A globalizációba beszorított Magyarországon sokan megengedhetik maguknak, hogy elfeledkezzenek 1956 hőseiről. A hősök kényelmetlen emberek: van véleményük a világról, nem ugranak készségesen az éppen ügyeletes politikai főtanácsadók, intézők és ügyintézők parancsaira. A hősöknek tartásuk van, büszke, magyar szívük – mondta Lezsák Sándor Budapesten, a Corvin közben 1999. október 23-i beszédében. Ilyen „kényelmetlen emberek” voltak a Pongrátz fiúk: a család kilenc gyermeke közül hat vett részt a harcokban. Egyedül Gergely sebesült meg, kétszer is, de nem súlyosan. Egyiküket se tudták elkapni, mindannyian kijutottak Nyugatra. Pongrátz Gergely 25. születésnapján, 1957. február 18-án érkezett meg Amerikába. Harmincöt évig élt emigrációban. Egyszer elmotorozott Németországból a magyar határig. Zokogott, mert a maradék ötven métert már nem tehette meg, tiltólistán volt, nem léphetett be az országba. Még Nagy Imre és társai újratemetésére sem engedték haza 1989 nyarán. Adtak volna neki egyszeri beutazási engedélyt, de azt nem fogadta el. Ő Magyarországra nem amerikai turistaként akart ellátogatni, haza akart jönni. „Azt az öt kommunistát nélkülem is el tudják temetni” – mondta. A tiltólistáról csak decemberben vették le. Három hónap múlva, 1990 márciusában már itthon volt.
„A repülőtér előtt hatalmas, nemzeti zászlós tömeg fogadott, és amikor Ferihegyen kiértem eléjük, elkezdték a Himnuszt énekelni. Csurogtak a könnyeim” – olvasható Kozma Huba róla szóló könyvében (Pongrátz Gergely). Sokan hősként tekintettek rá, de volt, aki háborús bűnösként följelentette. Miután hazaköltözött, tovább harcolt.
„A nyakára kellett volna!”
– Nem fegyverrel, de ha bármit tenni akart az ötvenhatosokért, a megtorlás áldozataiért vagy a múzeumért, mindig falakba ütközött
– mondja Trencsényi László, az 1956-os Magyarok Világszövetségének elnöke. – Ma már nemcsak Gergely emlékét, a forradalomét is próbálják eltemetni.
Trencsényi 1956. október 28-án Túrkevéről élelmiszer-szállítmányt vitt a fővárosba a barátjával. Otthon arról nem számoltak be, hogy egy fegyveres összecsapásban is részt vettek. Jól tették, így a tárgyaláson alig tudtak valamit rájuk bizonyítani. Trencsényit 1957-ben egy évre ítélték, három év felfüggesztett próbaidővel. 1988-ban lépett be az MDF-be, majd öt év múlva visszaküldte a tagkönyvét Lezsák Sándornak. Pongrátz Gergelynek nagy híve, és ebből nem enged.
– Ha a forradalom után nem megy el, Gergelyt az elsők között verték volna agyon – folytatja Trencsényi. – Mikor 1990-ben hazaérkezett, nagy volt a lelkesedés. Tényleg nagy alakja volt a forradalomnak. Vitték erre-arra, mindenki éltette. Négy évvel később összetalálkoztam vele az utcán. Egyfelé mentünk, útközben beültünk egy étkezdébe. Gergely aznap még nem evett, annyi pénze nem volt, hogy vegyen valamit. Sokáig beszélgettünk, attól kezdve nagyon jó barátságba kerültünk. „Kikerültem a perifériára, azon gondolkodom, hogy visszamegyek Amerikába. Már senki nincs mellettem, itt engem lehetetlenné tettek” – mondta Pongrátz Trencsényinek. – Gergely, én jó leszek neked? – kérdezte.
Az 1956-os Magyarok Világszövetségét, az 1956-os Pesti Srác Alapítványt és a Corvin Közi Bajtársi Közösséget már együtt alapították.
A nyolc Pongrátz gyerek, illetve Pongrátz Gergely a fotókon. Erdélyi csoportkép.
Időközben elkezdődött a hatalmi harc: tucatnyi ötvenhatos szervezet alakult meg, melyek képtelenek voltak összefogni. Mindenki hatalmat, íróasztalt akart. Azon vitatkoztak, hogy ki tett többet a forradalomban, utána pedig ki ült többet.
– Pongrátz Gergelynek is fölajánlottak tisztségeket és rangokat – mondja Trencsényi. – Tőle tudom, hogy a parlamentben Antall József megkérdezte tőle: „Gergely, neked milyen jövedelmed van? – Semmilyen – válaszolta. – Kaphatsz egy tábornoki rangot és vele nyugdíjat – mondta Antall. – Tudod mit, Jóska? Majd ha a legutolsó bajtársam is megkapja, ami jár neki, akkor beszélhetünk róla.”
Hogyan becsülték meg a forradalom résztvevőit, a pesti srácokat? Sokan hat-hétezer forintos nyugdíjból nyomorogtak, és szégyenteljes körülmények között éltek. Lépten-nyomon. 1956-ra hivatkoznak a kormányok, ennek ellenére a forradalomban részt vevők közül sokan nem kaptak meghívót a hivatalos állami megemlékezésekre sem.
Lezsák Sándor véleménye szerint „az 56-osok többségének nyugdíja létminimum alatt van, ugyanakkor gyilkosaik, bebörtönzőik – éppen úgy, mint a Kádár-rendszerben – kiváltságos anyagi helyzetben élnek. Sok 56-os szervezet nem kap állami támogatást, vagy ha jut is némelyiknek, nem több, mint például az egyneműek házasságáért harcoló egyesületek állami támogatása.”
„Kónya Imre javasolta nekem Mátyásföldet, az egykori szovjet laktanyát. Kérjük azt a kormánytól, és adjunk szállást a már idős és méltatlan körülmények között élő egykori 56-os bajtársaknak. […] Az állam felújította ezeket az épületeket, nagyon szépen rendbe tették” – idézi Pongrátz Gergelyt könyvében Kozma Huba.
– Antall József létrehozta a Szabadságharcosokért Közalapítványt – folytatja a történetet Trencsényi –, elnöknek Boross Péter belügyminisztert tette meg, az alelnök Pongrátz Gergely lett, akit rengeteg támadás ért a kuratórium részéről, miközben ő bele sem szólhatott a lakások elosztásába. Csak egy kis ötvenhatos múzeumot hozhatott létre.
„[…] a végén már olyanok is kaptak otthont, akik ötvenhatban minket lőttek. Vagy akinek két lakása volt Budapesten, nyaralója pedig a Balatonnál. Azt a két Corvin közi bajtársamat, akik közül az egyik munkásszálláson lakott, a másik pedig vidéken egy istállóban – az ő lakáskérelmüket elutasították” – olvasható a Pongrátz Gergelyről szóló könyvben.
Pongrátz végül 1993-ban lemondott az alelnökségről és a kuratóriumi tagságról is. Nem engedte, hogy a nevében „gazemberséget vigyenek véghez”. Ezek után a Szabadságharcosokért Közalapítvány kuratóriuma, mint Trencsényi Lászlótól megtudjuk, havi ötezer forintról százezerre emelte fel az iroda és a múzeum bérleti díját, amelyet Pongrátzék már nem tudtak kifizetni.
– Ez egyfajta jelzés volt az állam részéről, hogy nem kelletek – fűzi hozzá Trencsényi. – És ezt most, kérem, írja le. Itt a forradalmár csak addig kell, amíg a harcot megvívja. Hányat lát ma közülük a parlamentben? Vagy hánynak a gyerekét? Egynek se. Hét éve Poznańban jártunk, és találkoztunk az ötvenhatos munkásfelkelés résztvevőivel, akikkel a lengyel nép nagyon jól bánik. Ahogy a magyar forradalmárokkal is kellene. A lengyelek elismertek, jó a nyugdíjuk, pedig ők csak egy napig harcoltak, és nem vettek részt olyan véres harcokban, mint a mieink.
Pongrátz Gergely 1997 októberében infarktust kapott. A negyediket. November 3-án, a gazdatüntetésen, a Hősök terén különterelték azokat az autókat, amelyeken piros-fehér-zöld zászló lengett. Az ő kocsiján is volt egy. A rendőrök ki akarták rángatni az autójából, de ő továbbment. Végül kiráncigálták, földre nyomták, megrugdosták, bal keze kisujját eltörték, és megbilincselték. A parlamentben felszólaltak amiatt, hogy Pongrátz kezére bilincset tettek. Valaki az MSZP soraiból felkiáltott: „A nyakára kellett volna!”
Bajtársak adománya
Bajusz, a Corvin köz főparancsnoka nem adta fel a harcot. A mátyásföldi ötvenhatos múzeum anyagának egy részét a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak adta, a másik felét elvitte magával, és elhatározta, hogy létrehoz egy másik múzeumot, de csak olyan épületben, mely a saját tulajdona.
– Egy Széna téri bajtársunk lehívta Gergelyt Kiskunmajsára beszélgetni – emlékszik vissza Trencsényi. – Ott meglátott egy iskolát és egy tanyát, amelyeket megvett. – Mit akarsz te ebből a romos épületből? – kérdeztük. – Múzeumot – mondta. Sokat és sokan segítettünk neki. A fegyvereket a Honvédelmi Minisztériumból, Szelekovszky Ernőtől kaptuk. A tárgyakat a bajtársak adták össze, mások adományokat küldtek. Az egyik vendéglőből tányérokat, evőeszközt kaptunk, másoktól fürdőszoba-berendezéseket, fénymásoló gépet. Ajándékba adták a harmóniumot is a kápolnába. Azt ma már el se tudják képzelni, hogy mit tettek az emberek, ha meglátták valahol Gergelyt. Egy csoda volt. A múzeumot saját költségén hozta létre, és 1999. március 14-én nyitotta meg. A Pongrátz Gergely 56-os Emlékmúzeum Kiskunmajsától négy kilométerre, Marispusztán található.
– A római katolikus elemi népiskola, amelyet Gergely megvásárolt, 1925-ben épült – mesél a kezdetekről Terbe Éva kulturális munkatárs –, és a hetvenes évekig itt tanították a tanyasi gyerekeket. Gergely itt élt, a felújított ház egyik felében.
A múzeum fönntartásában és építésében önkéntesek támogatták. Ők dolgoztak a házban, a kápolnánál és a tábor területén is. Az ifjúsági tábort, mely 2004-ben nyílt meg, azzal a céllal hozták létre, hogy az elcsatolt országrészekből, Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről meghívott fiatalok visszatérhessenek, és megtanítsák a magyarokat a hazaszeretetre.
Tárlat az ötvenes évekről, a forradalom 13 napjáról, a megtorlásról és a sortüzekről
Pongrátz Gergely egykori személyes élettere ma már a kiállítás része. Az emlékszobákban a Szamosújvárról származó családot ismerhetjük meg. Az Erdélyben készült fotón a kilenc gyerekből nyolc látható 1942-ben. Ödön volt a Corvin köz esze. Gergely főparancsnok lett, Kristóf az élelmezést segítette, Ernő részt vett a Nagy Imrével való tárgyalásokban, Andris és Bálint pedig ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Ők nemrég itt jártak a házban. Rengeteg unoka és dédunoka is született a családban, de ők nem foglalkoznak a múzeummal.
A kiállítás másik két termében az ötvenes évekről, a forradalom 13 napjáról, a megtorlásról és a sortüzekről tudhatunk meg többet. A forradalmi képek és az installációk utcajeleneteket és szobabelsőket elevenítenek meg. A családok beengedték a lakásukba a szabadságharcosokat, akik onnan lőtték a tankokat, dobálták rájuk a benzines palackokat. Egy alkalommal Gergelyék fölött beszakadt a mennyezet, és beestek az alattuk levő lakásba.
Az út másik oldalán felépült Kapisztrán Szent János-kápolnát – mely Csete György Kossuth-díjas építész tervei alapján készült – 2002. június 30-án adták át. A falakon 338 kis táblán állítanak emléket a mártíroknak. Gergelyt és testvérét, Ödönt is itt temették el.
„Amikor kiderült, hogy a múzeummal szembeni erdőt milyen céllal akarom megvásárolni, a tulajdonos, Sipos Ferdinánd ajándékba adta az egyhektárnyi területet. Amikor a kútfúró Rácz István kijött, hogy szemrevételezze a kútfúrás helyszínét, és megkérdeztem, hogy mibe fog kerülni ez a kút, azt válaszolta, hogy hívjon majd meg a kápolnaszentelésre. Az lesz a fizetség” – emlékszik vissza a könyvben a főparancsnok.
– Pongrátz Gergely 2005. május 18-án épp a múzeum udvaráról akart kiállni a kocsijával, mikor szívinfarktust kapott – meséli Terbe Éva. – Halála után bátyja, Ödön azt mondta, mivel testvére keze közül kiesett a lyukas zászló, ő fölemeli, és tovább viszi. Ideköltözött a múzeumba, és ugyanúgy vezette körbe a vendégeket, mesélt, magyarázott, mint Gergely. Én 2008 őszétől segítettem Ödönnek. Baráti kapcsolatba kerültünk, az egyetemen az ő életéről írtam a szakdolgozatomat.
Végrendelet híján
Ödön halála után pályázatot írtak ki. A múzeumot ma a Pongrátz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány működteti. Átalakították és átrendezték a kiállítást, majd 2015 novemberében újra megnyitották. Sajnos az alapítvány alelnöke, Nahimi Péter nem ért rá beszélgetni, a múzeum tulajdonosa, ifj. Sipos Ferdinánd pedig nem kívánt nyilatkozni.
– Gergely halála után azt hittük, hogy az ötvenhatos múzeum a Pesti Srác Alapítványé lesz – jelenti ki Trencsényi László. – Írásban nem rendelkezett róla, de minden fórumon elmondta, hogy a gyerekekei – két fia és egy lánya él Amerikában – ne számítsanak örökségként a múzeumra. Ők nem voltak hajlandók tárgyalni velünk, mondván, minden az övék. A fenét az övék. Mi építettük, mi szereztük a pénzt hozzá. Nyugdíjasok küldtek rendszeresen havi pár ezer forintot. Én pályázatokon 15 millió forintot szereztem. Persze hogy perre mentünk.
Az 1956-os Magyarok Világszövetsége 2014-ben Orbán Viktornak is írt levelet. „[…] a néhai Pongrátz Gergely által létrehozott 1956-os múzeum, kápolna és ifjúsági tábor megőrzésével kapcsolatosan a megbeszélésen elhangzott, hogy Önök maximális védelmet adnak. Megjegyezzük, hogy e létesítményt megvásárolta egy fiatalember 160 ezer amerikai dollárért. Szövetségünk még a vétel ügylete előtt kettő évvel pert indított Pongrátz Gergely örökösei ellen. Az új tulajdonos már ezzel a teherrel vásárolta meg. […] Különböző pályázatokon és adományokból összegyűjtött 15 millió Ft felhasználásával, a magyar emberek áldozatkész munkájával, segítségével épült fel ez a vagyon.”
– Azért kértük vissza a 15 milliót – állítja Trencsényi –, mert Pesten egy másik múzeumot akartunk létrehozni, de mind a két tárgyaláson elmeszeltek minket. A legfőbb indok az volt, hogy nem kötöttünk szerződést Pongrátz Gergellyel, ő pedig nem hagyott végrendeletet.
A Kecskeméti Törvényszék a tulajdonjog megállapítása és egyéb igények iránt indított perében a következő ítéletet hozta: „A bíróság felperes keresetét elutasítja, és kötelezi a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a VI. rendű alperesnek 200 000 forint perköltséget.” Trencsényiék fellebbeztek, de hiába.
– Gergely már 12 éve nincs közöttünk. Ő mindent szívből csinált. Nem engedte elrabolni a forradalmat. Nagyon rendes ember volt, az volt a baja – mondja Trencsényi meghatottan.
