Fiúk, fiúk, viháncoló csitkók a vad szelekben, / ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk, s e rögös földre / mégis visszatérnénk, / csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk.” Ha valaki esetleg nem tudná, Farkas Árpád sorait idéztem. Ebben az idézetben véletlenül Kontra Ferenc művészetének és legutóbbi regényének három fő motívuma is benne van. Fiúk, gimnazisták, valahai viháncoló csikók Az álom hídjának fiataljai és öregjei, akik elvágyódnak.
Ha otthon nem jó, az űrig, ha máshogy nem sikerül, az interneten át a felhőkbe, hogy aztán megszökjenek valahova, ahol talán élhető lesz az élet. Esetleg északon, de úgy, hogy névnek, útlevélnek nyoma se legyen, ne maradjon utánuk semmi, ami az otthon hagyott otthonra emlékeztetne, új emberként. Nem idegenként, kisebbségként, nem megtűrtként, migránsként, menekültként, nem különösként létezhetni csak, hanem…, mint egy ember, mint egy akárki…
A regény a napokban nyerte el a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának Az Év Legjobb Könyve díját. Kontra Ferenc regénybeli fiataljainak jó okuk van a menekülésre. Vagy nincs apjuk, mert nem ismerték, vagy van, de olyan kegyetlen lett a rá mért kegyetlenségek súlya alatt, hogy a fiú is csaknem belecsöndesül.
Anyjuk ismeretlen, vagy volt, de beleveszett a folyóba, és másik anyát kell választaniuk. Nincs bennük az itt élned, halnod kell parancsa, vagy már nagyon mélyre került. Nem természetesen alakult így, a bombák, amelyek irányítói éppen őket szemelték ki, rájuk hullottak. A regény az 1999-es újvidéki NATO-bombázások napjaiban kezdődik, és a következő húsz év nyomorúságát ábrázolja, miközben még humorra is van ereje.
„Egymás életét faljuk föl” – írta például Kontra Ferenc, és egymás életének kannibáljai vagyunk. Hát nem igaz? És nem szörnyű? De hát mi másunk van? Őseink földje, története és történelme. Ami ránk hagyatott, gazdálkodjunk vele az életünkben és az irodalmunkban! Nem tudom, érdemes-e különbséget tenni, hiszen ugyanaz.
Pilinszky, József Attila, Kontra, de írhatnám Gion Nándort, Szilágyi Istvánt is Kontra regényeire gondolva. A lényeg: Kontra Ferencet a legnagyobbak között látom. Miért vagyunk itt, miért élünk, miért kell örökké védeni, ami a mienk? Vagy csak volt, mert már elvették tőlünk. A hegyeinket? Ugyan. Az utcáinkat, az utcaneveinket, azok sorait, akikről az utcát vagy a temetőt elneveztük.
Az ősök jussán – ez tipikus Kontra Ferenc-i szószerkezet.
Mindig mások veszik el, persze, nem is azok, akikkel közös tulajdonunk lehetne, ahogy békésen élhetett tájainkon olyan sokféle nép, és mindegyik megtalálta vagy felépítette a maga templomát. Miért kell távoli, idegen hatalmaknak dönteni rólunk? Van egy eszmefuttatás a regényben a „gödöreffektusról”.
A regény egyik hőse, Ódium beszél róla: „Akkor olvastam ezt a találó kifejezést – folytatta tárgyilagosan Ódium –, amikor különféle európai gondolkodók arról kezdtek egymás közt érvelni, hogy mit is kellene tenni ezzel az országgal, hogyan kellene megoldani kívülről a problémát. Természetesen a beavatkozás ideológiájának a megfogalmazásáról volt szó, mintha önálló, aktuális tudományággá avanzsált volna, holott csak önfényező okoskodások hangzottak el. Hiszen ugyanennek az ideológiának volt nyolc éve arra, hogy tragédiákat akadályozzon meg, és nem dobált bombákat sehova… Ekkor keletkezett a gödöreffektus, az etnikai vitának álcázott erőfitogtatás. Érdekből úgy nézni le a gödörbe, hogy mi valóban felettük állunk, emberként nem vagyunk egyenrangúak, hiszen ők a gödör fenekére kerültek, és ilyenkor mindig annak van igaza, aki madártávlatból szemléli az eseményeket, nem ő viszi a bőrét vásárra…”
Nem. Mi visszük a bőrünket vásárra, és mi vagyunk a gödör fenekén… apáink hűlő, drága arca mellett – folytathatnám.
Szándékosan nem emelek ki egyetlen epizódot sem a félelmetesen szigorú, tökéletesen megszerkesztett regényből. Mert ebben az ismertetőben most nem a történetek a fontosak, hanem az érzékenység változása egy élet során. A hűség, a mesterség, a művészet és az ősök jussán Kontra Ferenc olyan regényt írt, amelyet csak egy Brueghel-festményhez hasonlíthatok. Nem zsúfolt, hanem dús. Olyan szörnyű és szépséges.
Minden apró jelenetben egy történet eleje, közepe vagy vége látható, a néző vagy olvasó továbbszálazhatja, a történet mellékszálait téve meg esetleg fővonalnak, s még az is lehet, hogy Kontra későbbi műveiben találkozik az elveszettnek hitt fonállal.
Nincs kizárva, hiszen Kontra Ferenc is azon szerzők közül való, akiktől függővé válik az olvasó. Lehet nem olvasni időlegesen, de akkor is rászoktál az olvasására.
Életfogytiglan.
(Kontra Ferenc: Az álom hídja. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2018, 216 oldal. Ára: 3000 forint)