Hűséges típus? Hiszen lokálpatriótaként hozzánőtt a Kis-Svábhegyhez.
– 1946 óta lakom a Daruváry utcában, amelyet időközben átkereszteltek Goldmark Károly utcának. Nagyon szeretek itt élni. Hogyne szeretném, amikor ebben a kerületben kiismerem magam, otthonosan mozgok, és ezernyi emlék köt ide.
– Tavaly jórészt az eredeti szereplőgárdával mutatták be a felújított István, a királyt, azonban Asztrik főpap szerepében nem találkozhattunk Victor Mátéval.
– Erről kizárólag én tehetek. Felmértem, hogy az ember hetvenéves korára már nem képes arra a teljesítményre, amelyet 38 évesen nyújtott. Nem szerettem volna gyengébb produkcióval a közönség elé állni, ezért úgy döntöttem, hogy az emberek lelkében maradjon meg a régi előadások szép emléke.
Feledhető pop?
– Miért pont önre esett a választás 1983-ban?
– Tudomásom szerint véletlenül kerültem be a produkcióba, de az biztos, hogy az utolsó pillanatban. Már folytak a felvételek, amikor szóltak, hogy el kéne énekelni ezt a szerepet. Kiderült, hogy eredetileg valamelyik színésznek szánták, de egyeztetési problémák miatt mást kellett keresniük. Épp a salgóbányai rocktáborban művészeti vezetősködtem, amikor megtaláltak egy házi demokazettával, amelyre Szörényi Levente felénekelte az István, a király megfelelő részletét. Erről kellett megtanulnom. Elárulom, Asztrik főpap szerepében nem az igazi énekhangomon szólalok meg, ezt a gregorián stílusú, kenetteljes hanghordozást tudatosan dolgoztam ki magamnak. Hallgatva az új feldolgozásokat, úgy tűnik, a papos hangvételt nem minden utódom tartja fontosnak.
– Mi hajtotta az elektronikus, illetve az avantgárd zenei világba, Lengyelországba? Magyarországon nem létezett ilyen jellegű képzés?
– 1963-tól 1968-ig jártam a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, zeneszerzői szakon, ahol kifejezetten kortárs klasszikus zenére kaptam „kiképzést”. Akkoriban még nem épült ki az elektronikus zene infrastruktúrája Magyarországon. Ezzel szemben a lengyel rádióban már működött ilyen jellegű stúdió, emellett a kinti zeneakadémián, igaz, melléktárgyként, a zeneszerző szakos növendékeknek elektronikus zenét tanítottak. Kevesen tudják, hogy a lengyel klasszikus kortárs zene európai szinten a leggazdagabb kínálattal rendelkezett, amely felkeltette érdeklődésemet. Szinte minden itthon végzett növendék sikeresen próbálkozott valamely külföldi, lehetőleg nyugati ösztöndíjjal, éppen ezért többeknek sikerült meglepetést okoznom azzal, hogy én Lengyelországot választottam. Aztán hazatérve, 25 évesen azzal szembesültem, hogy körülöttem mindenki az elektromos gitárt nyúzza. Nem tudtam igazán mit kezdeni sem magammal, sem azzal, amit odakint magamba szívtam.
– Behálózta a „könnyűzene”?
– Nem volt nehéz, hiszen nagyon vonzott az a muzsika, amelyet akkor még beatnek hívtak, és a generációm zenéje volt. Jártam klubokba, rajongóként a Beatles szinte minden lemezét megszereztem, s ez jelentős mértékben meghatározta zenei gondolkodásom. Hűtlen lettem a klasszikusokhoz, amit ma úgy magyarázok, hogy nem volt kedvem csúnya zenét írni. Elkezdtem foglalkozni a popzenével. Összeismerkedtem a Non-Stop együttessel, amely nagyszerűen játszotta a Beatlest. Írtam neki saját számokat, aztán valahogy beolvadtam a zenekarba. Az 1971-es Táncdalfesztiválon a Lélegző furcsa hajnalon című számunk olyan belső botrányt kavart, hogy a zsűri még az eredményhirdetés előtt kis híján feloszlott. Az egyik fele kikérte magának, hogy egy országos közvetítésű, televíziós könnyűzenei műsorban a halálról énekeljenek. A „Ha velem alszol, úgy ölelj, / halálomnak is megfelelj” záró sorok kicsengése nem mondható épp pozitívnak, ám a zsűri másik fele, többsége mégis nekünk ítélte a második díjat.
A nagyok mindent vittek
– Mindezek után a Non-Stopnak dukált volna az önálló album, ám ez mégsem adatott meg. Túlzottan rétegzenének ítélték a muzsikáját?
– Miért nem jutottunk nagylemez-lehetőséghez, annak több magyarázata is lehet. Hiába ápoltam jó kapcsolatot a Magyar Rádióval, azon belül a könnyűzenei szerkesztőség vezetőjével, Bolba Lajossal, ez csupán a Non-Stop együttes szerzeményeinek rádiófelvételeire volt elég. Az itt rögzített anyagokból néhány számot a megkérdezésünk és tudtunk nélkül jelentetett meg a hanglemezgyár kislemezen, aminek azért örültünk. Legalább ilyen módon is terjedhetett a muzsikánk. A nagylemez gátja talán a Bolba–Erdős Péter-ellentét lehetett, amelynek valószínűleg magántermészetű okai voltak. Egyébként ifjú zeneszerzőként a hatvanas években, amikor még sanzonokat írogattam, Erdőssel kifejezetten jó viszonyt ápoltunk, amely azonban a hetvenes évekre, a beatkorszakra megromlott. Hiába ajánlgattam neki a Non-Stop számait, meglehetősen barátságtalanul elutasította, nem látott benne üzletet. Tudomásom szerint akkoriban létezett egy minisztériumi vagy pártutasítás, miszerint a könnyű műfaj – mint kevésbé értékes kulturális termék – terjedését korlátozták. Méghozzá évi 12 nagylemezkiadvány erejéig. Ami a zenekarokat illeti, ezt a kvótát a három „nagy”, az Illés, a Metró és az Omega nagyjából ki is merítette. Mindemellett gyártókapacitás-problémák is adódtak.
– Ez is közrejátszott abban, hogy két év együttműködés után felállt, és elhagyta a csapatot?
– Többek között ez is. De főként az, hogy nagyon fárasztó volt a zenekarosdival járó életmód. Akkoriban a falusi, vidéki művelődési házak gond nélkül meg tudtak fizetni egy fővárosi zenekart, hogy havonta, élőben fellépjen náluk. Állandóan úton voltunk. Olyan hónapot is találtam a naptáramban, amikor a Non-Stop 36 koncertet jegyzett. Ez persze az alkotómunka és a produkció rovására ment: nem volt idő az új számok írására, a próbákra. Ez nekem mint zeneszerzőnek óriási hátrányt jelentett.
– Mihez kezdhetett Victor Máté 1972-ben – Magyarországon elsőként és máig egyedülálló módon – mint egyszemélyes zenekar?
– Ezekkel a számokkal elsősorban a magam szórakoztatása volt a célom, nagyon élveztem a stúdiófelvételeket. Sok személyzet nem kellett hozzá: rajtam kívül mindössze egy hangmérnök és egy magnókezelő. A rádióban szabad pályán mozogtam, megvoltak a lehetőségeim, és főleg nem volt stúdióidő-kényszerem. Ha pedig a Lemezjátszó című számomat nézzük, elmondhatom, hogy fricskának szántam. A dal befejezése egy kattanás és csönd, ami a lemezjátszó kikapcsolását szimbolizálja, és amiért a rádiós hangmérnök majdnem fegyelmit kapott, mivel azt hitték, „műszakilag hibás” felvétel került adásba. Ám, ha a szöveget is figyeljük, az önmagáért beszél: „Kapcsold ki néha, és nézz körül!”
– Mikor határozta el, hogy kipróbálja a színpadi munkát?
– 1976-ban. Két évvel korábban már a Geminivel csináltunk egyórás összefüggő zenés hangjátékot a rádióban, Holnaptól nem szeretlek címmel. Bozó László rendezte, és a főszerepben Kovács Kati énekelt. Szóval ’76-ban a József Attila Színház felkért a Villon és a többiek rockmusical zenéjének megírására, ahol megzenésített Villon-versek hangzottak el élőben, a Gemini és a Syrius együttesekkel az árokban; a színészek pedig még kézi mikrofonba énekeltek. Kétszáz telt házas előadás után került le a műsorról. Olyannyira beleszerettem a műfajba, hogy a nyolcvanas években végig mást sem csináltam, mint színházi zenéket komponáltam. Országos sikerre sajnos egyik sem jutott, mert ezek mind vidéki bemutatók voltak. Budapesti színház – a Villon sikere ellenére – soha többé nem kért fel. A Rockszínháznál még felvillant ugyan egy budapesti lehetőség, szerződést is kötöttünk, de a szövegkönyv valamiért nem készült el, így végül a zenét sem írhattam meg. A vidékkel viszont nem volt probléma: a békéscsabai színház megrendelésére megírtam a Cyrano zenéjét, amely a legjobban kidolgozott, legsikerültebb musicalem volt.
A jognak asztalánál
– Mintegy négy esztendővel ezelőtt az Artisjus Jogvédő Egyesületet vezette. Milyen tapasztalatokat szűrt le az ott töltött idő alatt?
– Bródy János lelkén szárad, hogy én lettem az Artisjus elnöke. Neki már elege lett belőle, rábeszélt, hogy induljak a választáson, én pedig kissé megfontolatlanul igent mondtam. A hivatalba lépésemmel szinte egy időben módosították a szerzői jogi törvényt oly módon, hogy néhány fontos témában már esélyem sem volt saját elképzeléseimet akár csak előterjeszteni is. Szerencsére azonban maga az Artisjus Iroda hatékonyan működik, és a szerzőknek továbbra is komoly bevételt biztosít.
– Ma már visszavonultan él. Kielégíti a család? Hogy – amint egy beszélgetés alkalmával mondta – csupán az unokájának énekel?
– A család mellett azért hobbizeneszerzőként – főképp az íróasztalfióknak – írogatok zenét. Hihetetlen, de csak és kizárólag klasszikus zenével foglalkozom. A popzene már nem izgat úgy, mint a beat 1970 táján. A mai, többségükben zenileg dilettáns „szerzők” az alkotói invenció hiányát számítógéppel pótolják. Tartalmilag pedig a jelenlegi popzene fősodra annyira elsablonosodott, hogy nem szól semmiről. De, hogy a Lélegző furcsa hajnalont idézzem, még a halálról sem.