül olyasféleképpen válik a „fekete reakció” alakjává, mint az ötvenes évek propagandairataiban vagy a Tanácsköztársaság kiadványaiban. És Supka Gézának a történet elmesélése közben még arra is volt gondja, hogy a régiségtár prehistorikus részének átrendezésében legfőbb szövetségesét, Hillebrand Jenő őstörténészt egy odavetett mellékmondattal a következő módon járassa le: „akkoriban még sem Mussolinihez, sem Ottó királyfihoz nem írt ódákat, s ezenkívül még az óbudai spiritiszta asszonyt sem fedezte fel a maga külön hitvallásának apostolául.”
Ennél talán súlyosabb probléma, hogy az egyház befeketítése közepette gyakran az emlékezete is megcsalta Supkát. Mi mással lehetne magyarázni például azt a részt, ahol az erdélyi ferencesek súlyos barbarizmusát akarta jellemezni. Amikor arról ír, hogy a házfőnök barbár módon hogyan akarta tüzelőnek használni a könyvtár halomba hordatott könyveit, az egyértelmű hazugság. „A kupacok teli voltak régi »láncos« misszálékkal” – írja Supka, hogy fokozza a drámai hatást. Ez is fölöttébb különös. Lehet, hogy alkalmasint léteztek leláncolt misekönyvek, de azért lássuk be, ezekkel elég nehéz lenne misézni. De egyáltalán: miért kellene leláncolni, ki lophatná el az oltárról?
(Supka Géza: Egy elforgácsolt tudós-élet. Kéziratul régész-muzeológusok számára. Nap Kiadó, Budapest, 2016, 152 oldal. Ára: 2625 forint)