A Szex és New York című sorozatban újságírónőt alakítottál, neki volt egy pontosan ilyen rovata, mint ez – emiatt lettél te a megszólított. Hétről hétre azt írtad meg, ami veled meg a barátnőiddel történt. Abban a szerencsés helyzetben voltál, hogy mindent meg tudtatok beszélni, a sorozat dramaturgiája úgy épült fel, hogy ellentétes véleményeket képviseljetek, a cikked aztán ezeket forrasztotta egybe. A cikk szövege volt a narratíva.
Arra – hála istennek – nekem is adott minden lehetőségem, hogy megbeszéljem a dolgaimat a családtagjaimmal és a barátaimmal. Az igazat megvallva mást sem csinálok egész nap. Az viszont nagyon hiányzik, hogy szakmai kérdésekről beszélgessek valakivel. Nem vitatkozni akarok – arra van fórum –, hanem tanulni és képezni magam mások gondolatai által. Ennek hiányában az a legjobb módszer, ha az ember olvassa és hallgatja a kollégákat, örül neki, ha valami jóra akad, és igyekszik eltanulni minden jó megoldást. Erre nem kell figyelmeztetnem magam, utálom is, amiért nem tudok úgy újságot olvasni, hogy ne figyelnék a cikkek megírására.
Előfordul az is, hogy nagyon irigy vagyok, ne szépítsük. Ahhoz a kisebbséghez tartozom, akik szerint még mindig vannak jó újságok, jó műsorok és nagyszerű írások. Nem vagyok hajlandó azért rossz újságírónak tartani valakit, mert másra szavaz, mint én, és ezt le is írja. Boldogult újságíró koromban a szerkesztőimmel időnként beszélgettünk arról, hogy milyen a jó cikk, mi tetszett, mi nem, ebből rengeteget lehetett okulni.
Életem ajándéka, hogy Seszták Ágnes mellett tanultam a szakmát, rengeteget nyúztam, hogy mesélje el, hogyan írta meg a legendás cikkeit. Kit kérdezett meg? Hogy szedte ki belőle az információt? Egyáltalán: hogy találta meg az embereit az internet előtti világban?
Ági az életben még szellemesebb volt, mint az írásaiban, a meséi felértek egy kabaré-előadással. Legalább ennyire érdekes volt az írásainak az utóélete, mert a hetvenes-nyolcvanas években még százezres példányszámban keltek el a lapok, és mindenki ugyanazt olvasta. Nemcsak az istenadta nép, hanem az elvtársak is, meg az elvtársak feleségei, akik nem nyitottak társadalmi vitát, hanem szóltak az uruknak, aki haladéktalanul intézkedett… vagy nem.
De olyan nem volt, hogy ne érte volna el az ingerküszöböt egy jól megírt riport, és Ági írásai ilyenek voltak. Ma, amikor mindenki ért ahhoz – még a focinál is jobban –, hogyan kell szülni, kevesen emlékeznek rá, hogy Seszták Ágnes Kövön szülők című cikke nélkül nem indulhatott volna el a harc a nők szülőszobai tárgyiasítása ellen.
Néhány napja egy kolléganőmmel, akire nagyon felnézek, megvitattuk, milyennek kell lennie egy portréinterjúnak. Nagyon ki voltam éhezve egy ilyen beszélgetésre, megtisztelő, ha az ember a saját kútfejéből lehet zseni, de azért járt úton haladni mégiscsak könnyebb, mint járatlanon. Azt vitattuk meg, hogy egy portréinterjú alkalmával mekkora teret kell hagyni az interjúalany mániáinak, kifejtheti-e bőségesen a nézeteit a hun–magyar rokonságról, vagy elég, ha azt mondja el, miért érdekli ez ilyen nagyon.
Mint minden jó beszélgetés, ez is napokig tartó önvizsgálatra késztetett engem, és be kellett vallanom magamnak, két dolog van a világon, amivel szemben semmiféle védettségem nincs. Az egyik: a szépség. Lehet bármilyen rossz egy film, ha szép emberek szép ruhában, gyönyörű porcelánok közt kifogástalanul csevegnek, én meg vagyok véve. A másik: a mánia. Ha valaki okos, érdekes, és van története – az én emberem. Csakis az újságírói önfegyelmem akadályozhat meg abban, hogy napokig hallgassam.