– Amellett, hogy elégedett a sorsával, és nem panaszkodik az egészségére – ahogy egy koncertvideó bevezetőjében elhangzott –, „különös kegyelemként” értékeli a nemrégiben betöltött „hetedik kerek esztendőt”. Minek köszönhető az életigenlő, pozitív szemléletű világlátás?
– Neveltetés kérdése. A világ legszebb helyén születtem: a Kárpát-medencében, Budapesten, fenn a budai Várban. A romok között önfeledten kergetőztünk, játszottunk, futballoztunk, pedig tele volt robbanóanyaggal. Tudtuk, hogyan kell közöttük mászkálni, elkerülni, hogy megsérüljünk. Nem gazdagságban nőttünk fel, nem igazán voltak fontosak a külsőségek. Így aztán összeszokott a társaság, az a bizonyos nagy generáció, amellyel felcseperedve gimnazistaként meg akartuk váltani a világot. Egymástól tanultunk. A becsület, a tisztesség számított, a hazudozást, a csibészséget megvetettük; az ilyeneket be sem vettük a focicsapatba. Ugyanakkor, ha valamely társunk védelemre szorult, a rendőr elé is odaálltunk. Ott voltunk a kalefes galeriben, bejártuk Budapest összes klubját, majd jött a gitár. Az első két akkordot Máté Pétertől tanultam a Halászbástyán. Aztán ’61-ben megszólalt a The Beatles, amely mindent eldöntött.
– Hosszú fővárosi tartózkodás után mégis úgy döntött, inkább vidéken éli tovább az életét. Elég volt a nyüzsgésből, a hangzavarból?
– Más a rohanó világ. A muzsikának is ritmusa van, a lélek ritmusa. A sebességet nem lehet túlzottan felfokozni. Gyönyörűen fejezi ki a magyar nyelv: a sebesség a seb szóból ered, amikor a lovakat túlhajszolták, sebesre, véresre verték. Az ember csodálatos teremtmény, s ezzel nem lehet szembeszállni; ha mégis, azért nagy árat kell fizetnünk. Sokat utaztam, sokat láttam a világból, és bizton állítom: nincs még egy ilyen hely, mint Magyarország. Nekem ez a világ kellős közepe, amelyet nagyon szeretek: ezen belül a vidéki életet, ahol még a természethez közeli, normális tempót próbálja élni az ember. Persze azért ott is támad a modern világ, és felhalmozza a maga szemetét. Úgy mondtam a rendszerváltozás idején: nem kell lebontani a vasfüggönyt, körbe kell építeni az ország körül, és takarítsunk a házunk táján. Se balra, se jobbra, hanem föl! Ha nincs pásztor, elbitangol a nyáj.
– Személyiségéből süt a népi élettel átitatott magyarságtudat. Ezzel az útravalóval engedték el otthonról?
– Ha az ember születik valahová, akkor kötődnie kell ahhoz a helyhez. Anyám szülőfalujában, Fertőszentmiklóson, ahol megtanultam járni még a tarlón is, magamba szívtam a paraszt bácsik bölcsességét. A természet rendjét mindenkinek be kellene tartania. A szabadságot összetévesztik a szabadossággal, miközben az előbbi csupán egy helyen létezhet, a lélekben. Az életben rend van. Otthon apám szájon vágott volna, ha az utcán merek enni. Valamikor elképzelhetetlen volt a svédasztal, ahol állva esznek az emberek. Vagy az utcán zacskóból, mint a lovak az abrakostarisznyából. Az ételért hálát kell adni a Teremtőnek, és megadni az étkezés tiszteletét.
– Édesapja általános iskolában éneket tanított, amelyet harmóniumon is illusztrált a gyerekeknek. Testvérével, Lászlóval a zenei vénát nyilván tőle örökölték.
– A Bezerédi utcai iskola énektanáraként többek között Bodrogi Gyulát is tanította, aki színészként Döbrögit alakította egy darabban, amelyben élőben muzsikáltunk. Egyszer leszólt a színpadról: „Ha nem jól énekelek, apádnál keresd a hibát!” Édesapámat egyébként „dzsesszkántornak” is nevezték. A szentesi református templomban orgonált, majd a mise végeztével, amikor a hívők elhagyták a templomot, amerikai slágereket kezdett játszani. Ugyanis a harmincas évek végén már dzsesszzenekart tartott fenn, a Karaván együttes rádiófelvételekkel is rendelkezett. Innen jött életünkbe a zene, testvéremmel együtt hatéves korunkban már pötyögtünk a zongorán. Kis lakásban laktunk, a zongora alatt volt a „gyerekszobánk”. Annak idején Kodály-módszeren nevelkedtünk, amely sajnos mára kikopott az oktatásból. Ettől énekeltük tisztán a Himnuszt, ettől tudtunk egyáltalán énekelni. 1961-ben a gimnáziumi osztályban már négy zenekar is működött. Mi a Wanderers együttesben kaptunk helyet a testvéremmel. Mindkét gyereknek nem tellett elektromos hangszerekre a pedagógusfizetésből, ezért az ausztrál The Seekers együttes mintájára akusztikus hangszerekkel megcsináltuk a Tolcsvay-triót, amelyben az elején női énekes is volt. 1969 végén, Balázs Gábor bőgős kiválása után úgynevezett backing grouppal, Németh Oszkárral, Móricz Mihállyal és Czipó Tiborral – akivel a mai napig együtt muzsikálok – bővítettünk. Ez volt a Tolcsvayék és a Trió.
– Megzenésítették Petőfi Nemzeti dalát, amely sokáig nem kerülhetett stúdiólemezre. Elképzelhető, hogy a tiltásban a hetvenes évek elején lezajlott március 15-i események is közrejátszottak?
– 1973-ban a Petőfi jubileumi év tiszteletére írtuk, s az Egyetemi Színpadon, a belvárosi ifjúsági napok keretében mutattuk be. Szó sem volt arról, hogy a szerzeményt a különböző utcai zavargások miatt nem vehettük lemezre – ez városi legenda. Ugyanis a Fonográf együttes megalakulása miatt a Tolcsvayék és a Trió megszűnt. Utolsó bulinkon a közönség emlékképpen rögzítette a búcsút, s ezek az egymástól másolt magnófelvételek a határon túli, elcsatolt területekre is eljutottak. A Nemzeti dal megzenésített változata végül elhangzott A Koncert című rendezvényen, amelyről film és dupla album készült, ám ott is „nyomdahibás” borítóval: a zeneszerző Tolcsvay László mellett Bródy János szerepel szövegíróként. Petőfi nevét még akkor sem merték vállalni…
– Hívták az újonnan alakult szupergruppba, a Fonográfba, amire nemet mondott. Nem vette rossz néven, hogy testvére, László viszont elfogadta a felkérést?
– Amikor a Fonográf megalakult, abba akartam hagyni a zenélést. A hanglemezgyár a fiúknak beígérte a világhírt, az exkluzív szerződést, amelynek nehéz ellenállni. Én nemet mondtam, mert 1973-ban nem akartam countryzenét játszani. Elvem, hogy különbözzünk a világ többi bandájától. Aki ismer, tudja, hogy addigi munkásságommal, a népi-paraszti életmóddal semmiképpen sem egyeztethető össze a country. Hogy az öcsém hátat fordított mindannak, amit évek alatt együtt csináltunk, annyira rosszulesett, hogy sokáig nem beszéltem vele. Úgy gondolom, a Tolcsvayék és a Trió a vége felé olykor túlnőtte az Illést sikerekben: fiatalabbak, energikusabbak és az utolsó időkben termékenyebbek voltunk. Ők ezzel szemben kezdtek kicsit elfáradni. Úgy gondolom, ez is hozzájárult a változáshoz.
– Nem sokkal az István, a király fergeteges sikerét követően testvérével színre vittek egy ugyancsak hosszabb lélegzetű alkotást, a Magyar Misét, amely egyedülálló vállalkozásnak tűnt. Mi inspirálta önöket a zenemű megírására? A Szörényi-rockopera után mennyire bíztak a sikerben?
– Az oratórium Koltay Gábor felkérésére készült. Központi témája a hűség, amelyből Makovecz Imre, Müller Péter és mások segítségével mise lett végül. A szövegírás előtt sok valláson átrágtam magam, nehogy véletlenül megsértsek valakit. Aztán a bemutató után kiderült, a mű több okból élőben „előadhatatlan”. Nagyon nehéz egyeztetni a sok művészt. Zeneileg rendhagyó alkotásról van szó, amelyben ott a tánckar, kórusok, ütősök, van népzenész, operaénekes és rockzenészek. Az ősbemutató a Margitszigeten volt, de a szegedi dóm előtt is láthatták a nézők, sőt a Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhetően Németországba is eljutottunk a darabbal. Ennek kompakt változatát Laci ma is műsoron tartja.
– Az egybefüggő, három percen túli művekről később az újjáalakult Tolcsvay-trió idejében sem feledkezett el. Miért nem kaptak nagyobb publicitást ezek az értékes alkotások?
– Még 1974-ben, erdélyi utam után megírtam Az égígérő fa című műsoromat. Ez alapján 2011-ben Béres Melindával megkomponáltuk Az égígérő fa című kétrészes táncos daljátékot, amelyet a máriaremetei templomkertben mutattunk be. Az ezredfordulóra magánkiadásban megjelentettem a Szép szerelmem, Magyarország című Tolcsvay-trilógiát. 1992-ben Gödöllőn, Közép-Európa legnagyobb faszobra – a Világfa – körül játszottuk A Napfényfia című darabomat, amelyet a fertőrákosi kőfejtőben a páneurópai pikniken is előadtunk. A Rijjadóleány Tündér Ilona történetét meséli el, ennek bemutatójára Balatonfűzfőn, egy templomromban került sor. Ugyanitt láthatták az érdeklődők a harmadik darabot, a Csillagláncot. Ami a hivatalos kiadásokat illeti: nekem 1974 után ugyanaz járt, mint Illés Lajosnak, akivel a Fonográf árnyékában perifériára szorultunk. Csak kitartó munkánknak köszönhető, hogy fennmaradtunk.
– Semmi jele annak, hogy mostanában hátat kívánna fordítani a színpadnak. Vannak tervei, amelyeket szeretne megvalósítani?
– Sok tervem van. Többek között szeretném, ha a trilógia egy estén belül, egy előadásban szólalna meg. Az is örömmel töltene el, ha a Béres Melindával közösen írt Az égígérő fát bemutatná a televízió. Érdekelt, hogy egy fiatal hölgy miként fejezi ki újra azokat a régi gondolatokat, amelyeket fontosnak tartok. Dolgozom a Misztrál együttessel, készült egy négy tételből álló dalciklus, valamint énekelek az Újszínházban, A kőszívű ember fiaiban. Tavaszra pedig tervezek egy hetvenéves Béla-napot is. És a Tolcsvay-trió ma is él.
