Ötvenhat emléke nem több s nem is kevesebb, mint 1848–49-é – állítja Kovács Emőke történész, a Praeteritum – 1956 című könyv szerzője. Hogy kijelentése visszatetszést kelt egyesekben, netán heves politikai vitát is kavar, az inkább korunk viszonyairól szól, semmint a tényleges történésekről. A XX. századi magyar forradalom és szabadságharc időbeni közelsége rengeteg sebet felszakít, hiszen a „pesti – és vidéki – srácok” még itt élnek közöttünk. Ez tény, sokakban mégis kínos beidegződések tárháza 1956, felejteni való múlt, míg mások a közéleti mozgatórugók megismerésének lehetőségét látják benne. Az évtizedekig titkolt történetek természetes módon kikívánkoznak a szemtanúkból, a mozaikokból pedig lassanként összeáll az elhallgatott történelem.
Feltételezett kazamatákat kereső forradalmárok a Köztársaság téren
De a megismert tények vajon változtatnak-e
a reflexiókon? Hiszen mind a mai napig sok a tisztázatlan kérdés és a zavar: 1989-ben ezrek kísérték utolsó útjára Nagy Imrét, nem sokkal később szintén ezrek követték Kádár János koporsóját. Hogy is van ez? – szembesít a magyar valósággal a történész, miközben reméli, hogy kérdése nem költői, hiteles történetmondással pedig maga is hatással lehet az olvasóra. Hiteles válaszok nélkül ugyanis ’56-ot továbbra is misztikus és hazug sejtelmesség fogja belengeni.
Egymás feje fölött elbeszélő attitűd: állítások és tagadások, érvek és cáfolatok, kényszeredett és kötelező ünnepségek. A párbeszéd teljes hiánya.
Hogyan érdemes tehát tárgyalni a XX. századi eseményeket? Talán praeteritumban, azaz egyszerű elbeszélő múltban, ahogy Kovács Emőke is teszi. Az utóbbi években megjelent cikkeinek, publicisztikáinak gyűjteménye közérthetően mutatja be, milyen okok vezettek a forradalomhoz, szól a korabeli, átpolitizált közéletről, és közben folyamatosan reflektál a jelenre is, kínos kérdéseket feszeget: hogyan ünnepelünk ma? Hiszünk-e még a hiteles történetírásban és a hiteles emberekben?
Szmodis Lóránt aranydiplomás mérnök, a kőszegi katonai nevelőintézet egykori tanulója, Lőrincz László, a nagykárolyi hadapródiskola egykori növendéke több nyelven beszélő, hivatástudattal és hazaszeretettel rendelkező, tisztes emberek, akiknek a tragédiájuk az volt, hogy még csak nem is sejtették, mire képezik ki őket. Sára Sándornak a Lefegyverzett ellenséges erők című filmjében megszeppent, lefogyott hadapródiskolás gyerekek láthatók korabeli felvételeken, akiknek épp azt vágják a fejükhöz: „Ezek náci fenevadak, ezek a kölykök! Egy hétig nem tudtuk kiverni őket állásaikból. Lám, a náci propaganda mennyire megfertőzte ezeket a gyerekeket a hamis hazafisággal.”
A megítélésnek ez a fajta kettőssége mind a mai napig tetten érhető a köztudatban. Mintha nem is lennének véleményt megalapozó tények vagy kimondható igazságok.
Pedig: 1956. november 4-én a Kádár János vezette kormány büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek. A szovjet intervenció után azonban 4700 embert letartóztattak. A szovjet politikai rendőrség csaknem ezer embert internált kárpátaljai börtönökbe. A „pufajkások” 1956. december 8-a után tömeges letartóztatásba kezdtek. 1957 áprilisában népbíróságokat állítottak fel az „ellenforradalmi bűncselekmények” elkövetőinek, az „ellenforradalmi uszítóknak” az elítélésére. 1956 vége és 1959 között 35 ezer ember ellen indult rendőrségi eljárás. Ebből 26 621 embert elítéltek, sokakat internáltak, 229 főt kivégeztek. Talán volna még miről beszélni.
(Kovács Emőke: Praeteritum – 1956. Magánkiadás, Budapest, 2017, 160 oldal. Ára: 3900 forint)
